Képviselő asszony, önt azzal vádolták meg kiszivárogtatott titkosszolgálati információk alapján, hogy az őszi tüntetések idején egy olyan szélsőjobboldali egyénnel állt kapcsolatban, akinek állítólag köze van a zavargások megszervezéséhez.
– Engem nem lepett meg ez a vádaskodás, mert amikkel a börtönökben találkoztam, ahhoz képest a lejáratásomra tett kísérleten már nem is nagyon tudtam meglepődni. Utólag úgy látom, hogy szándékosan dobtak be a köztudatba egy személyemmel kapcsolatba hozott, dehonesztáló információt, miközben nyolcvan évre titkosították az anyag nagy részét, nehogy egyértelműen tisztázni tudjam magam és pártomat, a Fideszt a rágalom alól.
– Állítólag a tüntetések idején lehallgatott telefonbeszélgetésről van szó.
– Én mindenkivel beszéltem telefonon, aki engem felhívott. És én ezért fel is háborodtam azon, hogy egyesek úgy gondolják, megszabhatják nekem, hogy kivel beszélgethetek és kivel nem. Hol van az leírva, hogy én nem beszélhetek azzal, aki engem felhív?
– Arról lehet-e tudni, hogy önt hallgatták-e le, vagy azt, aki önt hívta?
– Ezt majd nyolcvan év múlva tudhatja meg az utókor. Bár érdekes, én a sajtóból értesültem arról, hogy kivel beszéltem telefonon. Sőt, megkeresett egy újságíró, és mélyen fel volt háborodva azon, hogy én Polgár Tamással beszéltem, és hogy nem tudok arról, hogy Polgár Tamás a blogjában miket ír. Visszakérdeztem: nekem tényleg kellene tudnom erről, kötelességem lenne valóban, hogy különféle blogokról tájékozódjam? Úgy gondolom, hogy nekem nem ez a feladatom, de azt elmondhatom, hogy Polgár Tamással valóban beszéltem, mert felhívott telefonon, és rajta kívül még legalább harminc emberrel személyesen találkoztam is a börtönökben, mégpedig azért, mert szeptember 18. után több őrizetbe vett fiatalember családja vagy hozzátartozója kérte a segítségemet. Olyan szülők kerestek meg, akik azt sem tudták, hova vitték a gyermeküket, és nem volt semmilyen információjuk róluk. Úgy hallgatták ki ezeket a letartóztatott fiatalokat, hogy ügyvéd nem lehetett jelen a kihallgatáson. Először egy elsőéves egyetemista, K. P. egykori tanára keresett meg. K. P. vegyészmérnök-hallgató, őt a Dob utcai lakóházának lépcsőházából hurcolták el a rendőrök. Brutálisan megverték, a fogát kirúgták.
– És a képviselői igazolvány elég volt ahhoz, hogy ön be tudjon jutni a börtönökbe, és találkozni tudjon az őrizetbe vett fiatalokkal? Hol kezdte a keresést?
– Először a Nagy Ignác utcai börtönbe mentem. Mint első ciklusos képviselő, örömmel vettem kézbe a képviselői igazolványomat a tavaszi választás után, és elolvastam azt a nagyon apró betűs szöveget is, ami így szól: „Az 1990. évi IV. törvény 4. bekezdése: a képviselői igazolvány az államigazgatás valamennyi szervéhez, közintézetekhez és közintézményekhez belépésre jogosít. A képviselő a hatáskörrel rendelkező miniszter által szabályozott módon jogosult a fegyveres erők, a nemzetbiztonsági szolgálatok, a rendőrségi és rendészeti szervek működésére szolgált területre is belépni.”
– Nem túl gyakran fordult elő az elmúlt tizenhat évben, talán Kőszeg Ferenc volt országgyűlési képviselőt leszámítva, hogy megválasztott honatyáink és honanyáink éltek volna ezzel az apró betűkkel biztosított jogosítvánnyal, és utánajártak volna, hogy mi történik a hazai börtönökben, hogy bánnak a rabokkal.
– Nem mondom azt, hogy nem volt némi szorongás bennem, amikor legelőször becsöngettem a Nagy Ignác utcai büntetés-végrehajtási intézet ajtaján. Amikor beengedtek, mindenhol rácsokat, szögesdrótot és felfegyverzett rendőröket láttam. A kapuig elkísért egy tévé stábja, mert azt gondoltuk, hogy esetleg együtt is bemehetünk. De aztán kiderült, hogy ilyenről szó sem lehet. Először a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet dandártábornokával találkoztam, aki nagyon készséges volt. Ő ismerte ezt az apró betűs jogszabályt. Be is engedett. Ez még szeptemberben történt, 19-én vagy 20-án. Először A. M.-mel találkoztam, mert a női szolidaritás miatt először a nőkkel akartam találkozni. Azt hiszem, összesen hatan voltak a letartóztatottak között a nők. A. M. például egy epilepsziás asszony, akinek jó nagy véraláfutások voltak a szeme körül. A rendőrök nagyon megverték őt. Az élettársa mellől hurcolták el szeptemberben, amikor ezek az utólagos rendőri megtorlások történtek, mert igenis ezek brutális rendőri megtorlások voltak. A. M. elmondta: már az őrizetbe vételekor nagyon megalázták, és utána is megverték. Sőt, még a börtönben is megverték. A Gyorskocsi utcában egy tizenkilenc éves kislánnyal, B.-vel találkoztam, aki megmutatta nekem a bokáján a kék foltokat. Még akkor is nagyon fájt a lába, amikor beszélgettünk. B. arról is panaszkodott, hogy a veséjét is nagyon megrúgta az egyik rendőr, merthogy nem állt elég nagy terpeszben, és a rendőr így kirúgta a lábát. Mint elmondta, úgy kellett hátrabilincselt kézzel, terpeszben állniuk, hogy a fejükkel a falnak kellett támaszkodniuk. Többen állították, hogy a letartóztatásuk után is megverték őket.
– Orvosi látleletek készültek?
– Van, aki kapott orvosi látleletet, van, aki nem. Aztán a Gyorskocsi utcában találkoztam egy negyven év körüli férfival, akit valahonnan az Oktogon környékéről vittek be. Ő egy gazdálkodó, ötven szarvasmarhája meg több lova is van. Ő is több hétig ült bent. Ha az idős szülei és a barátok nem segítették volna ki, akkor nem tudni, mi történt volna az állataival. Ő is ítéletre vár.
– Mit tudunk ezekről az emberekről, tüntetők voltak, vagy csupán járókelők rossz időben rossz helyen?
– Ezeknek az embereknek egy része csupán kíváncsiskodó volt, akik látták a tévéközvetítést, és eljöttek megnézni, hogy mi történik a Kossuth téri tüntetésen, egy másik részük vétlen járókelő volt, ahogy ön mondja, rossz időben rossz helyen. És voltak köztük természetesen valódi tüntetők is, akik elmondásuk szerint alkotmányos jogukkal élve a kormány ellen, a hazugság ellen, a csalás ellen tiltakoztak. Jártam a Venyige utcai börtönben is, ahol, úgy tudtam, még mindig bent ül egy fiatalember (azóta kiengedték – a szerk.). A társai már kiszabadultak, de ő nem fogadott fel saját ügyvédet, azt hitte, hogy elég, ha kirendelt ügyvédje van.
– Miért, nem volt elég? A kirendelt védő tevékenységét is törvény szabályozza.
– A tapasztalatok szerint az nem volt elég, mert sok esetben a kirendelt ügyvéd nem is ment el a kihallgatásokra, arra hivatkozva, hogy nem ér rá. Ez a fiatalember négy társával, kocsival jött Hatvanból a tüntetésre. Ahogy a Kossuth térről indultak volna vissza a Nagy Ignác utcában leparkolt autójukhoz, a rendőrök utánuk rohantak, ők meg elkezdtek futni előlük. Tíz méterrel a kocsijuk előtt érték utol őket a rendőrök. Ez szeptember 18-án történt. Egy társuk el tudott futni a rendőrök elől. Ő értesítette a hozzátartozókat. A fiatalok között volt egy nő is, M. A. Ő egy cellába került a már említett, mindössze negyvenkilónyi, öszszevert kislánnyal, B.-vel. Talán ez az eset rázott meg a legjobban. A kislányt idegileg is nagyon megviselte, hisz, mint mondtam, mindössze tizenkilenc éves. B.-t később engedték ki, mint a hatvani lányt, M. A.-t. Azért mentem vissza másodszor is meglátogatni őt, mert tudtam, hogy neki nagyon nagy szüksége van arra, hogy érezze, nincs egyedül, odafigyelünk rá, nem hagyjuk a sorsára. A kislány nagyon nehezen tudja feldolgozni a vele történteket. Azóta is pszichológushoz jár. A Venyige utcában találkoztam B. M. román állampolgárságú, huszonegy éves magyar fiatalemberrel, akinek még annyi kapaszkodója sem volt, mint a többieknek. Az erdélyi fiatalember elmondása szerint azért jött Magyarországra, hogy pénzt keressen, hogy a három hónapos kislányának keresztelőt tudjon tartani, azért jött ide, mert itt ígértek neki munkát. B. M. épphogy megérkezett Budapestre, buszra szállt, a munkaadójához akart eljutni. A rendőrök a buszról szedték le. Utóbb ezt azzal indokolták, hogy vipera volt a zsebében. A vékony dongájú B. M. egy szál ruhában volt a börtönben, egy narancssárga tréningnadrágban, aminek a zsebébe bele se fér a vipera. Semmilyen más ruha nem volt nála. Nekem azt mondta, azt sem tudja, hogy mi az a vipera. „A 906-os éjszakai járat mögül a tömegből követ és üvegpalackot dobált az ott intézkedő rendőrök felé. A helyszínről megkísérelt elmenekülni, de őt a rendőrök üldözést követően elfogták. Ruházata átvizsgálásakor nadrágja zsebéből egy úgynevezett teleszkópos vipera került elő” – ez áll a rendőrségi jegyzőkönyvben, márpedig biztos, hogy ez nem történt meg, hiszen őt a buszról szedték le. Hihetetlen kegyetlenségek történtek velük a börtönben. Megalázták őket. A lányokat nem engedték mosakodni. Az emberijog-védő szervezetek képviselői is elmondták, hogy bent a börtönudvarban órákig térdepeltették, verték őket, megalázták őket. Szemét magyaroknak, forradalmároknak meg Orbán-imádóknak nevezték őket. Elmondásuk szerint kifejezetten a magyar- és a Fidesz-gyűlöletet lehetett érezni a viselkedésükön.
– A tapasztalatai alapján a megsérült emberek milyen kórházi ellátást kaptak?
– A kórházakban rendesen ellátták őket. De beszéltem olyan emberrel is, akinek eltörött a karja, és az újpesti kórházban hatórás műtétje volt. Az operáció után az intenzív osztályra került, ahol elmondása szerint hozzábilincselték az ágyhoz. Az Árpád-kórházban a kórházi személyzet is felháborodott a rendőrök embertelenségén. A műtét után nem sokkal azt mondták, hogy átszállítják a beteget a rabkórházba. Még a kanül is a karjában volt, úgy vitték el. De mint utóbb kiderült, nem a rabkórházba szállították, hanem egyik kerületi kapitányságról a másikra hurcolták, az egyik rendőrségen eltöltött egy éjszakát, és ott be is lázasodott, és nagyon rosszul lett. Nem kapott se fájdalomcsillapítót, se orvosi segítséget.
– A harminc ember közül, akiket meglátogatott, hányat vádoltak meg azzal, hogy részt vett a tévészékház elleni ostrom idején a rendőrök brutális bántalmazásában?
– Tudtommal egyiküket sem.
origo.hu
Újabb hatalmas drogfogás: azonnal letartóztattak három férfit
