Dominóelv

Gondosan megművelt, dús fekete földek látványa fogadja az utazót Kaba környékén. Pedig egyelőre nem tudni, jövőre mi növekszik – növekszik-e majd egyáltalán valami – a cukorrépa termesztésére kiváló ezeregyszáz hektárnyi televényben. Nemrégiben kiderült: a környék megélhetését adó cukorgyár kapujára lakat kerül januárban. A tulajdonos, az angol Eastern Sugar a mintegy 23 milliárd forintnyi uniós kompenzáció fejében visszaadja a 102 ezer tonna cukor előállítására szóló kvótáját, és leszereli a gyárát, hogy ott cukrot ne lehessen készíteni többé. (A kvóta az a szerződésben rögzített termékmennyiség, amelynek előállítása után az unió támogatást fizet. A kvótán felül előállított áru után már nem jár pénz.) A helyiek átkozzák az uniót, „akkor bolondultunk meg, mikor beléptünk”, hallható úton-útfélen, szidják a politikusokat, a kétségbeesés és főként a bizonytalanság olvasható ki az emberek szavaiból a boltokban, a postán, a kocsmákban, a polgármesteri hivatalban is. Hiszen a gyárbezárás nemcsak a dolgozókat, a répatermelőket érinti, hanem alapjaiban rengeti meg az egész térséget, mivel többszörös áttételeken keresztül ugyan, de ezrek függtek valamilyen módon a kabai cukorgyártól. Az emberek többsége nem adta nevét véleményéhez, mivel – ahogy mondták – nem akarják kockáztatni a még meglévő munkahelyüket, kilátásaikat.
A rendszerváltozás óta eltelt 16 év alatt a tizenkét cukorgyárunk külföldi tulajdonba került, zömüket bezárták, ha Kaba is „elesik”, már csak négy üzem marad talpon. Lapunknak nemrégiben a Cukorrépa-termesztők Országos Szövetségének főtitkára úgy nyilatkozott: elkerülhetetlenek a további gyárbezárások. A hajdan a cukorrépa termelésére, a cukor gyártására alapuló mikrokultúrák, társadalmi közösségek jóvátehetetlenül pusztulásnak indultak.
A cukoripar története – mint cseppben a tenger – egyben a rendszerváltozás elhibázott privatizációs stratégiájának plasztikus látlelete. A még nem is olyan rég biztos megélhetést nyújtó vidékeken egyre nő a szegénység és a kiszolgáltatottság. De hogyan jutottunk idáig? Riportsorozatunk erre keresi a választ.
Kaba olyan város, amely megőrizte egykori falusias településszerkezetét. A kanyargós, nem túl jó állapotban lévő főútról jobbra és balra is sok földút ágazik le, a porták, családi házak általában gondozottak, de leginkább a nyolcvanas évek kádári életszínvonalát idézik. Mintha megállt volna az idő. Persze a lapos tetejű egyen-élelmiszerboltból és -étteremből ide is jutott, ám a szocialista vidékfejlesztés emblematikus alkotása, a lakótelep nemigen látható errefelé. Csak a cukorgyár háta mögött húztak fel egyet a dolgozóknak, ahol hatvan család él ma is. A világháború előtt épült dekoratív városháza előtti kis téren szinte egymásba érnek az emlékművek: nemzetiszín szalagok, koszorúk mindenütt. Az idei önkormányzati választásokon – ahogy a kistérségek nyolcvan százalékában – a szocialista erődnek számító Kabán is váltás történt. (Pedig itt él például a többgyermekes, milliomos Bangó família is, akiknek arcával óriásplakátokon kampányolt Gyurcsány Ferenc kormánya a határon túli magyarok állampolgársága ellen. A család csak annyit kért szolgálataiért a kormányfőtől, hogy jöjjön el hozzájuk disznóvágásra.) Az önkormányzati választáson most egy független jelölt győzött.
Az új polgármesternek, Szegi Emmának a pozícióval együtt a nyakába zúdultak a cukorgyár bezárásával együtt járó gondok. Ahogy mondja, egyelőre csak annyi tudható, hogy az Eastern Sugar január végén visszaadja a kvótáját, bezárja a gyárat. Ha Kabán megszűnik a termelés, az önkormányzat elveszti a mintegy 200 millió forintos iparűzési adót, amely költségvetésének az egyötödét teszi ki. Ez tragikus érvágás a város számára, tekintve, hogy eddig is kevés volt a pénz, és jövőre tovább „dübörögnek” az önkormányzatokat is sújtó kormányzati megszorítások.
– A gyárbezárás olyan szociális katasztrófahelyzetet teremt, amelynek kezelése meghaladja a város erejét – magyarázza a polgármester. Mint mondja, azért ez nem azt jelenti, hogy ne lennének terveik. – Nem fogjuk hagyni az embereket. Ha kell, akár lezárjuk az utakat is, ha észrevesszük, hogy „trükközni” akarnak velünk: ezt megmondtam a földművelési tárcánál is, mikor a helyzetről tárgyaltunk – mondja eltökélten.
Látszik rajta, hogy nem tréfál. Ugyanis, ahogy szavaiból kiderül, a magyar kormányon is múlik, hogy miként megy végbe a kompenzáció, illetve az, hogy a kabai cukorgyárból – amelyet 1979-ben a lengyelek építettek az államadósság fejében, és ma is Közép-Európa legkorszerűbb cukorgyára – mi marad.
A tulajdonos Eastern Sugar körülbelül 23 milliárd forintnyi összeget kap az uniótól a kvóta leadásáért. Ezt a pénzt két részletben, a gyár leszerelésének ütemében folyósítják, 2008-ban és 2009-ben. Elméletileg az egész üzemet el kellene takarítaniuk a föld színéről – a tulajdonos ugyanis a cukorgyártás végleges megszüntetéséért kapja a támogatást az uniótól –, a város azonban szeretné elérni, hogy a mintegy 300 hektár répaföldet is magában foglaló, monumentális ingatlanegyüttesből csak azokat az elemeket bontsák le, amelyek közvetlenül kapcsolódnak a cukorgyártáshoz. A másra is használható, hatalmas értéket képviselő csarnokok, silók, raktárépületek, az ipari vágányok csatlakozási pontjai maradjanak meg.
– Hogy ez megvalósulhat-e, részben a kormány kompetenciájába tartozik – hívja fel rá a figyelmet a polgármester. A gyár helyén egyébként ipari parkot hoznának létre, ha megmaradnak az épületek, akár azonnali beköltözéssel, ami gyorsan enyhíthetné a környék munkanélküliségét. Ám a helyzetet tovább bonyolítja, hogy gyárbezárás ide vagy oda, az ingatlan tulajdonjogát ez nem érinti, az továbbra is az Eastern Sugaré lesz.
A gyárát bezáró céget az unió kötelezi arra, hogy a kompenzáció összegéből bizonyos mennyiséget – minimum 10 százalékot – a termelők, a dolgozók, a műszaki kiszolgáló alvállalkozók, az esetleges környezetvédelmi károk kiegyenlítésére fordítson. Persze ki lehet harcolni több pénzt is, ahogyan ezt az írországi példa mutatja: ott – az ír kormány hatásos nyomásgyakorlásának köszönhetően – több mint 30 százalékra sikerült a kártalanítási összeget feltornázni. A magyar kormány felelőssége nagy abban is, hogy milyen eszközöket, forrásokat lehet mozgósítani a térség revitalizálására. (Hivatalosan meg nem erősített forrásokból lapzártánkkor azt az információt kaptuk, hogy a kártalanítás összegét – Gráf József földművelési miniszter erőteljes fellépésének köszönhetően – a gyártóval folyó egyeztetés során sikerült 27 százalékra emelni.)
– Hogy a gyárbezárás mivel fog járni, azt még senki sem tudja pontosan – vélekedik a polgármester asszony. Ami biztos, hogy 400 munkavállaló – ebből 200 gyári dolgozó, 200 pedig már 1992-ben kft.-kbe kiszervezett „vállalkozó” – utcára kerül. De a vállalkozóknak legalább 200 alkalmazottjuk van – mutat rá –, akikre szintén nem lesz tovább szükség. A beszállítókról, répatermelőkről már nem is beszélve.
*
Több ezer ember sorsáról van szó, már akkor is, ha csak az „első kört” nézzük. De a gyárbezárás közvetett hatása ennél jóval szerteágazóbb. Elér a legutolsó vegyesboltig, ugyanis ha nincs munkahely, nincs vásárló. A helyi postának például havi egymilliós levélforgalma volt csak a cukorgyár révén. Ez megszűnik. A jövőben már nem lesz mit csomagolni, nem lesz a sok teherautó, munkagép, amelyeket javítani is kellett. A legszegényebbek, a legképzetlenebbek pedig elesnek a napszámos munka lehetőségétől, ami eddig a felszínen tartotta őket. Ugyanis a cukorrépa-termesztésnek – ellentétben a kukoricával, búzával – vannak olyan fázisai, amelyeket kézi munkával végeznek. A gyár csak a saját répaföldjein dolgozóknak 500 milliót fizetett ki évente.
– Mi lesz azokkal, akik ebből éltek? – teszi fel a kérdést Szegi Emma. – Meglökték a dominót, és borul minden – mondja, és legyint. De azért rögtön hozzáteszi: már felállt egy szakértői csoport, amelynek tagjait a földművelési tárca nevezte ki, és amelynek a feladata, hogy átfogó programot dolgozzon ki a gyárbezárás következményeinek kezelésére. A tárcával folytatott tárgyalások során nem sikerült elérni, hogy a helyiekre – Kabára és térségére – bízzák ezt munkát, ám azt legalább igen, hogy a minisztériumi csoport tagjai napi kapcsolatban álljanak az itteniekkel. A programot az egyeztetés után az uniónak kell elfogadnia. Reményre ad okot az is, hogy épül egy bioetanolgyár Kabán, amelynek munkaerő-lekötő képessége ugyan mindenképpen jóval kisebb lehet, mint a cukorgyáré volt, de a ráépülő melléküzemágakkal együtt mégiscsak segítség. Ha megvalósul…
Nos, ez az, amiben a helyiek nemigen hisznek.
– Bioetanol? Hogyne, ígérik már vagy tíz éve! Eddig se lett belőle semmi. Csak etetik az embereket, hogy maradjanak nyugton – válaszolja kérdésünkre a főutcán egy ötvenes éveiben járó férfi, aki a cukorgyárban dolgozik. A munkából igyekszik haza. Kerékpárját tolva elkeseredetten magyarázza: neki már koránál fogva igen kevés az esélye az elhelyezkedésre, de egyébként sincs munkahely a környéken.
– Nem irigylem a fiatalokat, mocskos világban élünk, az az egy biztos. Hogy mi lesz? Hát majd vénségünkre megyünk a munkanélküli-hivatalba meg az önkormányzathoz koldulni! – összegzi véleményét, mielőtt felpattan a biciklire.
A cukorgyár hatalmas tornyai most még pára- és gőzfelhőbe burkolóznak, teljes erővel zajlik a „kampány” – ahogy a szakzsargonban nevezik a cukorrépa feldolgozásának néhány hónapos intenzív időszakát. Hatalmas teherautók dübörögnek a szállítmányokat fogadó kapu előtt, félszáz jármű várja, hogy megszabadulhasson rakományától, majd indulhasson a következőért. Alvállalkozók, önálló fuvarosok szállítják a répa zömét a gyárba, sokaknak egész évben ez a legfőbb, ha nem az egyetlen számottevő bevételük. Jövőre itt már nem számíthatnak munkára. Az egyik negyvenes éveinek derekán járó sofőr, aki csak a keresztnevét árulja el, azt mondja, egyelőre nem is gondolkozik rajta, mi lesz a bezárás után. A szállítmányozó cég biztosan elküld jó néhány embert, ő csak reméli, hogy nem lesz köztük.
– Mit mondjak? Nagyon kellett nekünk az unió, hát most megkaptuk…
A kocsisor megindul. Béla, a sofőr integet, s mielőtt feltekeri az ablakot, még kikiabál:
– Írják meg, hogy mi megy itt, micsoda pusztítás…
A főbejárat előtt már ott állnak a sárga buszok, amelyek a dolgozókat viszik haza műszakváltás után. A buszvezetők – mint kiderül – már szinte családtagnak számítanak, jobban ismerik a gyár belső életét, mint a munkások. A gyárbezárás őket is bizonytalan helyzetbe hozta, hiszen a vállalkozás, amelynek alkalmazottai, valószínűleg e munka megszűnése miatt leépítésekre kényszerül. Nettó hatvanezer forint körüli bérért dolgoznak, de ennek az összegnek az elvesztése is nagy érvágás lenne a családjaiknak. Negyvenes-ötvenes férfiak, akik már igen nehezen találnak új munkahelyet.
– Kinek kellek 53 évesen? – kérdezi egyikük. – Nézze meg ezt a buszt, olyan öreg, mint én vagyok – mutat körbe.
– De ezt még lehet használni valamire, nem úgy, mint téged – riposztozik a másik sofőr a többiek nagy derültségére.
Ahogy szavaikból kiderül, télen van, hogy ötkor kelnek, hogy időben ki tudjanak állni a busszal, és csak éjfélre érnek haza. Naponta három kört tesznek meg oda-vissza a környékbeli dolgozókat szállítva. És örülnek, hogy egyáltalán dolgozhatnak.
Keresetlen egyszerűséggel foglalják össze a véleményüket műszakváltás után a buszoknál gyülekező munkások. Egy asszony majdhogynem nekünk jön, amikor megkérdezzük, hogyan éli meg a helyzetet. Hangosan szidja a hazug médiumokat, az uniót meg a kormányt. Egy nádudvari férfi, aki több mint 20 éve dolgozik itt, azt mondja, ne nehezteljünk rá.
– Olyan ez, ami velünk történik, mint amikor hirtelen szétzavarnak egy családot. Ez a gyár nemcsak munkahely volt, hanem évtizedes, jól működő közösség is, és ennek most vége lesz. Sokan itt töltötték a fél életüket – magyarázza.
A legnagyobb gond, hogy az itteni dolgozók zöme túl van már azon a koron, amikor új helyet találhatna, a nyugdíj viszont még messze van.
– Hiába beszélnek mindenféle átképzésről, a környéken egyszerűen nincs munka, főleg olyan nincs, amilyenbe az itteniek legtöbbje beletanulhatna. Késő már a reklámmenedzserséghez – mondja ironikusan. Ő egyébként 21 év munkaviszony után 65 ezer forint körüli összeget keres. Felesége is dolgozik, de két egyetemista gyermeket tartanak el. Mi lesz, ha az ő keresete kiesik? Erre egyelőre nincs válasz.
A cukorgyári lakótelepen is egyre nagyobb a jövés-menés műszakváltás idején. A szépen karbantartott négyemeletes panelházak rendezett, hangulatos zöld területen fekszenek. Van itt játszótér, de még szalonnasütő hely is padokkal, asztalokkal, ahová nyári estéken kiülhetnek a lakók. A szocialista álom maradéka. A házak fűtési és világítási rendszere a gyárhoz kapcsolódik. Ahogy az itteniek mondják, a tulajdonos igazán nagyvonalú volt, és megígérte, hogy zökkenőmentes lesz a gyár hálózatairól való leválás. Ez a gond úgy látszik, megoldódik, a hangulat ettől függetlenül nem túl jó errefelé sem. Az itt élő családok többsége a cukorgyárban dolgozik. Vannak olyanok is, akiket már elküldtek.
Az egyik kapualjból egy munkaruhás férfi fordul ki. Miután szóba elegyedünk, kiderül: annak idején Ercsiben, az ottani cukorgyárban dolgozott. Az volt az első magyar üzem, és az volt az a gyár is, amelyet először zártak be a privatizációt követően. Azóta vállalkozóként dolgozik: a tartályokban leülepedett melasz kezelését végzi szerte az országban, az egyre fogyatkozó számú cukorgyárakban. Kaba bezárása neki is veszteség: egy megrendelővel kevesebb. Mint meséli, Ercsiben nem volt olyan tragikus a helyzet a cukorgyártás megszűnése után, mint Kabán, mivel a legkisebb gyárról volt szó, és közel van hozzá Budapest. A dolgozók könnyebben találtak új munkahelyet. Ettől függetlenül nagy érzelmi megrázkódtatást jelentett a termelés megszüntetése, hiszen Ercsiben nagy hagyománya volt a cukorgyártásnak, egész cukoripari dinasztiák nőttek fel.
– Minden év szeptemberében összejövünk a cukorgyár területén, és egy kis ünnepség keretében szimbolikusan meggyújtjuk a mészkemencét. A cukor finomításához ugyanis oltott meszet használnak. Nosztalgiázunk, őrizzük a hagyományt. De van olyan régi kolléga, nem is egy, aki a bezárás óta nem tette a lábát a gyár területére, de még a közelébe sem ment. Annyira fáj neki, ami történt még most is – meséli. De, ahogy mondja, szerinte a gyárbezárásokat nem lehet megállítani. A korral, a változásokkal nem lehet szembemenni.
– A répacukrot kiszorítja a piacról a jóval olcsóbb nádcukor. Úgy néz ki, hogy az utolsó működő európai répacukorgyárak Németországban és Franciaországban lesznek, mivel ők elég erősek hozzá, hogy amíg lehet, megvédjék a saját iparágukat az unióban is – vélekedik. Aztán hozzáteszi: azon se lepődne meg, ha végül ezekben az országokban meg is maradna a gyártás. – Majd kitalálják, hogy a répacukor mégis egészségesebb, vagy hogy a nádcukorra van, aki allergiás. Az emberekkel mindent el lehet hitetni. Lehet, hogy kevesebbet termelnek majd, de azt aztán többszörös áron fogják eladni – magyarázza nevetve.
Helyzetértékelése legalábbis nem mond ellent a tényeknek.
Már 1991-ben megkezdődött a hazai cukoripar privatizációja, 1997-re a cukorgyári részvénytársaságokban három nagy európai cukorgyártó társaság: az osztrák Agrana, a francia Eridania Béghin-Say és az Eastern Sugar (a brit Tate & Lyle és a francia Saint Louis Sucre) szerzett többségi tulajdont a Cukoripari Egyesülés adatai szerint.
Először „saját stratégiájuk alapján” fejlesztettek, majd a kisebb kapacitású, kevésbé korszerű gyárakat bezárták. Ha lakat kerül a kabai üzem kapujára is, négyre csökken a magyar cukorgyárak száma. Egyelőre talpon van Kaposvár és Petőháza az Agrana tulajdonolta Magyar Cukor Rt. birtokában, valamint Szerencs és Szolnok, amelyek a német Nordzucker birtokába kerültek a privatizáció során. A két cégé a magyar cukorkvóta 36-36 százaléka. A maradék 109 ezer tonna Kabáé, azaz az Eastern Sugaré.
De miért vették meg annak idején a külföldi befektetők a magyar gyárakat? Hiszen az európai cukorpiaci gondok egyáltalán nem új keletűek. Évtizede tudta minden szakmabeli, hogy drasztikus változások várhatók. Európában minden évben hatalmas cukorfelesleg keletkezik, a helyzet kezelése tetemes pénzt emészt fel a közös kasszából, és ez az állapot lassan tarthatatlanná válik. Eközben a Világkereskedelmi Szervezet, a WTO régóta és folyamatosan nyomást gyakorol Európára, hogy nyissa meg mezőgazdasági piacait. Tudható volt, az unió előbb-utóbb kapitulálni kényszerül a WTO-n keresztül megnyilvánuló amerikai nyomás előtt, és be kell engednie a jóval olcsóbb nádcukrot a piacaira. (Jellemző a piaci folyamatokra, hogy a hajdan világhírű, ám évtizede romokban heverő kubai cukoripar – amely a cukornádra épül – most újra felszálló ágba került: Fidel Castro személyes utasítására ismét az iparág fejlesztésébe kezdenek. A cél, hogy 2008-ra megduplázzák a jelenleg gyártott cukor mennyiségét.) Ahogy Kelemen István, a Cukorrépa-termesztők Országos Szövetségének főtitkára lapunknak korábban elmondta: a világ cukorexportjának közel egyharmadát adó Brazília „szinte rabszolgamunkával” állítja elő termékét, ezért jóval olcsóbb áron képes adni. Ausztrália, Thaiföld, Brazília pedig nyert a WTO-nál az unió ellen indított perben, mondván, az exportra kerülő európai cukor ára támogatottnak minősül. Az uniónak érdeke, hogy ipari termékeket tudjon exportálni, ezért cserébe – a WTO-val folytatott tárgyalások szellemében – le kell bontania a mezőgazdaságát védő vámrendszert. E folyamat része a répacukorgyártáshoz kapcsolódó uniós kvótarendszer jelenlegi reformja is, amelynek célja az európai répacukorgyártás „leépítése” – ennek keretében négy év alatt 6–6,5 millió tonnával kell a cukorgyártást csökkenteni. E program során zárja be most a kabai gyárat a tulajdonos. Nyilván nem jár rosszul: tetemes summát kap az uniótól, és akkor még nem beszéltünk a gyár bontása során kitermelhető értékekről és az eladható cukorkészletről. No meg az ingatlanról, amely továbbra is a tulajdonában marad. Becslések szerint összességében akár 30 milliárd forintnyi eurót is hozhat a konyhájára a lelépés, és az összeg töredékét kell csak a munkások, a termelők kártalanítására fordítania.
Kaba új polgármestere szerint a vak is látja, hogy mi történik valójában.
– Piacszerzésről van szó. Ezért kell Kabát lebontani. Privatizáltunk mindent, beléptünk az unióba, és most a külföldi magántulajdonosok érvényesítik a saját érdekeiket, amelyek nem esnek egybe a mienkkel. És nem csak a cukoripar területén van ez így – összegzi véleményét.
Tabajdi Csaba, az MSZP uniós parlamenti képviselője nemrégiben a Magyar Rádió Krónika című hírműsorában a magyar kukoricatermelőket hátrányosan érintő új uniós szabályozás kapcsán úgy nyilatkozott: az agrárium jelenlegi gondjainak legfőbb oka az élelmiszer-feldolgozó ipar privatizációja. Azt, ami akkor történt, ma már igen nehéz, csaknem lehetetlen helyrehozni.
Visszatekintve sokatmondó, hogy ezzel a döntéshozók már a privatizáció idején is tisztában voltak – erről tanúskodik az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) egy 1993-as belső dokumentuma. „A multinacionális cégek kizárólag a belföldi piacot kívánták megszerezni a lehető legolcsóbb áron” – olvasható az ÁVÜ igazgatótanácsa részére készített előterjesztésben, amely összefoglalja az 1991–92-ben történt cukoripari privatizáció tanulságait, iránymutatásul a még állami kézben megmaradt öt gyár eladása előtt. A dokumentumból kiderül az is, hogy a korábban magánosított gyárak privatizálása eddig „csak problémák tömegét, kiadásokat és a megmaradt öt gyárban bekövetkezett jelentős értékvesztést” eredményezett az ÁVÜ-nek.
„Információink vannak arról, továbbá az eddigi gazdasági események is alátámasztják azt a vélelmet, hogy a négy külföldi cég (az Agrana, a Tate & Lyle, a Générale Sucriére és az Eridania Béghin-Say) a magyarországi tevékenységét összehangolja, és egyértelmű céljuk a még állami kézben lévő öt cukorgyár bezárása, tönkretétele, továbbá a közvetlen érdekeltségükbe tartozó cukorgyárak tulajdonjogának minél olcsóbb megszerzése” – írja az előterjesztés készítője. Az összegzésben ott a megoldási javaslat is. Eszerint a megmaradt öt gyár tulajdonjogát egy, a belföldi piacon megjelenő ötödik szereplő kapja meg „oly módon, hogy a gyárak működésébe a répatermelők is érdemi beleszólással bírjanak”. Ez megfelelő ellensúlyt képezhetne a piacon.
Végül mégsem így történt. Vajon miért? A szövevényes történet szálait következő számunkban megkíséreljük felfejteni.

Gyárbezárások Szlovákiában és Csehországban is. „Nagyon elszomorít bennünket ez a hír” – kommentálta október eleji sajtóközleményében az Eastern Sugar üzemeinek bezárását Matthew Trilling, a cégcsoport vezérigazgatója. Valóban van min szomorkodni, de eslősorban nem a cég vezetőinek, hiszen az Eastern Sugart bőségesen kárpótolhatja az a több mint 20 milliárd forintnyi összeg, amit várhatóan az uniótól kap gyárai bezárása nyomán. Igazán szomorúak azoknak az üzemeknek a dolgozói lehetnek, akik e döntéssel most az utcára kerülnek. A döntés a cég magyarországi (Kaba), csehországi (Nemcice nad Hanou, Kojetin, Hrochuv Tynec) és szlovákiai (Dunaszerdahely) üzemeit érinti. A bejelentés mindhárom országban viharokat kavart: mindez nem csupán a gyárak alkalmazottait, hanem a cukorrépa-termesztésből élőket is súlyosan érinti. A cseh termelők a múlt hét szerdán Prágában a német és a brit követség előtt tüntettek (képünkön) a drasztikus lépés ellen (az Eastern Sugar angol és német tulajdonban van). A cég azzal érvel, hogy a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) döntése nyomán Brüsszel kénytelen évről évre csökkenteni a cukorüzemek és a -termelők támogatását, ezért félő, később már csak úgy lehetne megszüntetni a gyártást, hogy azért nem járna kártérítés az Európai Uniótól a termelők számára (a cég által kapott pénzből a termelőknek is jár).

Folytatjuk