Buja kis családtörténet

A mi családunk igen buja család. A papámat szerették a nők. Tapadtak rá. Úgy kellett leráznia őket, mint kutyának a bogáncsot. Anyai nagymamámnak is lehettek buja gondolatai, mert mindenkiben felfedezte a lappangó paráznaságot. Ha fázott a lába, mesélte a mamám, nyáron is begyújtott a sparheltbe, odahúzott egy széket, aztán bedugta a lábát a sütőbe. – Beteszem a lábam egy kicsit a lerbe – így mondta. Én nem emlékszem ilyesmire, mert akkoriban, amikor a nagymamám ilyesmit csinált, még a mamám is kislány volt. Ezt persze most nem mint a bujaság ékes bizonyítékát említem, inkább csak érdekességképpen. Anyai nagypapám kántortanító volt, szelíd, jóravaló ember, lelkiismeretes a végtelenségig. Nem volt már fiatal, amikor elvette a nagymamámat. Ő volt a legnagyobb gyerek, és amikor elárvultak, kötelességének érezte, hogy csak akkor alapítson családot, amikor a húgait már kiházasította. Négy leánytestvére volt, harminc fölött járt, mire az utolsót is férjhez adta. Akkor kitört az első világháború. Berukkolt szépen, majd öt hónappal a hadüzenet után hadifogságba esett Szerbiában. Albánia hegyein át Valonába hurcolták, persze gyalogosan, aztán hajón Olaszországba, onnan tovább Korzikára. Végül Franciaországban kötött ki. A fogság gyötrelmes volt, a naplója szerint állandóan faszolniuk kellett. Sajnáltam érte nagyon, míg a mamám egyszer elárulta, hogy az vételezést jelent. Csak 1920 májusában került haza. Akkor elvette a nagymamámat. Nem mondhatom, hogy meggondolatlanul, mert ha körültekintőbb lett volna, most nem mondhatnám, hogy nem mondhatom, hogy meggondolatlanul. Nagy szerelem volt az övék. A nagypapám kántortanító volt, szépen orgonált, a nagymamámnak viszont mindenről buja gondolatai támadtak. Ölte a féltékenység, ő meg a nagypapámat ölte. – Maga megint affekta volt – sziszegte a templomból hazafelé. – Mint valami kuplét, olyan csepegősen játszotta a Ments meg minket Máriát. Azt hiszi, nem tudom, kinek üzent ezzel? – Máskor meg a Horváth Loncival gyanúsítgatta. – Az a pávatollas negéd! Pfuj! Tudom én, hogy miért pont a karzat alatt illegette magát. – Nagymamám azt is észrevette, hogy a nagypapám mindig a szép Kugler Idával együtt dugja bele a kezét a szenteltvíztartóba. Tulajdonképpen a bujaság melegágyának tartotta a templomot. Nem lehetetlen, hogy az én anyai nagymamám egy csöppet bolond is volt. Nem tiszteletlenség, hogy kimondom, mert ha valakinek, nekem szabad kibeszélnem, hiszen itt hordom a vérét a véremben. Lehet, hogy én is bolond vagyok. Mert bujának buja vagyok magam is, az biztos. Már a bölcsődében is mindig rosszra gondoltam. Az óvodában meg állandóan szerelmes voltam. Dehogy a többi pelenkásba! Az Ibi óvó nénibe. Egyszer meglestem, amikor zuhanyozott. Mindig adott puszit, én meg letöröltem, akkor megsértődött, hogy soha nem szabad letörölni egy nő pusziját, megint adott puszit, zsibbadt a karom, égett az arcom, de kibírtam. Csak az utcán töröltem le. De hagyjuk magamat, hiszen erről hetekig tudnék mesélni. Az első szerelmem! Hja! Az első húsz. Olyan voltam, mint egy tengerész. Mindenütt voltak szerelmeim. Az óvodában, az utcában, a faluban. A kórházban, ahol laktam, mindjárt három is. A Berkesi Kati, a Vanek Ági, a harmadikra nem emlékszem. Hol egyszerre voltam beléjük szerelmes, hol meg felváltva. Voltak szerelmeim az iskolában is. Minden osztályban. Külön szerelmem volt a buszon, amelyikkel suliba jártam. Meg mamám szülővárosában. Az egyik apai nagypapám biliárdpartnere volt Szegeden a nevezetes jászkun huszárkapitánynak, Prónay Pálnak. Ha úgy tetszik, már ez is paráznaság. Mentségére szolgáljon, hogy akkor, tizenkilencben, csak tizenkilenc éves volt, obsitos nagyváradi kadét, azaz hadapród. Néhány napig biliárdozott, aztán hazaszökött a dédanyámhoz, aki sosem bocsátotta meg neki, amit elkövetett. Hogy nem lett katonatiszt. A másik apai nagyapámról, az egész skandalumról, most csitt! Hogy hallgatni, hamiskodni kényszerülök, ez is mit bizonyít? Hogy az én családom nagyon buja család. Egyszer majd elmesélem, hogyan lehet nekem két apai nagyapám. Erről a másikról most csak annyit, hogy nagy ember volt. Így is meg úgy is. Termetes férfi, valóságos óriás. Politikus is. Tíz éven át ült a parlamentben. A nevét nem árulhatom el, csak annyit mondhatok, hogy ősi orosházi magyar családból származott. De róla majd máskor. Bajcsy-Zsilinszky Endrének jó cimborája volt, igazi basaparaszt, aki mindenkit asztal alá ivott, aztán felhányatta őket a szekérre, cigányt melléjük tizenhármat, bőgővel, brácsával, úgy paterolta őket haza az asszonyaikhoz. Nem is rajongtak érte a szomszédai. Viszont a bikái sorra nyerték a díjakat Herefordban és Monmouthban. De csitt! Vissza az első apai nagypapámhoz. Miután hazaszökött Budapestre, a dédanyám kitagadta. Nem azért neveltelek, mondta neki ridegen, hogy portás vagy szélhámos légy. Ismerte a fiát, ezt a három lehetőséget tudta elképzelni. Katona, portás vagy szélhámos. A pap is szóba jöhetett volna, de az eleve nem jöhetett szóba. Akkor aztán az első apai nagypapám tíz évre eltűnt. Állítólag futballozott, tornatréner volt, cirkuszi erőművészként táncoltatta az izmait a porondon. Ötven évvel később, amikor egyszer kettesben voltunk, azt mondta, aviatikus lett, kuplerájokban lakott. – Örömtanya, te pupák – nézett rám. Azt hittem, kacsintani fog, de nem kacsintott. Soha nem kacsintott. Csak úgy nézett, mintha kacsintani akarna. A HÉV-en ültünk, fapadoson, szemben velünk egy kövér asszony zsíros libacombot evett papírzacskóból. Akárhogy csináltam, a térde mindig az enyémhez ért. A nagypapám lenézett rám, és azt mondta: – A sahnak sem volt olyan dolga – aztán az asszony arcába bámult: – Nézd, hogy zabál a bálna – mondta nyugodtan. – Töltekezik a csatahajó. – Szerettem őt, vele nem lehetett unatkozni. Amikor eltűnt, dédanyám elégedett lehetett, mert a tékozló fiú lelépett ugyan, de nagypapám nővére éppen akkor ment férjhez egy jóképű, szenvedélybeteg zsidó gyároshoz. Mézesheteik első napjait a Gellért Szálló egyik lakosztályában töltötték. Három nap, három éjjel ki sem mozdultak a hálószobából, azt is az erkélyről nézték végig, hogy rúgtat be a térre az aszszonyarcú tengerész. Ezt is a nagypapám mondta. „A Novara hőse, az asszonyarcú tengerész.” A bujaság ösvényei szövevényesek. Míg első apai nagypapám alámerült a kuplerájok és a cirkusz világában, a nővére budai úriasszonyként tengette napjait. Unatkozott. Tíz év múlva a nagypapám megnősült, elvette az apai nagymamámat, nyolc hónapra rá megszületett a papám, nagyapám nővére pedig megszökött. Hastáncosnőnek állt Egyiptomban és Szudánban.