Száz és száz gyertya, mécses égett 2006. december 8-án este azon a téren – ma December 8-a emlékparknak nevezik –, ahol ötven évvel ezelőtt a megyeházából és a megyei főkapitányság épületéből a Darázs István vezette karhatalmista erők, valamint Selupin alezredes szovjet egységei géppuskával, géppisztollyal a téren tartózkodó több mint háromezer ember közé lőttek. Bulyovszky Lajos a gránitoszlopnál meggyújtott egy gyertyát.
– Huszonhárom éves voltam akkor, most hetvenhárom, hál’ isten megértem – egyenesedett fel a férfi. – Itt álltam a házunkhoz közel, a polgári iskola előtt – mutatott jobbra –, a bányászok meg jöttek a sínek mellett a hónuk alatt és a kezükben kenyérrel.
Ahol most út van, ott kisvasút haladt el a megyeházánál, a tér körül még nem voltak épületek. A férfi szerint semmit sem lehetett észlelni, olyan hirtelen jött minden; úgy emlékszik, a rendőrségnél egy szovjet tank állt, a tetőkön gépágyúk voltak felállítva.
– Egyszer csak elkezdtek lőni a tetőről. Úgy láttam, nem az oroszok lőttek, hanem a pufajkások, a magyarok – mondta a szemtanú. Menyasszonyával – aki azóta a felesége – rohantak, csúsztak a kapun befelé.
Megúszta. Ma már Pesten él.
– Azért jöttem az évfordulóra, mert életben maradtam. Minden évben idejövök a térre, és egy gyertyát gyújtok a Mindenhatónak. Ha akkor nem néz le rám, ott feküdhetnék valahol a domboldalban.
– Azért vagyunk itt sokan – vette át a szót egy mellettünk álló idős, ősz hajú férfi, Ispán András –, mert emlékezni kell, ha szükséges, hangosan is a szörnyű eseményekre. Sajnos csak a város egyik fele képviselteti itt magát, a másik fele, félelemből, bűntudatból, nem jött el. Nagy a megosztottság.
Balogh Árpád, a Corvin közi „kisvagány” – így nevezte magát – tizenhárom és fél évesen vett részt a harcokban. A fővárosból azért utazott le Nógrád megye központjába egy szál virággal, hogy tiszteletét tegye az áldozatok előtt. Már délelőtt ott ült a padon, szemben a mártírok szobrával. Hangosan magyarázta: „Itt gyilkoltak, uram! Olyan emberek estek áldozatul, akik még csak nem is harcoltak.”
De hát mi történt itt? Az előzményekhez tartozott, hogy a nógrádi munkástanács 1956. december 3–4-ére figyelmeztető sztrájkot hirdetett, mivel szervezetüket a karhatalmisták erőszakosan fel akarták oszlatni. Marosán György már előzőleg közölte fenyegetően a Budapestre érkező Nógrád megyei munkásküldöttséggel: „Mától kezdve nem tárgyalunk, lövünk!” Eközben a Kádár-kormány megbízottakat is küldött a „rendcsinálás” parancsával, Ladvánszki Károly alezredest, valamint Házi Sándor honvéd vezérőrnagyot. December 7-ére virradó éjszaka a karhatalom letartóztatta Gaál Lajos és Viczián István munkástanácstagokat, és a megyei rendőrkapitányságra szállította őket. A munkástanács-vezetők letartóztatása provokatív célzattal történt, amivel a tömeget, előre eltervezve, a pufajkásokkal és a szovjet kiskatonákkal megtelt megyeháza és a főkapitányság előtti térre csalták. A leszámolás gyors és kegyetlen volt. A karhatalom meg sem kísérelte a békés tömeg feloszlatását.
– Tárat cseréltek, és ismét lőttek – emlékezett vissza Juhász Attila ötvenhatos nemzetőr, a Politikai Foglyok Országos Szövetségének (Pofosz) Nógrád megyei elnöke, aki tíz évet kapott a salgótarjáni fegyveres csoport tagjaként. – A Darázs-féle különítmény tagjai a megyeháza első emeletén és az épület előtt kiásott közműárokban foglalták el állásaikat. Régi pártemberek voltak, köztük civilek, nem érdekelte őket más, csak hogy lőhessenek. Félrészegen, illuminált állapotban várták a parancsot. Nem messze, a rendőrségnél három orosz tank és vagy száz szovjet kiskatona várta a tűzparancsot. A tömeg az üveggyár felől jött jobbról, míg balról az acélgyáriak érkeztek. A térhez közeli általános iskolából a kis tízéves Kakukk Józsika éppen szaladt ki, amikor halálos lövés érte.
Pedig a visszaemlékezők szerint egyáltalán nem lépett fel fenyegetően a tömeg. A Pofosz-elnök hangsúlyozza: a felvonulók között sok asszony, gyerek, idős ember volt, nem csak munkások. Jakab Sándor, az akkor megalakult MSZMP új megyei első titkára már a sortűz előtti napon behozatott egy olyan röplapot, amelyben az állt, hogy fasiszta csőcselék támadta meg a rendfenntartókat, s ezért kellett védekezniük a karhatalmistáknak.
– Egyszóval előre megcsinálták a forgatókönyvet. Ez a Kádár-féle megtorló akciónak a része volt – szögezte le Juhász Attila. A példastatuálásnak oka volt: bármennyire meglepő, de Salgótarjánban Kádár még december elején sem tudta megerősíteni a hatalmát. Csak december 8-a után sikerült teret nyerniük. Hiába hívták később kis Moszkvának Salgótarjánt, 1956. december 8-a előtt itt öntudatos munkásság volt, erős munkástanáccsal. A visszaemlékezők állítják: nem a munkástanácsok szervezték a tiltakozó megmozdulást a térre. A munkástanácsok tiltakozásul valóban ülősztrájkot szerveztek a gyárakban azért, hogy két tagjukat szabadon engedjék.
– Kicsalták őket az egykori ávósok, hogy az utcán tiltakozzanak – mondta Juhász Attila. – Sőt a közeli falvakból is szervezték a tömeget a megadott időpontra, délelőtt 11 órára, hogy minél több ember gyűljön öszsze, és minél nagyobb pusztítást hajtsanak végre. Ezt Jakab Sándorék találták ki. Két sortűz volt, amely percekig tartott.
Lőttek a pufajkások, de lőttek a szovjetek, Selupin katonái is. A tüntetők többségét a lövések hátulról érték, menekülés közben. Máig nem tudjuk, ki adta a parancsot a sortűzre. A becsült adatok szerint 131-en holtan maradtak a téren, és legkevesebb 150-en sebesültek meg.
– Az biztos, hogy a két kormánymegbízott, Ladvánszki Károly és Házi Sándor honvéd vezérőrnagy az épületben tartózkodott. Nem hinném, hogy tudtuk nélkül történt volna az egész – mondta a Pofosz-elnök, aki a helyi fegyveres csoportok tagja volt (ezek az alakulatok a város biztonságáért feleltek). Elmondása szerint a sortűz után Ladvánszki először 10-12 halottról és 30 súlyos sebesültről írt. Később helyesbített 56 halottra és 100 sebesültre. Bódi László, a salgótarjáni megyei kórház igazgató főorvosának 1957-es jelentése szerint a kórházba 135 sérültet szállítottak be. Filarszky doktor fényképfelvételeket készített a bányakórház halottairól, sebesültjeiről. A pufajkások a fényképezőgépét elvették, a negatívokat megsemmisítették.
– Az anyakönyvvezető, Faragóné százharmincegy halottat jegyzett fel. Emiatt évekig zaklatták – mondta Juhász Attila. – Sokan a halottaikat vidékre vitték. Róluk nehéz bebizonyítani, hogy itt haltak meg. Az orvosokat megfélemlítették, nem rögzíthették, hogy az áldozat lőtt sebtől halt meg.
Juhász Attila beszélgetésünk végén bemutatta a teret, amely valamikor Lenin tér volt, szovjet emlékművel. Csak 1992-ben sikerült elérni a névváltoztatást, majd 2002-ben, hogy emlékpark legyen. Ma egy hatalmas gránitoszlop, egy szobor emlékezteti a tér közepén az arra járót, hogy itt tömeggyilkosság történt. Az emlékpark bal oldalán egy emléktábla negyvenhét áldozat nevét örökíti meg a levéltári adatok alapján.
Deme Attila, a salgótarjáni nemzetőrség parancsnoka 1956-ban harmincegy éves volt. Három évre ítélték el. A sortűz idején a téren tartózkodott, a feleségét várta, aki az óvodából hozta a gyerekeket. Mielőtt odaértek volna, eldördültek a fegyverek.
– Szörnyű látvány tárult elém – idézte vissza a történteket –, olyan volt, mint amikor a búzát aratják. Úgy aratták az embereket. Nekem sikerült a kapu alá ugranom. Az éppen érkező feleségemnek a lódenkabátja szélét érték a lövések. A Jóistennek köszönhetjük, hogy egyikünknek sem, a gyerekeimnek sem esett baja. A gyilkosok nem bűnhődtek. Két pufajkást elővettek, de a bíróságon a nyolcvanéves emberek azt hajtogatták, hogy nem emlékeznek semmire. Végül felfüggesztett börtönbüntetést kaptak.
A rendszerváltás utáni évek nem hozták el tehát a megtisztulást, a békét: a városban együtt élnek az áldozatok hozzátartozói a tűzparancsot végrehajtókkal, a gyilkosokkal. Továbbra is a félelem, a hallgatás az úr a városban. Talán ez is oka a politikai megosztottságnak. Hosszú baloldali vezetés után a salgótarjáni „csendes többség” is felemelte a fejét, mert a 2006. évi önkormányzati választásokon győzött a polgári oldal. Székyné Sztrémi Melinda a Fidesz és a KDNP támogatásával lett a város polgármestere. A tragikus vérfürdő ötvenedik évfordulójára nagyszabású megemlékezést szervezett a Pofosz Nógrád megyei szervezete és a városi önkormányzat. A salgótarjáni gyásznapra meghívták Sólyom László köztársasági elnököt és Schmidt Mária történészt, a Terror Háza főigazgatóját. A helyi szabad demokraták úgy vélték, hogy a történész személye megosztó, emiatt nem vettek részt a közös ökumenikus gyászmisén, a megemlékezésen és a koszorúzáson. Pedig a polgármester asszony együtt szeretett volna emlékezni minden párttal, az egész várossal, hiszen mint mondta, a történelmi múlt visszaidézése, az áldozatoknak adott tisztelet nem hovatartozás kérdése.
– Hogy ez megtörtént, az nagy teher az egész város számára – mondta Székyné Sztrémi Melinda –, s ezt máig nem dolgozták fel az emberek. Itt végeztem a középiskolát, de el kellett mennem Debrecenbe az egyetemre, hogy megtudjam, mi történt 1956. december 8-án. Először ott ért a trauma.
Ercsényi Ferenc a huszonnégy tagú városi közgyűlésben egyedüliként képviseli az SZDSZ-t. A Nógrád megyei szabad demokraták elnökével és néhány társával a gyászemlékezés előtt két órával találkoztam az emlékparkban. Az üres téren magányosan koszorúzták meg az emlékművet. A tiszteletet megadták. A helyi elnök kifejtette, hogy a szerintük megosztó történész jelenléte miatt pártjuk nem hajlandó részt venni a közös gyászszertartáson és megemlékezésen.
– Egyébként is ebben a városban hagyománya van a külön ünneplésnek, a külön megemlékezésnek – fejtette ki Ercsényi Ferenc.
Hogy miért? Erre a fentieken kívül nem adnak magyarázatot. Ígérete ellenére még Gusztos Péter, a környék SZDSZ-es országgyűlési képviselője sem jelent meg az ünnepségen. Megjelent viszont egy ősz hajú, zömök testalkatú férfi, aki zöld lódenkabátban gyújtotta meg a mécsest az emléktábla előtt. Majd fejet hajtott. A tér a gyászünnepség végén, este nyolc órára kiürült. Ám ott állt egyedül Dénes János, a Kőbányai Gyógyszergyár ötvenhatos munkástanácsának elnöke, aki a salgótarjáni sortűz elleni tiltakozásként részt vett 1956-ban a december 11–12-ei országos sztrájk szervezésében. Emiatt tizenöt év börtönbüntetésre ítélték. A jó ügy melletti kiállása, elvhűsége mindig tiszteletre méltó volt számomra. Ezt a tulajdonságát megtapasztalhatta a nyilvánosság is, amikor az első szabadon választott parlament tagja lett.
– Én a gumibotos időszakban is lejártam – jegyezte meg Dénes János –, és 1986 óta minden évben lejövök ide.
Tőle, talán a leginkább szakavatottól is azt kérdeztem: mi lehetett az oka, hogy nem volt számonkérés?
– Egy példával illusztrálnám – fogalmazott Dénes János. – Tiszakécskén olyan sortűz volt, amelyet repülőgépről intéztek a lakosság ellen, még testközelben sem voltak a tüntetők a karhatalommal. Tizenheten meghaltak, száztízen megsebesültek. Az ügyészség 1992-ben vizsgálatot indított, és berendelte a sortűz parancsának elrendelőjét és a repülőgép parancsnokát, akik közvetlenül a tűzparancsot kiadták. Az ügyészség a beidézetteket meghallgatta, majd elengedte őket. Én mint országgyűlési képviselő napirend előtti felszólalásomban felháborodásomnak adtam hangot. Az ügyben nem történt semmi. A forradalmat vérrel robbantották ki, a casus bellit a Köztársaság téren vérrel teremtették meg, és a forradalmat is vérrel fojtották el, a megtorlás helyszínének egyik csúcspontja éppen Salgótarján volt. Igaz, hogy a rendszerváltásnak mondott valamit békében hajtották végre, de aztán az országot kivéreztették tizenhat év alatt. Ez lett az eredménye, ezért állunk így itt.
origo.hu
Rubint Rella nyilatkozott a válásról – így látja most az életét
