Checkpoint Charlie, Szófia

Január elsejétől nem mi leszünk az unió keleti kapuja: Románia és Bulgária csatlakozásával a Balkán-félsziget jelentős része is bekerül Európába. Az EU háromszáznegyvenezer négyzetkilométerrel és harmincmillió fogyasztóval lesz gazdagabb – a két ország politikusai pedig fejlesztésekre költhető eurómilliárdokat remélnek a frigytől. Riportunkban a két új tagállam hétköznapjaiból és politikai bonyodalmaiból villantunk fel pár jellemző képet.

(Szófia–Bukarest)

Szófia repülőterén nem az a benyomás lesz úrrá az emberen, hogy egy világvárosba érkezik; a közelgő csatlakozással járó szabadságérzésre is várni kell – szúrós szemű, marcona rendőrök sorfala között vonulok be útlevél-ellenőrzésre.
A belvárosba tartó úton a Teleki Pál Intézet 1945-ben kiadott Közép-Európa-atlaszának digitális fakszimile kiadását olvasgatom, melyben így ír az itt élőkről: „A Balkán-félsziget kivételes népe a bolgár. Gazdasági kultúrájával, társadalmi berendezkedésével, iskolázottságával egyaránt kiválik a többi balkáni népek közül.”
Akkoriban – 1930 körül – az országban ötmillió bolgár élt, és joggal nevezték őket a Balkán poroszainak, hiszen államszervezésük, civilizációs szintjük jóval magasabban volt a környező országok színvonalánál. Az egykori előny részben elolvadt mára, a szocializmus évtizedei nehezen begyógyuló sebeket hagytak maguk után. A rendszerváltás is sokkolta az embereket, a termelőszövetkezeteket felszámoló „likvidációs bizottságok” egyáltalán nem áldásos ténykedésének köszönhetően fordulhatott elő például, hogy a zöldségtermesztéséről híres országban a kilencvenes évek közepén jelentős áruhiány alakult ki, és a tönkretett mezőgazdaság miatt sokáig török és macedón termékek kerültek a bolgárkertészetéről híres ország polgárainak asztalára.
A Vitosa hegység lábainál fekvő fővárosban 1945-ben alig negyedmillió ember élt. A szocializmus éveiben a vidék mesterséges kiürítésével és szocreál lakótelepek felépítésével a várost felduzzasztották több mint egymilliós nagyvárossá. A rendszerváltás után ez a folyamat egy időre megfordult, a munkanélküliség és az ellátási zavarok miatt sokan visszaköltöztek vidékre a régi magyarok által Szeredőc néven ismert településről.
Az első vacsorát Szófiában – az otthoni ár feléért – a Checkpoint Charlie nevű elegáns étteremben költöm el, más vendég rajtam kívül nincs. A híres berlini határátkelőhelyről elnevezett vendéglő egyik fele puritán szocialista, másik része pedig elegáns amerikai stílusban van berendezve, és ez a kettősség az országra is jellemző. Bár láthatóan meg akarnak szabadulni a múlttól, ez nem egyszerű – a Dimitrov-mauzóleumot a rendszerváltás után például csak a harmadik nekifutásra sikerült felrobbantani. Az egyik szűk belvárosi utcán még ma is ott a felirat, hogy takarodjon a NATO és a pápa, a központban ugyanakkor (drága luxusmárkák boltjainak szomszédságában) világító EU-óra számol vissza a csatlakozásig.
*
Az országban különben nem rendeztek népszavazást a csatlakozásról – sokak szerint azért, mert egyáltalán nem volt biztos az igenek győzelme. Az emberek elsősorban saját megélhetésükkel vannak elfoglalva: a munkanélküliség nagy, az átlagbér alig 180 euró, a jövőbe vetett hitről pedig a népesedési adatok mondanak el sokat: az idén ezer főre vetítve tíznél kevesebb születés, tizennégy halál és négy kivándorló jutott!
Sétálunk a Vitosa utca luxusboltjai között, a város főutcáján nincs járműforgalom. A helyi politika egyik erős embere, a Todor Zsivkov egykori testőréből főpolgármesterré avanzsált tűzoltó, Bojko Boriszov első látványintézkedésként radikálisan felforgatta a belvárosi közlekedést: egyes utcákat lezárt az autók elől, másokat pedig egyirányúsított. Az egyik napról a másikra bevezetett váltás előtt elfelejtették leaszfaltozni-felújítani a nagy forgalom elnyelésére képtelen mellékutcákat, így Szófiában állandósult a dugó és a káosz, parkolóhely nincs, a közlekedés lebénult. A közbiztonság különben is tragikus, ma is sok autót lopnak, az egyik magyar ismerősömet pedig nemrég azzal a jó tanáccsal bocsátotta útjára egy rendőr a fővárost Russzéval összekötő autópályán, hogy ne álljon meg a rendőrruhában intézkedő álrendőröknek. Arra persze már neki sem volt tippje, hogy egy külföldi hogyan különböztesse meg az igazi rendőrt a hamistól. A közbiztonság a fővárosban sem jó – gyakoriak a maffia nyílt színi leszámolásai és robbantásai, és sokak szerint néha maguk a rendőrök lövik vagy lövetik le mesterlövészekkel a gyenge törvények miatt kezelhetetlen bűnözőket, mert ez az egyszerűbb megoldás.
Este belenézek a helyi televíziók műsorába. Az állami csatornákból dől az uniós hurráoptimizmus. Külön csatornája van a szélsőjobboldali Ataka (Roham) pártnak, ezt a szóbeszéd szerint az orosz tőke tartja fenn. Apropó jobboldal: Bulgáriában kétféle nemzeti erő van, az egyiket az oroszok támogatják, és Törökországgal szemben határozza meg a bolgár nemzeti identitást, a másik pedig fordítva. Itt ugyanis sokan szeretik az oroszokat: bár elismerik, hogy a fejlődés, a jó mindig nyugatról jött, azt is számon tartják, hogy az oroszok szabadították fel őket az oszmán uralom alól. A tízszázalékos török kisebbség eközben ma is következetesen kiáll az érdekei mellett, nemrég például az egyik délkeleti kisváros önkormányzatában a központi parkba terveztek mecsetet építeni, s mikor az egy szem bolgár önkormányzati képviselő az érvényben lévő beépítési tiltásra hivatkozott, azt felelték neki: menj Szófiába panaszkodni, azok a törvények ott érvényesek.
A múlt különböző időszakai errefelé jól megférnek egymás mellett – az Alekszandr Nyevszkij-székesegyház előtt zajló zsibvásáron például Lenin-szobrot, sarló-kalapácsos sapkát és horogkeresztes öngyújtót egyaránt lehet vásárolni. Zavarba ejtő a kínálat a második világháborús relikviákból, egy magyar liberális jogvédő azonnal szívrohamot kapna itt a rengeteg SS-jelvény, birodalmi sasos zsebóra, tiszti kard és egyéb náci szimbólum láttán. A kitűnő állapotban megmaradt periszkópok, katonai távcsövek és navigációs eszközök alapján az egész német tengeralattjáró-flotta itt süllyedt el, annyi régi haditechnikát kapni a piacon. Magyar beszédünket hallva az egyik árus magyarul válaszol, és gyorsan megfejti a rejtélyt – az „eredeti” náci és szovjet relikviákat a jelentős keresletre való tekintettel nagyüzemben utángyártják ügyes kezű helyi mesterek. Andrea különben nyolcvanháromban érkezett ide egyetemistának, aztán egy képzőművész férjet is talált magának, az ő portékáit árulja a piacon.
Bulgáriában október elején volt legutóbb elnökválasztás, s mivel a hivatalban lévő elnök legesélyesebb kihívója, a már említett főpolgármester végül mégsem indult, Georgi Parvanov gond nélkül megtarthatta székét. A második helyen az Ataka vezetője, Volen Sziderov végzett. Az országot különben a „Koalíció Bulgáriáért” vezeti, ennek legerősebb pártja a baloldali, posztkommunista BSZP. A 2005-ös parlamenti választások óta minden az integrációnak van alárendelve, de a reálisan gondolkodók bevallják, hogy az ország még nincs felkészülve a csatlakozásra, az unió a döntést nem racionális, hanem politikai szempontok alapján hozta meg. A legfurcsább eset különben Bozsidar Dojcsev tábornok november végi halála. Az egykori Bolgár Állambiztonsági Szolgálat levéltárának vezetője állítólag öngyilkosságot követett el nem sokkal az iratok nyilvánosságra hozását szabályozó törvény megalkotása előtt (az átvilágítást különben évek óta bojkottálják, késleltetik magas rangú politikusok). A titkos anyagok vezetője nagyon furcsa szögből lőtte torkon magát, halálát több nappal a tragédia után hozták nyilvánosságra, és a hivatalos magyarázatot (családi problémák miatt lett öngyilkos) az özvegy azonnal cáfolta. Bulgária elitje mindmáig nem akar beszélni a II. János Pál pápa elleni merénylet bolgár vonatkozásairól sem.
Az ország jelentősége különben Szerbia meggyengülése után értékelődött fel, a gazdaság pedig viszonylag jól teljesít: 2005-ben 5,5 százalékkal nőtt a GDP, az egy főre jutó nemzeti össztermék 9600 dollár. Ezzel szemben a folyó fizetési mérleg romlik (tíz százalék fölött van), az ország külső eladósodása nő. Kitörés lehet a turizmus – a fapados járatoknak köszönhetően újra egyre több magyar utazik a még mindig olcsó bolgár tengerpartra, sőt még a románok is ide járnak nyaralni, mert olcsóbb, mint otthon.
A GDP fő összetevője a szolgáltatói szektor (hatvan százalék), az ipar harminc százalékkal, a mezőgazdaság pedig kevesebb mint tízzel járul hozzá. A munkanélküliség 11,5 százalékos, a lakosság nyolcada a szegénységi küszöb alatt él, az itteni életszínvonal az EU átlagának a harmadát sem éri el. Szakértők szerint ennek ellenére alaptalan az a félelem, hogy az ország elsősorban szociális feszültségeket importál az unióba, hiszen az alacsony lélekszám miatt (kevesebb mint hét és fél millió lakos) ez viszonylag könnyen és kevés pénzből kezelhető. A munkaerő-kiáramlás is régen megtörtént már, csaknem kétmillióan (elsősorban nyelv- és szaktudással rendelkező fiatalok) vándoroltak ki az országból. A legnagyobb gond a romák helyzete, a növekvő megélhetési bűnözést a többség nehezen tolerálja, és az egyre nagyobb cigány gettókban újabban megjelentek a járványok is – Plovdivban például hepatitis ütötte fel a fejét.



Románia felvételével a legnagyobb határon túli magyar közösség, a másfél milliós erdélyi magyarság is csatlakozik az Európai Unióhoz. Keleti szomszédunk polgárai anyagi helyzetük javulását várják a döntéstől, a Nyugat-Európában dolgozó több mint kétmillió román vendégmunkás pedig azt, hogy végre nem kell bujkálniuk az idegenrendészeti hatóságok elől. Elsejétől nincs vámellenőrzés Románia és Magyarország között, de aki Erdélybe indul, a biztonság kedvéért még vigye magával útlevelét.
Aki Ártándnál lépi át a román–magyar határt, nem kell mélyen beautóznia az országba, hogy megállapíthassa: Románia kétarcú ország, a csatlakozás nem fejlettsége okán, sokkal inkább (geo)politikai döntés eredményeként jöhetett létre. Noha a nyugati országrész itt is jóval fejlettebb a január elseje után az unió legszegényebb régiójának számító Moldvánál, Nagyvárad környékén Európában elképzelhetetlen viszonyokat láthat a kíváncsi utazó. A városba érkező hajnali vonatokat például rendszeresen megállítják a rendőrök a település határa előtt, hogy a szerelvényről lezavarják a hatalmas zsákokkal kukázni induló Körös-völgyi romákat – a kis falvak putrijaiból érkező emberek élelmiszer-maradék, karton és visszaváltható üveg után kutatnának a városi szemétben.
Nem csak a romákra jellemző a szegénység: néhány hete a bukaresti Prima Tv híradója sokkoló képeket mutatott a magyar határtól nem messze lévő Köbölkút általános iskolájáról (a település nem tévesztendő össze a felvidéki Köbölkúttal). A több száz magyar gyerek oktatására hivatott intézmény potytyantós vécéjében malactetemek oszladoztak, az iskolapadokból pedig kóbor kutyák lopkodták ki a diákok tízóraiját. Nem kell sokat utazni a másik véglet megpillantásához sem: Nagyvárad déli kijáratánál nemrég átadták a Lotus Plaza új szárnyát (az első ütem több tízmillió eurós beruházására különben a Medgyessy-kormány idején kapott hitelt a magyar miniszterelnök barátjaként ismert váradi vállalkozó, és a Britton Kft. közreműködésével ide is került két-háromszáz millió forint a K&H-ból elsikkasztott pénzből), a karácsonyi bevásárlóktól zsúfolt boltokban pedig a magyar áraknál magasabb összegért kapni műszaki cikket vagy minőségi ruhát. Az üzletközpont előtt méregdrága autók parkolnak, a csomagtartókba pedig sok esetben plazmatévé vagy vagyonokért árult márkás kiskosztüm kerül.
Van miből költeniük a rendszerváltás győzteseinek: a román gazdaság jól teljesít, az egy főre eső GDP egy esztendő alatt kétezer euróval nőtt (jelenleg az EU-átlagnak 34 százaléka), a gazdasági növekedés éves mutatója hét százalék, az államadósság a bruttó nemzeti össztermék alig húsz százaléka (nálunk hetven). A lakossági fogyasztás az év első negyedében tíz százalékkal nőtt, az építőipar teljesítménye pedig az iroda- és üzletközpontok szaporodása miatt ennek duplájával emelkedett. A jó számok mögött azonban egy érdekes tény húzódik meg: kétmillió román állampolgár dolgozik – többnyire feketén – külföldön. Gazdasági elemzők szerint sokáig az általuk hazaküldött eurómilliárdok lélegeztetőgépe tartotta fenn az országot (hivatalos úton évente négymilliárdot küldenek haza – ez a GDP hat százaléka –, de legalább ennyi érkezhet borítékban vagy a hazalátogatók pénztárcájában), és ez indította be a gazdaságot is, hiszen csak a pénz harmadát költötték fogyasztásra, a többit ingatlanokba fektették, illetve vállalkozások beindítására használták fel. Az ország legexportképesebb cikke az olcsó munkaerő: annyi „eperszedő” vándorolt külföldre, hogy Spanyolországban már saját pártot alapítottak, az olasz fővárosban pedig egy „román Róma” alakult ki százezer emberrel.
A külföldön dolgozó nagyszámú munkásnak köszönhetően az országban kevés a munkanélküli (5,1 százalék), egyes szakmákban már hiány is van, ugyanakkor a kétszáznegyven eurós átlagkereset és a kilencveneurós minimálbér az uniós rangsor végére löki az országot (Luxemburgban a legmagasabb a minimálbér, havi 1503 euró). Január elsejétől az EU tizenöt legszegényebb övezete közül hét romániai régió lesz – keleti szomszédunknak csupán egyetlen olyan térsége marad, amely nincs benne a szegénykosárban.
Elsősorban anyagi helyzetük jobbra fordulását várják az emberek a csatlakozástól. Ezt ugyan senki nem ígérte meg nekik, mint ahogyan elmaradt az általános tájékoztatás is az új országról. Dénes László, a váradi Reggeli Újság főszerkesztője szerint sem a központi intézmények, sem a helyi hivatalok nem rendeltek tőlük felületet az unió népszerűsítésére vagy az új lehetőségek és kötelezettségek bemutatására. Hasonló a tanácstalanság a hivatalokban is: a román–magyar kormányülés egyik hangzatos bejelentése után – mely szerint elsejétől a két ország polgárai személyazonossági irattal utazhatnak át a határon – a román belügyminisztérium először értetlenségének adott hangot, azóta pedig egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat adnak ki a kérdésben. Így aztán aki Erdélybe készül, mindenképpen vigye magával az útlevelét.
A csatlakozásról Traian Basescu román államfő rendkívül frappánsan fogalmazott a Realitatea Tv egyik műsorában:
„Az EU olyan, mint egy ötcsillagos étterem, amelybe nem szabad belépni anélkül, hogy tudnánk, milyen rendelést engedhetünk meg magunknak. Nagyon elegáns emberekkel ülünk egy asztalhoz, magunk is jól öltözötten. Nagy gondot jelent viszont, hogy tisztában kell lennünk azzal, mennyi eurót költhetünk. Nem úgy megy a dolog, mint egy külvárosi kocsmában, ahonnan az embert kidobják, ha nem tudja kifizetni a számlát. Egy ötcsillagos helyről senki nem rúg ki bennünket, ha nincs pénzünk, viszont mindenki le fog nézni, aki az asztalnál ül.”