Kezdjük Bartók Béla 1926-ban írt Zongoraszonátájával! A háromtételes szonátát Bartók nemzetközi koncertező éveinek zenitjén írta, hogy legyen egy nagy formátumú műve, amelyben sokoldalúan bemutathatja a maga sajátos zeneszerzői hangját és előadó-művészi stílusát. A kőkemény nyitó- és a felzaklató lassú tétel után következik a briliáns finálé. A tételnek nincs külön címe, amely a darab karakterére, esetleg programjára utalna, csupán egy tempófelirat: Allegro molto. Ha végiglapozzuk kottáját, a hangulatra vonatkozóan nincsenek konkrét útmutatások. Nyolcvan évvel a megírása után is modern hangzású a finálé, azonban barátságosak benne a témaszerű alakzatok. Nekünk, magyaroknak meg egyenesen magyarul szólnak. Nem véletlenül: az a téma, amellyel a finálé kezdődik, olyan, mint egy népdalstrófa. Tévedés ne essék, nem igazi népdal, hanem Bartók találta ki a népdalok mintájára. Csavart is rajta egyet, mert miközben dallama magyaros, változó üteme olyasféle, mint egy erdélyi román kolinda ritmusa izgalmas ütemváltásokkal. Mintha az epizódokban Bartók felvonultatná a számára különösen kedves népzenei előadási formákat, s mindezt a zongora nyelvére átültetve teszi, kellő stilizálással.
Maga Bartók egy sort sem írt e tétele „titkos üzenetéről”, azonban hagyott elegendő nyomot az ide vezető vizsgálódáshoz. Ismerve népzenéről, paraszthangszerekről szóló írásait, aligha kétséges, hogy számára a legnagyobb hangszerélmény a duda, a Kárpát-medence különböző nemzetiségű falvaiban megismert ősi hangszer volt. Mármost ha a Zongoraszonáta fináléjában valóban a kedves parasztzene zsánereit akarta felvonultatni, hogyan hiányozhat éppen a duda? Nos, Bartók terveiben eredetileg ott szerepelt a duda. A Zongoraszonáta vázlataiban, első nyers fogalmazványában, sőt a már részletesen kidolgozott kéziratos formában is volt egy markánsan dudautánzó rész. Nagyon jó, értékes zene, Bartók a bemutató előtt – aránytalansága miatt – mégis kivágta a rondó forma testéből.
Ez a vázlatosan bemutatott esettanulmány bevezetés az előadáshoz. Olyan kérdésekről fogunk beszélni, amelyek talán kevésbé ismert oldaláról mutatják be a zenetudóst: amikor egy valódi kutatási problémát vélünk felfedezni, és azon szinte a természettudomány alapkutatásaira emlékeztető összpontosítással, a probléma izolálásával, mondhatni, kísérletekkel és ellenpróbákkal dolgozunk. Nem azért, mert erre társadalmi igény van, hanem mert a kérdés megválaszolásra vár, és talán előbbre viszi magát a tudományt. Vígh professzor megjegyezte: talán összezavarja a közönség klasszikus zenével kapcsolatos összképének némely elemét, de éppen erről van szó: a zene, az igazi mestermű bonyolultabb, többrétegű szellemi produktum, mint ahogyan azt magunkban elkönyveljük.
Az igazi mestermű több mint a felhangzó interpretáció: magasrendű intellektuális produktum, amelybe a komponista esetenként többszintes „üzeneteket” kódolt. Az ilyen üzenetek egy részéről többnyire az előadó sem tud, mert a kottaírás ezeket nem emeli ki vagy nem direkt módon tartalmazza. A kódolt üzenetek némelyike a zeneszerző kollégáinak vagy tanítványainak szól. A zenetudományi kutatás talán ezoterikus, de mindenképpen izgalmas feladata éppen ezeknek a kódolt, egyedi mesterműüzeneteknek a megértése. Nincsen minden Haydn-vonósnégyesben vagy minden Bartók-partitúrában „rejtett üzenet”. De néhány kottájukban ez feltárható. A hangok mögötti, különösképpen a hangszeres zene kottafejei mögötti tartalom kutatása a XX. század eleje óta létező műfaj.
Bartók Béla élete vége felé, a Harvard-előadások sorozatában egy ponton, mintegy védekezve, hogy tudniillik előzetesen soha nem alkotott elméleteket, érdekes kifejezést használt. Szavai szerint tervei „az új mű szellemére és egyes technikai problémákra vonatkoztak, például a mű szelleme által megkövetelt formai szerkezetre”. Előadásai szövegét zeneszerzőnk angolul fogalmazta: a „mű szelleme” = the spirit of the work, valószínűleg a német Geist szót fordította spiritre, és jutott el ehhez az inkább ködösítő, mint precíz angol terminushoz. Betegsége következtében Bartók előadásainak sorozata félbeszakadt, azonban terveiből tudjuk, hogy utolsó előadásában művei „általános szellemével” (general spirit) foglalkozott volna, amely a népzenével kapcsolatos (connected with folkmusic).
Nem tudjuk, milyen példákat és milyen részletességgel sorolt volna fel ebben az előadásban. Gyaníthatóan tartózkodott volna a nagyon speciális elképzelések feltárásától, hiszen jól tudta, hogy bár őt kifejezetten „modern” zenei gondolatokra inspirálta az általa tanulmányozott parasztzene, de efféle hivatkozásait nyugati kortársainak többsége – s velük együtt a kritika – nem értette meg. Így azután nem tudhatjuk, vajon szóba hozta volna-e 2. hegedű-zongora szonátájának esetét, pedig lett volna mit elmondania. Az előadás hátralevő része ennek a partitúrának „rejtett üzeneteiről” szól.
Bartók 2. hegedű-zongora szonátája kéttételes: egy lassabb és egy gyorsabb tételből álló mintegy húszperces mű, amelynek körvonalai a „lassú-friss” rapszódia formára emlékeztettek egyes zenetörténészeket. Voltaképpen azonban egyáltalán nem a magyar romantika emblematikus hangszeres formáját eleveníti fel benne Bartók. Hogy mit tervezett, annak értelmezéséhez segítségünkre lehet a mű vázlatanyaga. Itt még lecsupaszítva látjuk a lényeget, amit részben majd elfed a kidolgozott textúra sok hangja és a sok aprólékos előadási utasítás.
Amikor a 2. szonátával kapcsolatos gondolatai formát kezdtek ölteni Bartókban, éppen nem Budapesten volt, hanem nyugat-európai turnén: az előző évben komponált háromtételes 1. hegedű-zongora szonáta londoni, párizsi, frankfurti bemutató előadásait játszotta. Otthonától, dolgozószobájától távol, a zárt ajtók mögötti zongorarögtönzések számára megszokott lehetőségétől elvágva ilyen alkalmakkor Bartók egy zsebméretű fekete füzetbe, kis kottás vázlatkönyvbe írta fel a fejében formálódó gondolatokat. Néha hosszabb folyamatokat, többnyire csak emlékeztető témaskicceket. A vázlatkönyv két szemben lévő lapjának tetején a 2. szonáta majdani két tételének kezdő témái találhatók.
A bal oldali lapon a bizonyos rögtönzésszerű, cifrázott rubato hegedűtéma, a végleges hangnemben és hangregiszterben, bár valamivel rövidebb, egyszerűbb formában. Míg vele szemben, a jobb oldali kottás oldal két felső kottasorában, pengetett (pizzicato) előadásban egy feszes, táncos ritmusú (giusto) hegedűtémát jegyzett fel Bartók; ezzel kezdődik majd a II. tétel. A lassú, cifrázott dallam és a pengetett, feszes ritmusú téma látszólag teljesen önálló témakarakterek, de ha összeolvassuk a hangokat, egyértelmű, hogy ugyanazt a skálát járja be a rubato téma, mint a giusto téma. A zenefolkloristák tudják, hogy Bartók főképpen az erdélyi román népzenében találkozott ezzel a hangsorral, hangrendszerrel.
Mielőtt tovább nyomozunk az inspiráció forrása és Bartóknak az egész szonátára vonatkozó koncepciója után, vegyük még egyszer szemügyre a vázlatfüzet jobb oldali lapját. A pizzicato témaötlet alatt ugyanennek a skálatémának még két változatát jegyezte fel a komponista; az írás méretén jól látszik, hogy ezek később, külön-külön kerültek papírra. A második forma sűrűbb ritmussal és nem C, hanem G hangról indul, ahogyan mondjuk egy szonáta formájú tétel témákat exponáló első szakaszában a dominánsnak nevezett hangnemben fellép a melléktéma. Sőt van egy harmadik formája is a pizzicato témának: 5/8-os ütemben, izgatottan, tremoló játszik a hegedű – ismét az alaphangnemben, C-ben; ez a témaalak szólal meg a szonáta formájú II. tétel rekapitulációjában.
Mi volt az egész folyamatot elindító alapötlet? Ennek megértéséhez fel kell idéznem, hogy az 1–2. hegedű-zongora szonáta megírása idején, 1921–22-ben dolgozott Bartók első igazán magasrendű népzene-tudományi rendszerező és leíró dolgozatain. Ekkor alakította ki azokat a dallamvariáns-rendező módszereket, amelyek sok száz népdalnyi rokon anyagban közel hozták a szerkezetileg rokon vagy variáns egyedeket. És ekkor adott tudományos leírást a román népzene őt évek óta izgató hora lungã, cântec lung, „hosszú ének” típusáról. Ez egy ősmelódiát díszítő-variáló, csoportosan nem előadható, csakis szólóban énekelhető vagy játszható dallam- vagy inkább előadásforma. Csupán egyetlen dallam, amelynek nincs kikristályosodott melódiája. Alkotás-lélektanilag ez volt az a pillanat zeneszerzői pályáján, amikor elképzelhetővé, sőt nagyon is természetessé vált, hogy tudományos megfigyeléseit szintetizálva, egy ihletett pillanatában ő maga is kitaláljon egy hora lungã jellegű darabot; hogy effajta őszene-dallamfolyondárokat rögtönözzön, variáljon.
A 2. hegedű-zongora szonáta molto moderato tempójú I. tételének indulása – a mű legelsőként elhatározott „rejtett üzenete”: egy Bartók költötte hora lungã. Nem konkrét erdélyi román hora lungãt imitál, hanem annak szellemében komponál. Ornamentikájában, fordulataiban számos elem rokon a Bartók-lejegyzésekből ismert erdélyi román népzenével. Mindezt a korabeli kritikusok és zeneszerző pályatársak nem ismerték fel. A szonáta zenei anyaga végső soron nagyon is modern hangzású volt; a Schönberg-iskola hívei például atonálisnak, a legradikálisabb zenékhez tartozónak vélték.
A szonáta második „rejtett üzenete” ugyancsak népzenei jelenségre vezethető viszsza, és ez már az egész formát érinti, egyebek közt azt, hogy miért nem a megszokottabb három-, hanem csupán kéttételes a 2. szonáta. Az erdélyi román népzenében fedezte fel Bartók a lassú-gyorst. Az előbbi gyakorta hora lungã volt, szomorú darab, a másik tánc. Tudomása szerint ez volt a Kárpát-medencei népzenék egyetlen „programzeneszerű” műfaja. A román népzenéről már Amerikában írt összefoglaló monográfiájában megírta, hogy a lassú-gyors tételpár átkerült a magyar parasztokhoz is, és végül a Liszt-rapszódiák „lassú”-„friss” felépítésével a romantikus műzene is befogadta. Az ő szonátája az eredeti román népzenei „juhász” tételpár ihletéséből merített, és a kompozíció zenei nyelvezete az erdélyi román hangszeres népzenéé. Van egy harmadik „titkos programja” is a szonáta szerkezetének, amely szintén összefügg a népzenével. Tulajdonképpen a hora lungãszerű kezdő anyag adhatta az ötletet Bartóknak: ha a „hosszú ének” az ősállapotot idézi fel, be lehetne-e mutatni, hogyan fejlődött a népzene mai, általában strófaszerkezetű megjelenési formáiig. A szimbolikus népzenetörténet végül belekerült a 2. szonáta építményébe.
Talán kíváncsivá tettem önöket Bartók Béla 2. hegedű-zongora szonátájának meghallgatására. Mármost hogy valóban felismerhetők-e, hallhatók-e az általam körvonalazott „rejtett üzenetek”, azt nem merném garantálni. De talán elhiszik, hogy a zenei mesterművek külső homlokzata mögött olyan tervezési, szerkesztési meggondolások húzódhatnak meg, amelyek nem nyilvánvalóak. Ezekről nem feltétlenül kell tudnia a hallgatónak, talán még az előadónak sem mindig. Mi több, a komponistában is működhetnek öntudatlanul. De a kutató kíváncsi; sejtései vannak, nyomozásba kezd – és egyszer-kétszer talál olyan nyomokat, amelyek lényegesen más megvilágításba helyezhetik a zeneszerző intellektuális munkáját.
A fenti szöveg a december 11-én elhangzott előadás rövidített változata. Az előadás megtekinthető 16-án (szombaton) 9.35-kor az MTV, 10.35-kor a Duna Televízió és 18-án (hétfőn) 9 órakor az M 2 műsorán. A következő, 150. előadást 18-án 19.30-kor tartják a Jövő Háza Teátrumban (Budapest II., Fény utca 20–22.). A részvétel ingyenes, az előadások teljes szövegét a hozzászólásokkal és a vitával együtt a www.mindentudas.hu weblapon találják meg az érdeklődők.
origo.hu
Párkányi fürdő: Eredményre jutott a szlovák közegészségügyi hivatal az agyevő amőba által fertőzött fiú ügye kapcsán
