Szép könyvvel érkeztem. A Csillagokkal táncoló Kojot kegyelmi állapotban születhetett, hiszen apa és fiú közös munkája. Ráadásul a fiú, Cseh András az apa félretett ecsetét vette fel, és illusztrálta festményeivel az észak-amerikai indián meséket.
– Furcsa történet. Egy kiállításon könyvkiadó barátom, Méry Gábor azt mondta a fiamnak, hogy illusztrálhatna egy indián mesekönyvet. András lelkesen jött haza, mire visszakérdeztem, honnan lesznek a mesék. Papa, te sok ilyet tudsz, felelte, így kezdődött a munka. Elkezdtem a válogatást, csak a préri indiánok történeteire figyelve. Az volt a munkamódszer, hogy dolgoztam egy mesén, ő toporgott, aztán amikor kész lettem, elvitte az albérletébe, álmodott vele, és rövidesen hozta a kész képet. Négy hónapos, megfeszített, gyönyörű játék volt – az idén ez a könyv az egyik karácsonyi ajándékom.
– Nem irigy kicsit a fiára a rajzok miatt?
– Nem. Jöttek a dalok, ezért aztán ecset helyett gitárt vettem a kezembe. Tudatos döntés volt, de persze maradt bennem fájdalom. Olyan ez, mint egy beteljesületlen, régi szerelem. Irigység és harag nincs bennem, de kétségtelen, hogy azóta nem járok képzőművészeti kiállításokra. Az ember hajlamos azt hinni, hogy amit tudott valamikor, azt ő tudta a legjobban – ezért amikor a fiam elkezdett festeni, és egyre jelentősebb helyeken lettek kiállításai, őt is kicsit távolságtartóan figyeltem. Azt láttam, hogy van lelke, de szép csöndben azt gondoltam: én is végiggürcöltem a stúdiumokat, megvan a szakmai tudásom, neki is van még mit tanulnia.
– Beszéljünk a mesékről! Mennyi van bennük Cseh Tamásból?
– Nem volt könnyű a válogatás. Egy Cseh Tamás nevű indiánt kellett beleraknom, az pedig kéznél volt. Ezek az emberek nagyon kemény világban éltek, és ezt a meséik is tükrözték. Amikor lejegyezték őket, még javában folytak a harcok a fehérek ellen, így a kor óhatatlanul megjelenik bennük. Olyan meséket kellett találnom, amelyek a gyerekek számára is elfogadhatóak – az indián kultúrában a halál vagy a szex nem volt tabu, lehetett róla beszélni. A meséket ott nem a gyerekek altatására használták, hanem a hagyományokat, a tudást adták tovább általuk. Vannak olyan eszközeik, tárgyaik, szokásaik, amelyekről ha nem írok minimális magyarázatot, akkor a mi kultúránkban nem értenék őket. Az indiánok csak télen és napnyugta után meséltek. A mesélő személye fontos volt, köztiszteletben állt.
– A bakonyi indián táborokban elhangzanak ezek vagy az ehhez hasonló mesék?
– Az éjszakai tüzeknél gyakran hallatszanak mesék. Vannak köztük olyanok, amelyeket évről évre szívesen hallgatnak az emberek, de ez a mesekönyv is hozott újakat. Az igazi indiánok nyáron mással voltak elfoglalva, amin nekünk át kellett lépnünk, hiszen ekkor vannak a táboraink. Ezeken az alkalmainkon nagyon ragaszkodunk az eredetihez, hiszen ez a célja az egésznek. Azért megyünk oda, hogy kilépjünk ebből a nem jó világból. Kellemes dolog az ősivel betakarózni, és távol tartani azt, ami vad, érthetetlen, ostoba és csörömpölő.
– Változott-e a rítus a rendszerváltás után a bakonyi világban, hozott-e újat az ezredforduló? Van például mobiltelefon a táborban?
– Próbáltunk mindig ugyanazok maradni, de menthetetlenül behordtuk az éppen soron levő változásokat. Az aranyidőkben – ezt az 1961-es kezdetektől az idézőjeles rendszerváltásig számolom –, amíg tilosak voltunk, rejtőzködtünk, még a rendőrség sem tudott rólunk, csak a játékkal foglalkozhattunk. A dolog lényege, hogy százötven évvel ezelőtti táborokat építünk fel, és a régiek életét éljük. Törzsek vannak egymástól több kilométerre levő területeken, hadiállapotban egymással. Aki nem ismeri a régi indián történelmet, néprajzot, az nem is ismeri ki magát ebben a világban, sutának és esetlennek érezné magát közöttünk. A rendszerváltást követően a játék is „demokratizálódott”: jogi személy lettünk, szavazások voltak, bankszámlát kellett nyitnunk. A nyomás azóta enyhült valamelyest, a napi világ nem tud annyira bejönni, de azért ott szorongat az erdők alatt. Régen például elég volt azt mondani a főerdésznek, hogy csókolom Bandi bácsi, itt vagyunk, ma pedig – mivel magánkézbe kerültek az erdők – a szabad indiánnak kilincselnie kell a pecsétekért és az engedélyekért. Térerő hála istennek nincs, de azért a jól elpakolt fehér holmi között van mobiltelefon is, ha baj történne valamelyikünkkel.
– Mikor volt legutóbb tábor?
– A nyáron voltam lent, de hat éve már téli táborok is vannak, hogy mínusz tíz fok alatt is megpróbáltasson a társaság. A könyv is ennek a játéknak a gyümölcse, és nagyon örülök, hogy lett egy világom, ahol még lehet álmodni.
– A való világban nincsenek végigálmodható álmai? Az idén átigazolt a debreceni Csokonai Színházhoz, de hiába néztem végig a programjukat, nem találtam benne Cseh Tamás-előadást.
– A Bárka Színháznál is volnék még, és már a Csokonainál is, viszont elakadtam az énekléssel, fordulat van az életemben. Én is várom, hogy mikor léphetek színpadra, de ez – úgy tűnik – még várat magára egy-két hónapot.
– Nem kötelező beszélnie erről, de tudnia kell, hogy nagyon sokan aggódnak és szurkolnak önért. Személyes beszélgetésekben, világhálós fórumok bejegyzéseiben bukkan fel a téma, és nagyon sokan szeretnék, ha visszatérne a színpadra.
– Van egy nyomós okom a hiányzásra. Indiánként mondom: találkoztam egy nagy harcossal, aki párbajra hívott. Főnök vagyok, éltem már meg ilyet, de most sokkal nehezebb a küzdelem. Becsülettel harcolok. Már belemarkolt a hajamba, behorpasztotta a pajzsomat, de egyelőre állom a sarat. A végén lehet, hogy nagy győzelmi énekeket éneklek, de lehet, hogy alulmaradok. A fehér medicinások sok mindenkit meg tudnak gyógyítani, lehetséges, hogy én is kikeveredek ebből. Ha sikerül, akkor majd újra énekelni fogok Debrecenben és a Bárkában is, de most egyelőre szünet van.
– Tudunk egy harc közbeni jelentést készíteni?
– Túl vagyok a kemoterápián, várok a műtétre.
– Mikor lépett fel legutóbb?
– Augusztus végén a Bakáts téren, ahol születtem és ahol megkereszteltek. Eddig ez egy érdekes kör. Előtte Pulán játszottunk, akkor még nem tudtam, hogy baj van, csak nagyon fáradékony voltam, és nem értettem az okát. Nagyon zavart, mert az énekes ne mutassa, hogy neki baja van, nincs joga nyavalyogni.
– Két éve újabb dalesttel, később pedig lemezzel jelentkeztek Bereményi Gézával közösen. A véletlen szavai után lesz-e új Cseh–Bereményi-féle lemez?
– A cím jól jelzi, hogy véletlen szülte szavak ezek, nem tudatosan megírt dalkosár. Most is íródhatnának dalok, csak még nem tudjuk, lesz-e énekes, aki elénekelje. Inkább egy gyűjteményben gondolkodtunk, talán az lesz a címe, hogy Esszencia – az általunk szeretett negyven legkedvesebb lesz benne a közösen írt csaknem ezer dalból.
– Nem lesz harmadik levél Irénnek?
– Egyszer megkérdeztem Gézától, hogy megírjuk-e a harmadik levelet az első kettő után? Hajdanában még azt is kiszámoltuk, hogy ha tizennyolc évente írunk egyet (a Levél nővéremnek és a Levél nővéremnek, II. megjelenése között tizennyolc év telt el – L. Cs.), akkor tolószékben fogjuk megénekelni a harmadikat. Az idő azonban mintha előrehozta volna a dátumokat, szükség lenne a harmadikra, de Géza azt mondta, hogy több levél nincs, majd Másik Jancsival hármasban kitalálunk valami mást. Amennyire a közönség által szeretett forma ez az üzenet, annyira halálos kötés is – kötelességből nem szerencsés írni, az írók és a dalnokok legyenek inkább szabadok. Ez nem trilógia, amelynek muszáj megírni a befejezését.
– Harsány világban élünk. Van értelme még a halk szavú dalnokosságnak?
– Néha szétnéztem a magyar kultúrsíkságon, és eszembe jutott, hogy ebben a sivárságban figyel-e még valaki a dalokra. Aztán az előadások megcáfolták a félelmeket – gyönyörű fiatal nemzedék nőtt fel, és vált jegyet a koncertre, nem halt ki az a figyelem, amelyet ez a műfaj igényel. Tény, hogy kicsit háttérbe szorult a dal, de ez is látszólagos, az értelmes cselekvésnek és a komolyan mondott gondolatoknak mindig van létjogosultságuk. A fiatalokat ideig-óráig meg lehet bolondítani, de mivel természetükből fakadóan tiszták és kíváncsiak, ezért sokan fogékonyak az értékekre. Valamikor azt hittük, hogy a saját generációnknak énekelünk, de időközben kiderült, hogy a mi problémáink az utánunk jövők problémái is.
– A Bárkában volt egy műsorfolyam, a Dalok időrendben. Eljutott a végéig?
– Nagy erőket vett ki belőlem, az Új dalok előtt torpantam meg. Évi négy bemutatót jelentett ez a vállalkozás, és engem egy bemutató is nagyon megviselt. Nagyon sok dal van, amelyet még nem énekeltem színpadon eleget, jó lenne még énekelni őket. Szeretem a lemezeket, de nem hasonlíthatók össze a színpadon való jelenléttel. Az sokkal erősebb és megismételhetetlenebb pillanat, még akkor is, ha nem sikerül száz százalékon égni. Ilyenkor az egész este sugallata, hatása, ereje rajtam múlik, és bár nagyon sok energiámba kerül, hatalmas az élmény is.
– Aki csak a lemezboltokban találkozik önnel, az el volt kényeztetve az utóbbi időben: Katonadalok, Ady-lemez, a Levél nővéremnek újrakiadása, A véletlen szavai – mindezek az elmúlt két évben.
– Életemben először kimászkáltam Gézával közös ösvényünkről. A katonalemez Orbán Viktor ötlete volt, azért, hogy az első világháborús katonanóták ne vesszenek el. Feküdt nekem az ötlet, mint minden fiút, engem is vonzottak és vonzanak a katonás dolgok. Még emlékszem azokra az időkre, amikor a faluban a régi öregek néhány pohár bor után a korcsma hátsó udvarában rázendítettek ezekre a dalokra. Mélyen beástam magam a témába, könyveket, kottákat gyűjtöttem be a történelmi Magyarországról, eljártam a Hadtörténeti Múzeumba is, hogy jó legyen a válogatás. Lett egy olyan dal is a gyűjteményben, amelyet a nagymamámtól tanultam: „Somogy megye kellős közepében…” Ady szintén nagy szerelem, nekem mindig is ő volt a költőfejedelem, ezért amikor kiderült, hogy Novák János barátom előadónak hív a versekhez szerzett zenéjéhez, azonnal ráálltam. Nagy adomány az élettől, hogy a nevemet Ady Endre neve mellé írták a borítóra.
– Hallani lehetett egy időben arról, hogy közös lemezük lesz Ákossal.
– Sok terv születik, ez is egy volt közülük. A közös lemezekkel az a baj, hogy túl sok mindent jelenthetnek. Akkor ők most együtt vannak? – kérdezik meg sokan –, és ki viseli a másik arcát, melyikük ösvényén járnak? Ez az ötlet a „mi volna, ha” szintjén merült fel, de nem jártunk a végére.
– A Republickal megtörtént egy hasonló levélváltás.
– Igen, de az olyan hirtelen jött, hogy nem volt idő rajta gondolkodni. Ez is okozott keveredést, zavart a fejekben: az emberek menthetetlenül elkezdenek kombinálni, művészi, ideológiai kapcsolódásokat keresnek, miközben mindössze arról van szó, hogy egyszerűen tetszettek azok a dalok, amelyeket egymáséiból elénekeltünk. A közös munka olyan, mint egy lovas fogat – ott sem mindegy, melyik lovat melyik mellé fogják be. Lehet, hogy mind a kettő paripa, aztán felborul a szekér.
– Holnapután karácsony, beszélgessünk a reményről! Aki kimegy az utcára, bevásárlóközpontokba rohangáló embereket lát, nem ünneplőbe öltözött lelkeket.
– December elején már karácsonyi hangulatot teremtenek az utcán, idétlen Télapók tülekednek, összekeverve a Mikulást a karácsonnyal. Szenvedélybetegség lett a vásárlás, ez uralja az ünnepet. Mielőtt ön megérkezett, a beszélgetésre készülve felidéztem magamban a régi karácsonyokat. A családom a Nyírségből került a Dunántúlra, és dalokat hoztak magukkal. Minden gyereknek mesebeli a saját gyerekkora, így nekem is – sokat énekeltünk, és nem csak percekre jött elő a lélek. Mára megszűntek az áldott pillanatok – én még abban a szerencsés időben nevelkedtem, amikor lehetett várni a Jézuskát, és ő meg is érkezett. Nem voltak gazdag ajándékok, nem erről szólt az egész. Egyszer kaptunk egy szánkót, és nem is értettük, hogy a Jézuska azt hogyan tudta odahozni. A karácsony egy fa volt, a tavalyról megmaradt, kisimított sztaniolba csomagolt cukorfőzet, éneklés és az együttlét öröme. Ma ez az ünnep a kereskedők tapsát jelenti, az emberek izzadtan összeesnek szenteste délutánján, a háziasszonyok sírva fakadnak, majd megpróbálnak ájtatos hangulatot varázsolni. Talán majd egyszer rájövünk, hogy „a pénz nem ehető”, és nem vált meg mindent.
– Van valamilyen rítus, amelyhez minden évben ragaszkodnak?
– Sajnos ez a rítus tavaly óta nem úgy működik, mint régen: kilencvenkét éves korában meghalt édesanyám. Addig mindig nála voltunk, hoszszan énekeltünk, felemlegetve a régi nyíri karácsonyi dalokat. Rengeteg olyan van közöttük, amelyek mindenképpen megmentendők, hiszen ma már a templomokban is mindenütt ugyanazt a hat-nyolc éneket énekelik.
– Egynek adjunk esélyt ezeken a hasábokon is a megmaradásra!
– „Leszállt az ég dicső Királya közénk az üdvnek hajnalán,
jászolban fekszik rongy ruhában, ki mennyet s földet alkotá.
Légy üdvözölve hát karácsony, mely földre hoztad az eget,
ím elmúlik a bűnök éje, hisz te az üdvöt hirdeted.”
origo.hu
Több ezer ember megélhetése múlik a párkányi fürdőn, ahol az agyevő amőba által fertőzött kisfiú járt
