Fogyasztók aranyvasárnapja

Sajtóértesülések szerint soha nem vettek fel annyi vásárlási hitelt, mint a napokban – a kereskedelmi szakemberek számításai szerint a karácsonyi szezonban százmilliárd forintnyi adósságot halmoznak fel a magyarok. A kölcsön mellett sokat költünk a spórolt pénzből is, hiszen a nagy áruházláncok mindegyike komoly forgalombővülésről számol be – akad olyan üzletlánc, amelynek boltjaiban az idén huszonöt százalékkal több a vásárlás, mint tavaly ilyenkor. Az adatok alaposan meglepték a kereskedelemben dolgozókat, hiszen mindenki arra számított, a megszorítások hírére óvatosabbak leszünk az ajándékvásárláskor. A nagyobb forgalom mellett a tumultus is nőtt, hiszen a legtöbben az utolsó egy-két hétre halasztották a bevásárlásokat, így ezüst- és aranyvasárnapon zsúfolásig tömve voltak a plázák. Ezekben a napokban a boltok éves forgalmuk negyedét-harmadát bonyolítják le, így nem csoda, hogy a kereskedők legfontosabb időszaka a karácsony – az éves lemaradást be lehet hozni egy jól sikerült kampánynyal, de fordítva is igaz: mindent el lehet szúrni, ha az előrendelésekben rosszul mérik fel az év utolsó heteinek várható forgalmát.
Ezüstvasárnap magam is betévedtem az egyik sikeres fővárosi bevásárlóközpontba. Már a parkolás is nehezen megoldható feladatnak bizonyult, hosszú percekig kellett körözni megüresedő helyre várva, hogy aztán az épületben még a mozgólépcsőért is sorba kelljen állni – a hatalmas tömeg sáskarajhoz hasonlóan fosztotta ki az üzleteket. Nem szeretem a tömeget, próbáltam minél hamarabb menekülni, de a shoppingoló sokaság látványánál is jobban meglepett az, amit az egyik luxusmárkát forgalmazó boltban láttam.
A ruházati cég feltörekvő ifjú menedzsereknek és magukat fiatalnak álmodó, hízásnak indult vállalatigazgatóknak kedvenc ingét-pulóverét árulja – reklámaikban azt sugallják, hogy aki az ő termékeiket viseli, az sikeres ember, a minőség és a megbízhatóság megszállottja. Pár nappal ezelőtt Vietnamban járva magam is vásároltam egy ilyen pulóvert nyolc amerikai dollárért. Az ezerhatszáz forintnyi összegből a kereskedő hasznán túl nyilván kellett az ottani adókat fizetni (ha vannak), és üzletbérlésre fordítani, így négy dollárnál nemigen kerülhetett többe a készítő munkadíja és az anyagköltség. A vietnami munkás jó esetben két dollárt kaphatott a munkájáért.
A budapesti bevásárlóközpontban ugyanazt a pulóvert negyvenkétezer forintért árulták. Ha ebből az összegből levonjuk az áfát, akkor is 175 amerikai dollárt kértek azért, amit Hanoiban nyolc dollárért meg lehetett vásárolni, és amit – nagyvonalúan számolva – legtöbb két dollárért készített el a munkás. Másképp számolva: amit mi megvásárolunk száz forintért, abból a pénzből jó esetben két forint jut a készítőnek, a többit valaki más vágja zsebre.
A számok annyira mellbe vágtak, hogy be kellett ülnöm egy kávéra (három dollár) megemészteni a látottakat. Abban az Európai Unióban, ahol szabályozni tudjuk az uborka görbületét, és kínosan ügyelünk egymást vallási érzékenységére, miért megyünk el szó nélkül szerencsétlen sorsú embertársaink ilyen mértékű kihasználása mellett? Miért nem lehet a sok hülye regula mellé egy olyan törvényt hozni, amely szabályozza a maximális extraprofitot, vagy előírja, hogy egy termék végfelhasználói ára hány százalékának kell kötelező módon az előállító zsebébe vándorolnia? És milyen társadalmi felelősséget vállal az a cég, amely bevételének kilencven százaléka tiszta haszon? (Nem hinném ugyanis, hogy a szállítás – üzletbérlés – alkalmazotti fizetések több mint tíz százalékba kerülnének.) A jelenség két irányba felháborító: bicskanyitogató a vásárlók szemszögéből, hogy kilencvenszeres áron sóznak ránk valamit reklámok és modern marketingeszközök segítségével; ugyanakkor megalázó a termelő szempontjából, hiszen éhbért fizetnek a különben jól eladható munkájáért.
Már látom a menedzserek válaszát: ők a túlélést biztosítják a távol-keleti éhezőknek, ugyanis ha ők még ezt az éhbért sem kapnák, akkor még rosszabb lenne a sorsuk. Nem fogadom el ezt a logikát, ugyanis ha egy koldus tőlem ételt kér, mert éhes, én nem alázhatom meg egy szendvicsért cserébe. Ha egy vállalatigazgató méltányosnak érzi a saját, több ezer eurós havi fizetését, akkor nem gondolhatja azt, hogy egy másik embert dolgoztathat napi pár dollárért csak azért, mert a másik kevéssé szerencsés társadalmi helyzetbe született.
Persze mi is hibásak vagyunk az egészért. Elsősorban azért, mert a nagy harácsolásban gondolkodás nélkül megveszünk mindent, amit a reklámok és a divat jónak, nélkülözhetetlennek kiált ki. Tudatos vásárlók helyett fogyasztó zombik lettünk, akik engedik magukat becsapni – ráadásul a saját zsebünk kárára. A luxuscég emberei ezekben a napokban a jövő évi költségvetést tervezik, és mivel minden évben növekedni szeretnének, most nyilván arról folyik a vita: jövő karácsonykor már ötvenezer forintért adják el ugyanazt a pulóvert, a kiadási oldalon pedig megpróbálják másfél dollár alá szorítani a munkabéreket. Így aztán elégedettek lesznek a részvényesek, a vezérigazgató extraprémiumot kap, csak a vásárló és a vietnami munkás jár rosszul.
Ne gondolják azt, hogy most a bevásárlóközpont-ellenesség vagy a globalizáció elvakult gyűlölete beszél belőlem. Elfogadom, hogy egy hipermarketben hatékonyabban és néha talán olcsóbban is be lehet vásárolni, és sokat utazó emberként magam is élvezem a globalizáció egyes előnyeit, amikor bankkártyával vásárolok, hazatelefonálok a mobilomon, vagy elküldöm e-mailen a cikket-fényképet a szerkesztőségbe. Azzal van bajom, ha a díszletek között elvész a lényeg: amikor a karácsonyi bevásárlás közben nem a majdani csillogó szemekre és a közös ünnep örömére gondolunk, hanem arra, pontosan akkora értékben tudjuk le a kötelező ajándékot, amekkora értékben várhatóan mi is kapunk.
A születés, az újrakezdés ünnepén nekünk is kellene változni. Valahogy úgy, ahogy egy szeretetszolgálat kipróbált egy újszerű ünnepet a hajléktalanok részére. Hétfőn huszonöt szerencsétlen embertársunk az egyik legelegánsabb budapesti étteremben, a Le Meridienben vacsorázott. Az étterem francia séfje, Laurent Vandenameele konyakba áztatott aszalt szilvás vaddisznóterrint (konyakos szilvazselével), vörösboros tanyasi csirkebecsináltat, desszertnek pedig karácsonyi csokoládés fatörzset szolgált fel; a vendégeket a szálloda igazgatója a főbejáratnál fogadta. Szenczy Sándor, a Baptista Szeretetszolgálat vezetője elmondta: a meghívottak reggel óta készültek a nagy eseményre, lefürödtek, levágták egymás haját, hetek óta őrizgetett tiszta ruhát húztak, és annak vették ezt a gesztust, aminek szánták: ünnepi ajándéknak. Pontosan ez a lényeg: miért gondoljuk azt, hogy egy üzletembernek méregdrága, márkás töltőtoll dukál karácsonyi ajándéknak, egy hajléktalannak pedig félig kihűlt bableves, műanyag tányérban szervírozva, és állva elfogyasztva valamelyik közterületen?
Lassan húsz éve, hogy elkezdtünk megváltoztatni egy embertelen, elaljasodott politikai rendszert, de a nagy igyekezetben elfeledkeztünk az egymással kapcsolatos méltóságról és méltányosságról. Pár nap van karácsonyig, talán megér ötpercnyi csendet ez a gondolat.