„…kemény munkával kell az erőtlenekről gondoskodni, megemlékezve az Úr Jézus szavairól. Mert ő mondta: nagyobb boldogság adni, mint kapni.” (Pál apostol)
Még új az az autó, amelyen szinte röpülünk Kecskemét felé, ahol az egyházi iskolában húsz nagycsaládot fog megajándékozni a Magyar Református Szeretetszolgálat és a Szent László Lions Klub. Czibere Károlynak, az MRSZ vezetőjének valóban szüksége van egy kényelmes járgányra, hiszen egyelőre nap mint nap csaknem minden idejét abban tölti. Nemcsak az egymást követő karitatív akciók miatt utazik annyit, hanem azért is, mert a szeretetszolgálat még nem épült ki teljesen. A reformátusok nem is olyan rég még csak a Magyar Ökumenikus Segélyszervezetnek adhatták adományaikat. Hogy miért látszott szükségesnek egy kifejezetten felekezeti csúcsintézmény megalapítása?
– Bizonyos értelemben jóval több egy szeretetszolgálat, mint a segélyszervezet – magyarázza Czibere Károly. – A segélyszervezetek nagy médiaháttérrel vezetik be nevüket a köztudatba, de adománygyűjtésüknek kevéssé van helyi közösségépítő szerepe.
„Implikátorhatás” – ez a kedvenc kifejezése a szolgálatvezetőnek. Azt érti rajta, hogy mivel az MRSZ kapcsolatba lép a helyi református egyházközségekkel, számít azoknak a közreműködésére, ezért megsokszorozódhat a segítség nagysága. Ha van egy felekezeti szeretetszolgálati logó, ha ez a szeretetszolgálat tájékoztató-, koordinálómunkájával közkinccsé teszi az egyes gyülekezetek diakóniai (azaz karitatív) csoportjainak saját körben bevált tapasztalatait, akkor a helybéli jótékonysági hajlandóság fokozódik. Nem csak a karitatív szolgálatot vállalt egyháztagok körében keletkezik pezsdülés, az egész gyülekezet hitélete gyakorlatiasabbá válhat.
– Többé nem az van, hogy a gyülekezet diakóniai csoportja magára hagyva küzd – érzékelteti Czibere. – Sokkal több hívő sokkal összehangoltabban viheti el a keresztyénség falain túlra a hit üzenetét, hasznos ajándékok formájában… Ugyanis félreértés azt gondolni, hogy a diakóniának csak az egyházközségen belül kell megtalálnia a szegény sorsúakat!
Pontosan ez igazolódik a kecskeméti református általános iskola ebédlőtermében ezen a hétköznapi, mégis ünnepi esten. Egy-egy asztal körül átlagosan öt-hat gyerek, szüleikkel. Nem lennének itt, ha a helyi református gyülekezet és a Lions Klub nemzetközi civil szervezet városi csoportja nem térképezte volna fel, kik a legszegényebbek Kecskeméten és a környező tanyabokrokban. A húsz család közül talán ha csak egy – részben vagy egészen – cigány. Nem kizárásos alapon mondom, de jó látni Magyarországon ilyen nagycsaládokat is. Szőke, barna és fekete hajú, ámuló szemű gyerekeket, bő fürtökben.
– Ha úgy adódna, vállalnának egy hatodikat is? – fordulok a hozzám legközelebbi asztalnál ülő házaspárhoz, akiknek két iker nagyfia egyforma komolysággal néz rám, három kisebb lányuk pedig a mosoly egy-egy bájos változatával. Bertalan és Annamária válasza egységes igen. Indok: a szüleiknél is megtapasztalt gyermekszeretet – ők is nagycsaládban nőttek föl –, semmi több. Nem mondhatni, hogy tudatos hívő keresztények. Amolyan jóérzésű átlag magyarok. A beszélgetésből hamar körvonalazódik egy rendszerváltozás körül, pontosabban 1991-ben köttetett, mindmáig szerelmi házasság sok nehéz külső körülménye. Ezek közül csak kettőt rögzítek: Bertalan sokáig buszsofőr volt a Volánnál – ami eleve nem jár sok fizetéssel –, egy munkahelyi vita miatt viszont kihullott onnan. A megnyert munkahelyi per folytán egy kis vegyesboltot nyitott Kecskeméten. Az üzlet jól indult, de mivel egy Penny Market és egy Tesco között bérelte a helyiséget, hamar befulladt. Most a multikkal szemben alulmaradt családfenntartónak még alkalmi munkája sincs. Családi pótlék, gyes, önkormányzati jövedelempótló: százharmincezer forintból próbálnak megélni heten egy kecskeméti lakótelepi háromszobás lakásban! A most kapott távhőszámla huszonötezer forint…
– Jó érzéssel jöttetek el ide? Nem volt bennetek valamifajta keserű büszkeség, valami…
– Tudom, mire gondolsz, de nem – segít ki Bertalan. – Úgy voltunk vele, hogy ha már egyszer gondoltak ránk, minden szégyenkezés nélkül megörültünk neki, hogy segítenek…
A református elemi iskola 3. c osztályának karácsonyi témájú, a szó szoros értelmében angyali műsora után, az ajándékok – tanszer, élelmiszer, ruhanemű, szentírásbeli igét tartalmazó könyvjelzők – kiosztása előtt Czibere Károly szól az egybegyűltekhez. Ért az adományátadáshoz. Elvből nem azt domborítja ki, hogy az adományhalom az egyház meg a civil szervezet ajándéka. Az a gondolatmenete, hogy mindannyian felebarátok vagyunk Krisztusban. Vannak, akiknek úgy alakult, hogy jelenleg többjük van, abból megerősítik most azokat, akiknek kevesebb. Hogy aztán majd utóbbiak is szolgálhassanak másoknak, azaz építsük együtt Isten országát. Vagyis a karácsonyi adományozóünnepségre meghívott jól teszi, ha örömmel elfogadja a számára kiosztott javakat.
– Az önkormányzati segélyezés stigmatizál, az egyházi jószolgálati munkától nem idegenkednek a szegény sorsúak – magyarázza az MRSZ vezetője, miután ismét autóba ülünk. Már rég besötétedett, mire a régi 5-ös útról lekanyarodunk egy keréknyomokkal mélyen barázdált homokútra. Lajosmizsétől vagy 13 kilométere fúrjuk be magunkat mind mélyebben a kiskunsági sötétbe. Itt-ott, szórtan fénypontok: tanyabokrok távoli házainak ablakai. Címre megyünk, egy mizsetanyai asszony írt nemrég a református szeretetszolgálat zsinati központjába. A levélben az állt, rokkant férje és három gyermeke van, nem tud mit tenni a karácsonyfa alá, „Segítsenek!”
Üggyel-bajjal jutunk el az adott helyrajzi számig, hiába van nálunk mobil: a keresett család vonalas számát már kikapcsolta a telefontársaság. A tanya udvara az autó reflektorától megvilágítva olyan, mint egy népszínmű színpada. Kukoricagóré, ólak, legalább százéves ház, szénabálák. Megjelenik a „főszereplő”, Tünde, látható döbbenettel. Nem igazán hitte, hogy kérése teljesül, azt meg egyáltalán nem, hogy személyesen fogják őt fölkeresni…
A férjével csak kezelünk, neki az állatokkal kell bajlódnia – három ló, két malac –, a családanya a házba invitál minket. Előkerül a tizenhét éves fiú. Ugyanolyan keleties arca van, mint édesanyjának. A kislányok hét közben kollégiumban vannak – így parancsolja a tanyai közlekedési helyzet. Csak a legénykének tudják átadni a szeretetszolgálatosok a szépen díszített cipős dobozt, a Nyilas Misi elnevezésű református gyűjtőprogram tipikus „termékét”. Benne főként téli ruhák. Feri látható izgalommal és szemérmes boldogsággal bontogatja az egyszerű református hívőktől származó pakkot. Később faggatózásunkra megvallja, az általános elvégzése óta nem tanul. Nem kérdezünk rá, de nyilvánvaló, hogy azért, mert itthon, a szegényes családi gazdaságban van rá szükség, főleg testi erejére. Az álmát azért kihúzzuk belőle. Bár szereti a tanyai életet, azért egyszer majd kamionsofőr szeretne lenni…
Édesanyjától azt az aggasztó hírt halljuk, hogy a legkisebb gyermek rövidesen betölti a nyolcadik évét, így megszűnik a főállású anyaságért járó pénz folyósítása. Családi pótlék, a férj rokkantsági nyugdíja: alig hatvanezerből kell megélnie ennek a mizsetanyai, öttagú családnak.
Tapintatosan megkérdezem Tündétől, miért éppen a református egyházra gondolt adventi kétségbeesésében.
– Mert úgy hallottam, hogy rájuk számíthatok. Az önkormányzattól minden évben járt volna nagycsaládosoknak járó anyagi segítség, de csak egyetlenegyszer kaptunk, tavaly. Volt, aki kapott, mi el lettünk felejtve…
Csak találgatni lehet, szegény-e az önkormányzat, vagy részrehajló, vagy mindkettő.
Az asszony szépen megköszönte a három ajándékos dobozt.
– Mi csak eszközök vagyunk – mondja búcsúzóul Czibere Károly. Hazafelé még sokat beszélgetünk az állami szociálpolitikáról. Nemcsak arról, hogy csökken a támogatás. Arról is, hogy a jóléti állam kudarcának egyik fő oka: a kategorizálás. Gyermekszegénységben, romapénzekben és még ki tudja, miben gondolkodik, nem tud rugalmasan segíteni. Még csak a földrajzi, élethelyzetbeli különbségeket sem tudja számba venni, nem támaszkodik a helyi segítőkre, akik ismerik a bajban lévőt.
Nos, ide kell egyház és a diakónia. Ide kellenek karácsonyi angyalok…
origo.hu
Megszólalt az ügyvéd: mi vár a Palatinuson vízbe fulladt kislány édesanyjára?
