Chile kényelmesen messze van. Ez a távolság megengedi, hogy kivételesen ne a dolgot őt magát nézzük, hanem azt, amit e dologba belelátni szokás. Belelátni, mármint Pinochet rendszerébe, amelyet egyesek tekintélyelvűnek, mások diktatúrának mondanak, valamint a tábornok gazdasági programjába, melyet bizonyos körökben „chilei csodának”, míg máshol csődtömegnek szokás nevezni.
Jobboldaliak számára erős a késztetés, hogy Allende megpuccsolását beillesszék a történelem nagy rendteremtő akcióinak sorába. (Éppenséggel jól illeszkedik ez a kép a Prónay-féle magyar „hagyományba” is.) Hogy mitől mentette meg Chilét a katonák fellépése, azt persze csak találgatni lehet – talán tényleg egy újabb Kubától, talán az ország ellehetetlenüléséhez vezető teljes anarchiától. Mindenesetre a Pinochet-rezsim politikai megítélése sokak számára tiszta ügy: általában nem elemzés, hanem meggyőződés kérdése. A meggyilkoltak és eltűntek legfeljebb érvként, de nem alapul szolgálnak mindehhez.
Ennél összetettebb, de Közép-Európa rendszerváltó országai számára mindenképp érdekesebb és tanulságosabb annak a gazdaságpolitikának az elhelyezése, amelyet Chilében szintén Pinochet nevéhez kötnek. Nem csupán arról van szó, hogy az ország gazdasági sikere a szemébe vágható azoknak, akik a pinocheti diktatúrát bírálják. Ennél sokkal többről: Chile olyan tesztlaboratórium, ahol a XX. századot meghatározó két nagy közgazdasági iskola, a Keynes nevével fémjelzett (az állami beavatkozásnak és a központi tervezésnek teret adó), valamint a Hayekhez és Friedmanhoz kötődő (a piac szabályozó erejét hangsúlyozó) gondolkodás közötti döntő küzdelem zajlott.
A kapitalista forradalom.
Ma már tudható, hogy mindebből utóbbi került ki győztesen: a chilei kísérlet tulajdonképpen a globalizáció előszobája volt, sőt mintául szolgált a Szovjetunió összeomlását követő közép-európai gazdasági fordulathoz is. Ha úgy tetszik, Chile lett a neoliberális gazdaságpolitika mintapéldája, amelyet ennek a politikának a hívei a mai napig előszeretettel emlegetnek – annak ellenére, hogy a „chilei csoda” sokak szerint csupán az ilyen szellemben írt közgazdasági tankönyvek lapjain létezik. A Hayek szellemében szerkesztett magyarországi Hírszerző internetes portálon is hasonló módon nyilatkoznak Pinochetről. A Hírszerző egyik cikkében egyenesen úgy fogalmaz a szerző: „[Pinochet] hatalomra kerülése után villámgyors liberális gazdasági reformokat indított be az országban a »Chile a proletárok helyett a vállalkozók országa lesz« jelszó jegyében.” Szép gondolat, kár, hogy nem igaz. Hatalomra kerülését követően Pinochet semmiféle reformot nem indított be. A tábornok kitűnően értett a hadsereg vezetéséhez, de a gazdaság irányítására nézve semmiféle tervvel nem rendelkezett. Amikor az úgynevezett chicagói fiúk (azok az Egyesült Államokban tanult ifjú chilei közgazdászok, akik az ottani neoliberális elveket sajátították el) másfél évvel a puccsot követően megjelentek a színen elképzeléseikkel, már igen nagy volt a baj. Legalábbis a havi húszszázalékos (!) infláció, a működésképtelen gazdaság azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy maga alá temeti a katonai juntát. Hogy végül az amerikai Milton Friedman, az évszázad egyik legnagyobb hatású közgazdásza, a chicagói gondolat atyja hajlandó volt Pinochet segítségére sietni, az persze nem politikai szimpátiájának köszönhető: Chile kitűnő terep volt arra, hogy a keynesi felfogás ellenében – amely még akkor nagyon is domináns volt a washingtoni szövetségi hivatalokban – demonstrálja a piaci mechanizmusok fensőbbségét.
Friedman tehát Santiagóba utazott, és ott Pinochettel is találkozott. Friedman kijelentette a tábornoknak: ha a bajt orvosolni kívánja, egyszerre és radikálisan kell változtatnia. Pinochet végül elszánta magát azokra a reformokra, amelyeket akkoriban „sokk-kezelésnek” neveztek: privatizálták az állami vállalatokat, lebontották a hazai cégek védelmét szolgáló vámokat, felszabadították az árakat. Mindez gyökeresen eltért a fejlődő országok akkoriban elfogadott gazdasági dogmájától, nevezetesen attól, hogy a hazai ipart az államnak védenie kell, amíg elég erős nem lesz ahhoz, hogy megállja a helyét a külföldi versenytársakkal szemben.
Érdemes megjegyezni, hogy ekkoriban az Egyesült Államokban Nixon elnök mindennek épp az ellenkezőjét tette: korábbi nyilatkozatai ellenére és az üzleti körök legnagyobb meglepetésére 1972-es megválasztását követően a hathatós állami szerepvállalás, a bér- és árkontroll mellett tört lándzsát. Égetően szükség volt tehát arra, hogy a piac szabályozó erejét az alulmaradt közgazdasági iskola és az üzleti körök megmutathassák. Chile tehát hamar „bezzeg”-országgá vált, ahol nemcsak Friedman, de az állami szerepvállalás minimalizálásának főideológusa, az idős korára egyre népszerűbbé váló Friedrich Hayek is többször megfordult.
A siker azonban egyáltalán nem egyértelmű. Legalábbis a bírálók szerint a diktatúra 17 esztendejében produkált átlagosan alig 3 százalék feletti GDP-növekedés ezt sejteti. Ha mindehhez hozzávesszük a piaci liberalizáció társadalmi költségeit (a családok 44 százalékának életszínvonala a szegénységi küszöb alá szorult), valamint hogy az 1982-ben tetőző válság során ismét állami beavatkozásra volt szükség, erősen vitatható, hogy mindezt gazdasági csodaként értelmezzük. Hogy ezt sokan megteszik, az persze érthető: Csubajsz és Gajdar Oroszországban bevallottan Friedman elvei alapján vezényelték le a katasztrofális következményekkel járó privatizációt, a Bolíviában már tanácsadóként szolgált harvardi közgazdász, Jeffrey Sachs ötletei alapján hajtották végre az akkor már sokkterápiának nevezett fordulatot Lengyelországban, és bár Magyarországon úgy szólt a ködösítés, hogy nem a sokkterápia, hanem a mérsékelt változtatások mellett tör lándzsát a kormány, ez gyakorlatilag a chilei modell lehető legelfuseráltabb kivitelezését jelentette.
A „chilei siker” azonban meggyőzőnek tűnt – mindaddig, amíg ki nem derült, hogy a rendszerváltó országok, finoman szólva, mindezzel önként és dalolva mondtak le iparuk és mezőgazdaságuk jelentős részéről, valamint magát a rezsimváltást tették lehetetlenné azzal, hogy a meggondolatlan privatizációval a korábbi hatalmi elit befolyásának megőrzését segítették elő. (Mindez persze semmit sem von le Friedman nagyságából, legfeljebb a térség rendszerváltóinak naivitását és felkészületlenségét bizonyítja.)
Érdekes az is, ahogy e liberális szemlélet képviselői összebékítették magukban a chilei diktatúra rögvalóságát az általuk képviselt szabadságeszményekkel. Ehhez Friedman tézise jött kapóra, amely azt állította, hogy a szabadpiac hosszú távon nem tűri az elnyomó rezsimeket. Lehet persze mondani, hogy Pinochet 17 év után valóban önként adta át hatalmát. Ez azonban meglehetősen cinikus értelmezés, hiszen majd két évtizedről van szó, és 1990-re – a Szovjetunió összeomlásával – a Pinochet-rezsim fenntartása egyszerűen már nem volt indokolható az ország polgárai számára.
A legérdekesebb azonban az, hogy az a baloldali hatalmi elit, amely korábban a világforradalom jegyében támadta Allende eltávolítását és meggyilkolását, milyen készségesen vált 1990 után a „chilei csoda” hívévé. Érthető persze, mivel ennek a gazdaságpolitikának Közép- és Kelet-Európában ez az elit az elsődleges haszonélvezője.
origo.hu
Mesterségem címere – felismeri, melyik foglalkozásról van szó?
