Eleonóra, Amália, Júlia

Ha valamelyik arra illetékes ember úgy gondolná, hogy az államkincstár riasztó kongása miatt sürgősen új bevételekre kellene szert tennie az országnak, az illető bátran fordulhatna a magyar történelem számtalan jeles alakjához tanácsért. A bevételek elherdálásának szomorú helyzete ugyanis kiszámíthatóan ismétlődik nálunk, és a hatalom birtokosainak fantáziája a pénzbeszedés terén mindig is túlságos gazdagságot mutatott. De az ötletgyűjtésen túl a pénzszerzési analógiák azért is érdekesek lehetnek, mert példát mutatnak a lehetséges reakciókra is: megtudhatjuk, mi várható, hogyan fogadja majd a lakosság az újabb sarcot. Sőt még a tiltakozásokra adandó szükséges és elégséges megtorlás mértékére is példát mutathatnak az elődök, s ez a hatalom megszilárdításának elengedhetetlen feltétele. Hiába, a történelem mégiscsak az élet tanítómestere.
Biztosan dobogós helyezést érne el a kártékony és az országot tönkretevő politikusok versenyében I. Lipót (1640–1705) magyar király és német-római császár például. Ennek a gyermekkorában papi pályára szánt uralkodónak Magyarország sohasem volt a szíve csücske, messzebbre, nagyobb célokra tekintett; viszont végigháborúzta egész életét a birodalom nyugati határainak kitolásáért. Nagyhatalmi törekvéseinek esett áldozatául a virágzó Erdélyi Fejedelemség, sőt az egész ország is, amelynek lehetetlen helyzetét a rendkívül hátrányos vasvári békével igyekezett konzerválni. Gazdasági törekvéseinek legérdekesebb megnyilvánulási formája a rendkívüli bíróságok felállítása volt a Wesselényi-összeesküvés radikális felszámolása után. Wesselényi Ferenc és Zrínyi Péter éppen a vasvári béke és az országban uralkodó áldatlan állapotok miatt kötöttek szövetséget Bécs ellen. Az általuk kirobbantott felkelés alighanem a magyar történelem egyik legsikertelenebb és legszétesőbb akciója volt. Zrínyi Pétert, Frangepán Ferencet és Nádasdy Ferencet 1671. április 30-án lefejezték; s bizonyára ez a sors várt volna Wesselényire is, ha meg nem hal négy évvel korábban Zólyomlipcsén.
A felkelés nem okozhatott túl nagy izgalmat a bécsi udvarban, aki pedig közelről látta az eseményeket – Apafi kifejezésével élve –, „igen méltán megnevethette” a „pohárközi tanácskozások” eredményét. Viszont a szervezkedés felszámolása rendkívül kedvező lehetőséget adott I. Lipótnak arra, hogy csökkentse a „költségvetési hiányt”. A nemes feladattal Johann Rottal titkos tanácsost bízta meg, aki már korábban is „bizonyított”: az összeesküvés felszámolásakor neki mondott el mindent Bory Mihály – nem jószántából, hanem Wesselényi özvegyének, Széchy Máriának a buzdítására. Rottal tehát a lőcsei comissio elnöke lett, és a hatalmas megtorlási hullám alig titkolt célja nem volt más, mint a császári kincstár feltöltése. Aki fizetett, megmenthette az életét, megválthatta a szabadságát. Ilyen egyszerű a kincstár feltöltése.
Nem különösebben meglepő, hogy sem Lipót, sem családja nem örvendett túlságosan nagy népszerűségnek hazai körökben. Így aztán a magyar király harmadik felesége, a jámbor életű Eleonora Magdalena von der Pfalz-Neuburg (1655–1720) sem. Pedig Pfalz-Neuburgi Eleonóra, aki a harmadszor is megözvegyült Lipót utolsó felesége lett, igen jámbor lélek hírében állt. Szívesebben lett volna apáca, mint császárné, ám nem adatott meg számára a választás lehetősége. Ennek ellenére kiegyensúlyozott, boldog házasságban élt férjével, tíz gyermeknek adott életet. Rendkívül művelt és mélyen vallásos asszony volt. Halála is olyan volt, mint az élete: gyónás közben kapott agyvérzést, és néhány nap múlva érte a vég. Egyszerű apácaruhában temették el végrendeletének megfelelően, holttestét sem mumifikálták, s a sok pompázatos koporsó között övé a legszerényebb a bécsi kapucinusok altemplomában.
Magas rangja ellenére egyszerű asszony volt, de a birodalmi politika számára is fontosabbnak bizonyult a magyar érdekeknél, jóllehet Lipót feleségei közül ő volt az egyetlen, akit magyar királynévá is megkoronáztak. A bécsi tanácsnokok olykor valószínűtlen méretű magyargyűlöletétől ő sem függetleníthette magát.
Nagyon is kézenfekvőnek látszott, hogy rá vonatkozzon az alábbi rövid, magyar nyelvű ismeretlentől származó könyvbejegyzés. „Anno 1700 Die 13 February eö Szent felsige itszakai egy oranak útana mingyart megh aldot benünket Julianna Leany magszattal kiert is ne dicsirtessek az aldas s elo” – áll a töredék a könyvecske szennylapján. Talán egy pozsonyi kereskedőé lehetett a Brewer Zsófiánál nyomtatott kalendárium, amelybe a nem túl hízelgő megemlékezést írta a hajdani tulajdonos.
A bejegyzés azonban nem vonatkozhat Pfalz-Neuburgi Eleonóra valamelyik gyermekére, hiszen a királyné 1700-ban már negyvenöt esztendős volt, utolsó leánya, a mindössze egy évet élt Maria Margaretha 1690-ben született. De ki lehetett akkor az „eö szent felsége”, aki „itszakai egy órának utána Julianna leany magszattal” áldotta meg a kortársakat – ha jól értjük a szöveget?
Pfalz-Neuburgi Eleonóra és I. Lipót legidősebb fia, József 1699. február 24-én kötött házasságot Amalia Wilhelmine von Braunschweig-Lüneburggal, első közös gyermekük, Maria Josepha még ebben az esztendőben megszületett. Júliáról itt sem hallani. Talán sose derül ki, mi történt 1700. február 13-án éjjel egy után, s hogy kikről van szó a feljegyzésben.