Ötven év – fél évszázad. Két emberöltő. Egy ember életének bizonyosan több, mint a fele; egy ország történetében is jelentős idő. Akik átéltük, megfogyatkoztunk; akik 1956 után születtek, aligha tudják átérezni, amit mi. Ne vegyék szerénytelenségnek, ha én azt vallom, amit a nemrég elhunyt Faludy György Ezerkilencszázötvenhat, te csillag című versében: „lényem egy kioperálhatatlan darabja […] életemnek te adtál értelmet…” Pályámat kettétörte, életemnek nagyobbik felét meghatározta, másodrendű állampolgárrá fokozott le, mégis megelégedéssel tölt el, hogy a mámorító tizenkét napnak részese lehettem.
Három tételt szeretnék leszögezni. Az első a magyar október nemzetközi jelentőségét hangsúlyozza. A Nobel-díjas orosz fizikus, Lev Landau fölismerte, hogy a magyarok nem csak a maguk szabadságáért áldozzák vérüket. Szovjet titkosszolgálati jelentés szerint még forradalmunk napjaiban azt mondotta: „Szeretnék térdre borulni Magyarország előtt.” C. D. Jackson, az amerikai elnöknek, Eisenhower tábornoknak tanácsadója, a lélektani hadviselés szakembere a magyar forradalmat méltatva már 1956. november 17-én megállapította: „A kommunizmus mindenhatóságának nemzetközi mítosza súlyos, sőt talán végzetes sebet kapott.” George F. Kennan professzor, korának kiváló elméleti és gyakorlati diplomatája, egy időben az Egyesület Államok moszkvai nagykövete kevéssel később, 1956 decemberében azt mondta: „Ami Magyarországon történt, tragédia; de a Szovjetunió nem fogja kiheverni.” S ha szabad a kicsit a nagyokkal összevetni, megint magamra hivatkozom. Ugyanazokban a napokban, 1956 decemberében vetettem papírra Politikai eszmetöredékek címmel ezt a reményképet: „A Szovjetunió romjain egy átmeneti ellenforradalmi korszak után […] létrejön számos szabad ország virágzónak induló népi demokráciája.”
Albert Camus Nobel-díjas francia író és gondolkodó kevéssel utóbb fogalmazta meg sajnos azóta igencsak feledésbe ment álláspontját: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendő alatt. […] Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra…”
A történelem folyamat: láncolat, amelynek minden láncszeme szorosan egybe van fűzve az előzővel és a következővel. Mégis ma a világ joggal ismeri el, hogy a Szovjetunió széthullása, a bolsevizmus bukása a magyar forradalommal kezdődött: Budapest adta meg a kegyelemdöfést a sztálinizmusnak és a posztsztálinizmusnak; ez lett számára a vég kezdete; még elvergődött néhány évtizedig, de a kegyelemdöfést a pesti utca harcosaitól kapta.
A másik tételem: az októberi magyar forradalom Szegedről indult el, és kezdőpontja október 16-a, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségének megalakulása az Ady téri egyetem auditorium maximumában.
Kutatásaink kiderítették, milyen apró lépések után jött ez létre, hogyan lett belőle 20-án az alapszabályt és a követeléseket elfogadó újabb nagygyűlés ugyanott, és hogyan sugározták szét a szegedi küldöttek szerte az országban más egyetemekre; hogyan lett ebből 22-én a műegyetemi hallgatók mozgalma; 23-án fölvonulása s estére fegyveres fölkelés: társadalmi forradalom és nemzeti szabadságharc.
Mindössze az orosz nyelv fakultatív oktatásáért meghirdetett sztrájk tervével kezdődött egyetemi mozgalomból nőtt ki a szovjet csapatok távozását követelő fölkelés. Senki nem akarta visszahozni a Horthy-rendszert, a tőkés-nagybirtokos világot. Pongrátz Gergely, a Corvin köziek parancsnoka, akit aligha vádolhat valaki baloldali vonzalmakkal, Amerikában 1982-ben kiadott könyvében leszögezte: „Magyarországon 1956-ban a kommunista társadalmi rendszert akarták igazi szocialista rendszerré alakítani.”
Harmadik tételem pedig az, hogy bár ’56 elbukott, a magyar véráldozat nem volt hiábavaló.
Miért haltak meg 1848–49 eltiport szabadságharcának honvédei, miért az első és a második világháború frontharcosai, s mi értelme volt 1956 mártíriumának? Budapesten a harcokban kétezer-kétszázan estek el; tizenhétezren sebesültek meg. A megtorlás során kétszázhuszonkilenc forradalmi szereplőt fosztottak meg életétől.
Kölcsey nagy hatású nemzetnevelő írásában, a Parainesisben 1834-ben arra tanította unokaöccsét, Kölcsey Kálmánt: „Minden áldozat kicsiny azokhoz képest, miket a hazának kívánni joga van.” Kölcsey Kálmán megfogadta nagybátyjának, a Himnusz költőjének intelmét: elesett 1849-ben a szabadságharcban.
Sokan rámutattak már, milyen sajátosan magyar dolog, hogy nekünk még a nemzeti ünnepeink is elbukott forradalmakat idéznek. Himnuszunk sem győzelemről ujjong, hanem balsorsról és a jövőért is megbűnhődő végzetről panaszkodik. Eötvös József, az író és kultuszminiszter csak kevéssel halála előtt, 1870. október 6-án járt a mohácsi csatatéren. Naplójában följegyezte: „Mohács és október 6-a hazánk legnagyobb katasztrófáira emlékeztetnek, és mégis mindkettőben van valami megnyugtató, mert hisz a nemzet mindkét esetben dicsőségesen küzdve bukott meg, és szomorúsággal, de öntudattal emlékezhetik mindkét eseményre, és végre bármely súlyos volt a csapás, mely október, mint Mohács után végsőnek tekintetett, nem tartottuk-e fel magunkat mindemellett? És nem tekinthetjük-e ezt egyszersmind nagy tanúságnak a jövőre nézve is? Mert ha e nemzet ily csapások után is fennáll, ezt annak köszöni, mert mind a 16., mind a 19. században egy nagy ügyért küzdve bukott, s mert maga ezen ügy – mely nem más, mint a civilizáció ügye – legyőzhetetlen, habár egyes seregei egy időre leveretnek is.”
Mohács óta csak csatákat nyertünk, a háborúkat mindig elveszítettük. Hasonló történelmi tapasztalatok alapján Illyés Gyula már 1938-ban mintha 1956-ot is előre látta volna. Harcaink – írta – védekező szabadságharcok voltak. „Valamennyi reménytelen. A meglepő az, hogy kitörésük pillanatában a legreménytelenebbek; az ellenség mindannyiszor legalább hússzor erősebb, a józan ész visszatántorodnék ilyen vállalkozástól. A higgadtságáról, tárgyilagos szemléletéről híres nemzet látja, hogy nekiugrása csak kudarccal végződhet, s mégis újra és újra nekiugrik a Góliátnak. Balsejtelme mindannyiszor valóra válik, de ebből a leckéből sem okul. Történelmünk nem logikára oktat. Arra oktat, s ez benne a vigasztaló és magasztos, hogy nemzetek életében olyan fogalmaknak is van értelme, mint bátorság, merészség, ideákhoz való ragaszkodás.”
Hozzáteszem: áldozatvállalás, önfeláldozás. Erre adtak példát Rákóczi kurucai, ’49 hősei és vértanúi, a két világháború kötelességüket teljesítő áldozatai, 1956 harcosai és mártírjai. Kossuth Lajos emigrációs irataiban így határozta meg az 1848–49-i szabadságharc történelmi értelmét: „Mi bukásunkban is a magyar nemzet életrevalóságát oly vonásokkal írtuk be a történelem könyvébe, melyek hazánk jövendőjének alapot szerzettek. Ezt nem szabad elpazarolnunk.”
Nemeskürty István 1970-ben bemutatott Tizennégy vértanú című televíziós drámájában az egyik aradi tábornokkal mondatta el az áldozatvállalás értelmét legszebben megfogalmazó tanítását. Az 1848–49-es időkről mondta, de 1956-ra is értette: „Ezt a forradalmat már nem lehet kitörölni sem a históriából, sem az emberek emlékezetéből. És egyszer még bevégzik azt, amit mi elkezdtünk.”
Így történt. 1956 forradalma nem bukott el, csak 33 évvel később, 1989-ben győzött. Az elhullott magyar vér öntözte a földet, hogy belőle évtizedek múltán, a nagy francia forradalom után éppen kétszáz évvel, 1989-ben kisarjadjon az Elbától keletre leigázott népek szabadsága. Ez volt az igazi értelme 1956 magyar forradalmának. A magyar forradalom leverése meggyorsította a világbolsevizmus bomlását.
Ebben van a magyar véráldozat világtörténelmi jelentősége. Nem frázis, hogy ismét Európa védőpajzsa voltunk. Csodálatos ez a nem keresett, ám mégis minduntalan, következetesen és kísértetiesen megismétlődő történelmi hivatás.
Nyugat-Európa ma sem túlságosan méltányolja a magyar áldozatot. De a tett jutalma nem mások ítéletében, hanem a mi öntudatunkban, magyarságunk méltóságának, értékének tudatában van.
S így tekintünk mártírjaink nemes alakjára is. Életüket adták szabadságunkért. Legyen áldott az emlékük!
Kérdés, hogy 1956-ban azokért az eszmékért küzdöttünk-e, amelyek ma uralkodnak Európában. Kétségtelenül nem. Ámde nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy ötven éve más volt a világhelyzet. A posztsztálinizmus akkor még nem látszott gazdaságilag is bukott rendszernek. Milovan Dilas, a bátor szerb másként gondolkodó még joggal vélte: „Ha a magyar forradalomnak lehetősége lett volna rá, hogy a politikai demokrácia mellett megtartsa a nehézipar és a bankrendszer társadalmi irányítását, ezzel óriási befolyást gyakorolhatott volna minden kommunista országra, beleértve a Szovjetuniót is.” Ezzel bizonyíthatta volna, hogy zsarnokság, diktatúra nélkül is meg lehet óvni a munkásosztályt a tőkés kizsákmányolástól.
Németh László november 2-i Pártok és egység című írásában szót emelt az ellen, hogy a fürdővízzel a gyereket is kiöntsük. Hangoztatta: a magyar nép klasszikus művekben testet öltött vágya azt diktálja, hogy a szocializmus elvéhez ragaszkodjunk. Nem ismerek – írta – olyan magyar írót, gondolkozót, aki a szocializmusnak ellensége lett volna. A vita inkább akörül volt, hogy szocializmusunk a külföldi patronok hű másolása legyen-e, vagy az általános elveknek a magyar természethez, gazdasági helyzethez idomuló alkalmazása. A vita most eldőlt, eldöntötte a meg nem kérdezett nemzet. De a döntés nem a szocializmus, csak annak tőlünk idegen formája ellen történt.
November 3-i szózatában Mindszenty bíboros érsek, prímás is azt tűzte ki célul: „Jogállamban élő, osztály nélküli társadalom, a demokratikus vívmányokat fejlesztő, a szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátozott magántulajdon alapján álló […] nemzet és ország akarunk lenni. Ez akar lenni az egész nép.”
Bibó István így fogalmazta meg a forradalom céljait november 4-én az Országházban írt nyilatkozatában: „Magyarországnak nincs szándékában szovjetellenes politikát folytatni, sőt teljes mértékben benne akar élni a kelet-európai népek ama közösségében, kik életüket a szabadság, igazságosság és kizsákmányolásmentes társadalom jegyében akarják berendezni. A világ színe előtt visszautasítom azt a rágalmat is, miszerint a dicsőséges magyar forradalmat fasiszta vagy antiszemita kilengések szennyezték volna be. A harcban osztály- és felekezeti különbség nélkül részt vett az egész magyar nép, s megrendítő és csodálatos volt a felkelt nép emberséges, bölcs és megkülönböztetni kész magatartása, mellyel csupán a leigázó idegen hatalom és a honi hóhérkülönítményesek ellen fordult.”
Fél évszázada tehát ezt akarta a fölkelt magyar nép. Nem utolsósorban hazánk semlegességét. Csakhogy közben a történelem kereke tovább forgott, a viszonyok megváltoztak. Az 1989–90. évi rendszerváltoztatás idején Európa és a világ a kapitalizmus győzelmét hirdette. Betagolódásunk ebbe az Európába, ebbe a világrendszerbe óhatatlanul alkalmazkodásunkat kívánta meg. De a világ nem áll meg. A globalizáció előnyeit senki sem vonhatja kétségbe; hátrányai ellen azonban egyre többen emelnek szót. Az emberiség előtt változatlanul azok a feladatok állnak, amelyeket másfél száz éve a szocializmus vetett föl, de amelyre a sztálinizmus keserű, véres kudarca után sem tudtunk választ adni. Az elmúlt évszázadban a magyarság Trianonon kívül két rettenettel is szembekerült: a hitlerizmussal és a sztálinizmussal. Mindkettő a nemes, utópista eszmékből táplálkozó szocializmus véres karikatúrája. Az emberiség gondjain töprengő nagy drámaköltőnk, Madách Imre a krisztusi tanítás nyomán a társadalom alaptörvényéül ezt hirdette a XIX. században:
„Az egyén szabad
Érvényre hozni mind, mi benne van,
Csak egy parancs kötvén le: szeretet.”
Előtte Vörösmarty ezt látta az újabb szellem, az új irány alaptörvényének:
„S uralkodjék igazság, szeretet.
Hogy a legalsó pór is kunyhajában
Mondhassa bizton: nem vagyok magam!
Testvérim vannak, számos milliók;
Én védem őket, ők megvédnek engem.
Nem félek tőled sors, bármit akarsz.”
Ismét Madáchhoz fordulok: az ő társaságának, a társadalomnak gyökszava a társ, ennek latin megfelelője a szocializmus alapszava, a socius. S a Tragédia költője Vörösmartyval egybehangzóan bírálja a korában már ellentmondásait kimutató tőkés társadalmi rendet:
„Mi verseny ez, hol egyik kardosan
Áll a mezetlen ellennek szemében.
Mi függetlenség, száz hol éhezik,
Ha az egyes jármába nem hajol.
Kutyáknak harca ez egy konc felett.
Én társaságot kívánok helyette,
Mely véd, nem büntet, buzdít, nem riaszt,
Közös erővel összeműködik…”
Ez a magyar szocializmus, amely költészetünk legnagyobbjainak eszméiből táplálkozik, a huszadik század vérözönbe torkollt kísérletei ellenére – a huszonegyedik század reménye.
Ötvenhatban ezért folyt a magyarok vére, amelyről Camus beszélt. S ha Faludy György versével kezdtem, engedtessék meg, hogy vele is fejezzem be:
„Ezerkilencszázötvenhat, te csillag,
A nehéz út oly könnyű volt veled!
Oly réges-régen sütsz fehér hajamra,
Ragyogj sokáig még sírom felett.”
origo.hu
Szentkirályi: Semmi keresnivalója a szivárványos zászlónak a Városházán!
