Csonka család karácsonyra

Bár Kim Rossi Stuart filmjében szó sincs karácsonyról, sokkal inkább a szeretet ünnepéhez méltó, mint a decemberre időzített hollywoodi könnyparádé. A Kispálya egy anya nélküli csonka család története, amelyet a félelmek, fájdalmak, kegyetlen dühkitörések mellett a szeretni tudás tart egybe. Halk segélykiáltás az elvált szülők gyermekeiért.

Muray Gábor
2006. 12. 20. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Mit is kínálnak az ipari menynyiségben legyártott szeretetszirup-filmek advent idején? Ugyanazt, amit a karácsonyi reklámblokkok, plakátok, üzletházi kirakatok. A valóságnál szebbet, az elérhetőnél többet. Színesebbet, fényesebbet, békésebbet, harmonikusabbat. Sűrítményt, amelyhez képest a személyre szabott ünnep kisstílű légyott, kispályás szeánsz.
A Kispálya nem konzumfilm, pedig a szintén olasz Ferzan Ozpetek alkotásaihoz hasonlóan veszélyes vizekre evez, könnyen közhelyzátonyra futhat. Nem fut. Itt arról van ugyanis szó, ami kimarad a karácsonyi filmdömpingből: az idill sérülékenységéről, mindennapos meccseinkről, az elválás/leválás elviselhetetlen feszültségéről, a kilátástalanság miatti bánatról, a gyermekkor – s ezáltal az érzékenység, az előítéletek nélküli megértés, az őszinteség – elvesztéséről. A szépfiú-színészként megismert Kim Rossi Stuart rendezői debütálása csendesre és szépre sikerült. Filmje olyan, amilyet a mai olasz rendezőktől megszokott. Nem volt könnyű dolga: az egyik főszerepet (az összeomló családapa szerepét) magára írta, a másikat egy gyerekre. És a Kispálya attól megrázó, hogy mindenki tökéletesen beleilleszkedett a szerepébe, a színészként még soha ki nem próbált kisiskolás fiú tökéletes alakításával magasba emeli a filmet. A múlt év sok szerepet bízott tizenévesekre (a legutóbbi bemutatók: a német Kőkemény, a magyar Mansfeld és a Budakeszi srácok), de mindegyiküket felülmúlja Alessandro Morace, akiről szinte képtelenség elhinni, hogy nem magát alakítja. Lát, láttat, beleél, érez. Gyerekarcán felnőttfájdalom.
Egy csonka családot látunk, három teljesen egymásra utalt embert, egy megtörten szerető, ellentmondásos apa, egy kamaszodó, extrovertált lány és egy magát mindig megadó, befelé forduló, szomorú kisfiú mikrovilágát, amelynek félelmekkel terhelt idilljét megbontja a semmiből előkerülő anya. És színpadias berobbanásával még sebezhetőbbé, félszeggé, szégyellőssé válik az, akit egykor faképnél hagytak, akinek nem adott biztonságot soha az anya-otthon melege. A Kispálya a védekezés és a támadás filmje, az ünnep vakító csillogásában alig észrevehető, szeretetért és biztonságért esdeklő, ajándékokkal elhallgattatott gyermeké. A gyermeké, aki végre ráébred, hogy félelmet kiváltó apja nála is esendőbb. És abban a pillanatban, abban a végtelenül gyöngéd, feltétel nélküli ölelésben egyszersmind benne van az is: a „normális” élet éppúgy, félve-szeretve folyik tovább, ahogy eddig, de akik egymásba kapaszkodnak, talán hamarabb partot érnek.
(Kispálya – színes, feliratos olasz film. Rendezte: Kim Rossi Stuart. Forgalmazza a Best Hollywood.)

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.