Köznapló

December 9., szombat
Egyre nyilvánvalóbb, hogy Magyarország távolodik a köztársasági államformától, és közelít egyfajta oligarchikus rendszerhez. Volt már ilyen: Athén harminc zsarnokának uralma kezdődött hasonló módon Krisztus előtt 400 körül, és Arisztotelész is írta, mekkora károkat okoz, ha gazdag, de műveletlen emberek kezébe kerül a politikai hatalom.
Nálunk viszont nincs, aki figyelmeztetne: ha a hatalmon lévők ezt a pusztító munkát, ezt a rabló hadjáratot, amely most folyik, végigcsinálhatják törvényekre hivatkozva, akkor az országnak rosszak a törvényei. Akkor 1989–90-ben végzetes hiba történt, amiről mindkét oldal jó okkal hallgat. Az egyik azért, mert belement sok olyan alkuba, amelyek lehetséges következményeivel nem számolt; a másik oldal meg azért, mert látta, mekkora lehetőségeket adnak számára ezek a törvények, ha egyszer – mindegy, hogyan – visszaszerzi a hatalmat, amelyről egy időre le kellett mondania tizenhat évvel ezelőtt. Ennyit a „törvényességről”.

December 10., vasárnap
Elgondolkoztató, amit Arisztotelésztől idéztem: milyen károkat okoz, ha gazdag, de műveletlen emberek kezébe politikai hatalom kerül. Nálunk bekövetkezett: pökhendi újgazdagok uralják a bársonyszékeket, olyanok, akikkel már-már kínos együtt mutatkozni, mert lejáratja magát az ember.
Ez talán a legfőbb ok, amiért Magyarországon ma nem elegáns dolog „baloldalinak” lenni. A másik döntő ok ennek az oldalnak az első embere, aki, mint tudni lehet, hazudik, kiélezett helyzetben pedig nyegle és trágár. Hogy minek nézik az ilyen közméltóságot, arról egy egészen friss megállapítás Tamás Gáspár Miklóstól: „A miniszterelnök ma nem mehet végig az utcán, mert leköpik…”
Nem elegáns dolog „baloldalinak” lenni s a kormánnyal tartani továbbá, mert sikertelen csapat. Nem tud felmutatni semmit, amire odakapná valaki a fejét. Ó, hogy verték a dobot, mikor elkészült a madárinfluenzás oltóanyag! Üzlet lesz, világnagy, harsogták: hát nem vették észre, hogy ezt a kórt a politika terjeszti? Már nincs szükség rá, nem fontos, egyetlen hétvégén több ember hal meg balesetben az unió útjain, mint öt év alatt e betegségben az egész világon. A magát baloldalinak mondó csapat mindössze azzal tudta fölkelteni Európa figyelmét, hogy az ötvenhatos forradalom évfordulóján összeverette rendőreivel a békés tüntetőket.
Nem elegáns dolog „baloldalinak” lenni másfelől azért sem, mert ennek a társaságnak nincs humora. Aki csak egy pillantást vet Szekeres Imrére és Lamperth Mónikára, látja, hogy a mozgalom tején nőttek-gyarapodtak, s képtelenek magukon nevetni, enélkül pedig nincsen jó humor. „Lehet tapsolni” – biztatta hallgatóságát az önkormányzatokért felelős miniszter asszony a titkos kazettán, ez is elárulta, a tapsot imádják, a nevetéstől viszont félnek. Hogy min kacarászhat a nép, ha róluk van szó, arra ők adtak jogosítványt Komlós Jánosnak és Hofinak. Ezt utóbb Farkasházy vette magához, de csak az igyekezetet látni, a puskapor kevés.
Nem elegáns ma „baloldalinak” lenni azért sem, mert a baloldali emberek többségének szaga van, hiába a sok márkás kozmetikum. Vespasianus – aki a hírek szerint azt mondta, „non olet”, amit mi úgy magyarítottunk: a pénznek nincs szaga – tévedett. Van szaga, de mennyire! A balliberális kormány meghatározó emberei milliárdosok, s ők bizony nem úgy lettek azok, ahogy a Fuggerek vagy a Rockefellerek. Másoktól eltulajdonított: „államosított” tulajdont vettek magukhoz „privatizálás” címén, s ezt a világ más részén lopásnak hívják. Ugyanettől bűzlenek közgyűjteményeink, ahogy ettől szaglik sok magánlakás, amelyekben a történelmi és a pénzarisztokrácia bútorai, szőnyegei és könyvtárai sunyítanak.
Nem elegáns „baloldalinak” lenni továbbá azért sem, mert kormányába nem került markáns szellemiségű ember. Akinek korábban is volt neve. Rég tudni, mi a rossz vezető legfőbb ismertetőjele: fél nála jobbakkal dolgozni. A magyar miniszterelnök ilyen vezető. A tárcákat jellegtelen és szürke figurák kapták, akiknek egyetlen eredeti gondolatuk sincsen. Aki végignézi ezt a csapatot, rögtön látja, bukásuk csak idő kérdése.
Nem elegáns ma „baloldalinak” lenni azért sem, mert az ilyen hirtelensült figurák belül nyersek: se méltóságuk, se stílusuk, s egyebek közt azért nem mutatnak ilyet, mert feladatukra alkalmatlanok. Ez az oka, hogy félnek, kapkodnak, összevissza beszélnek. Egyik nap azt mondják, nincs többé szabad orvosválasztás, másik nap bejelentik, mégis van; hétfőn nem felelős a BKV-vezér a Combinók csődjéért, kedden már igen. Aki hivatalt kapott, de hozzá való képessége nincsen, sodródik, mint az uszadék fa, amelyet majd kivet valahol a víz.
Végül pedig nem lehet elegáns, aki idegen érdekeket szolgál. Az ilyen rosszul végzi, és egyre megy, moszkvai vagy atlanti megbízói vannak-e. Ha vállalja a feladatot, gerincét elöbb kioperálják, hogy tökéletes báb legyen, s attól fogva hiába tesz úgy, mint aki hazája dolgában jár el, az igazságot mindenki tudja. Nyugati tévék rigai híradásaiban láttam a magyar kormányfőt, mint próbál szóba elegyedni némely uniós társával. Mérsékelt sikere volt: elég magányosan sétált ide-oda. Ez volna hazám miniszterelnöke? – néztem szomorúan, mintha mellőlem oldalogtak volna el a kollégák.
Persze jogos a kérdés, hogy akkor ki lehet ma elegáns?
Ha ebben a szférában maradunk, például az, aki nem pöröl velük, hagyja, hogy összevissza beszédeivel a „baloldal” leleplezze magát. Elegáns, aki nem igyekszik a közelükbe, nem parolázgat velük, mert tudja, hogy rossz a kisugárzásuk. Aki meggondolatlanságával nem szolgáltatja ki magát arctalan hatóságaiknak. Aki tanul, figyel, készül, és kivárja, míg az oligarchák eltűnnek a színről, s jön egy tisztességesebb új világ. Olyan világ, amelyben majd mértékkel és méltósággal építhetjük fel, amit ezek a kisstílű ügynökök leromboltak.
Rákosit is kihevertük, pedig hozzá képest tehetség dolgában a maiak tökmagjankók, vagyis zsebre tette volna őket. Mégis moslékosvödörrel a kezében láttuk egy krasznodari fényképen. Égtájból négy van, vödörből számtalan, a disznókról nem is beszélve.
Tekintsük vigasznak: az egyetlen állandóság az, hogy minden változik.

December 11., hétfő
Olvasom Jakab József tűnődéseit a Népszabadságban Puskás Ferenc méltatlan temetéséről. Vezércikkben simfel: sokallja a költségeket, nem tetszik neki a püspök, gúnyolva nagy k-val írja a kapust, mindenről szól, a legfontosabbat kivéve: hogy a stadion lelátóin csupán ötezer ember volt – ha volt egyáltalán.
Jakab kolléga olcsó megoldást választott, és dehogy mondom én, hogy ezt lapja kívánta tőle. Nem. Nyilván így érezte, ezért riad meg tőle az ember. Ennyi szakmai múlttal sem képes észrevenni: történhet a gyepen bármi, ha a lelátón több tízezer néző szorong. De nem szorongott, és, kedves kollégám, vajon miért?
Mert az elmúlt ötven–hatvan év egyrészt eltompította a szíveket, másrészt szétverte a mindennapok kultúráját. Ezért nem tudják a népek, ki mit ér, és miért tudnák, amikor az elhunytról hosszú évekig galád módon hallgatott például a sportlap. Honnan tudnák az emberek, mi a nagyság és mi a gyász, amikor látták, hogy Bartók hamvait egy hétköznapon hozták haza Amerikából 1988-ban. Nem állt le a forgalom, a kocsi egy volt a sok között a főváros szokásos tülekedésében.
Nem tetszett, hogy a temetésen ott voltak a futballakadémia csemetéi Felcsútról? Nekem más nem tetszett. Te sportrovatot vezetsz, Jóska, tudod hát, hány igazolt futballista van ma Magyarországon. Ott volt-e csupán a tíz százalékuk? Nem volt ott. Szóltál róla? Nem. Politikai közhelyek szakadt függönyét húztad a lényeg elé, mert ez volt a könnyebb. Olyan stílusban írtál, ahogy a magyar futball vezetői szólnak.

December 13., szerda
Furcsa szó a kertészmérnök – hisz aki ezt a mesterséget űzi, annak épp a mérhetetlennel van dolga. Ezt tapasztalni a marosi kertészetben is. Nemcsak azért szeretek odajárni, mert különleges fákat kapni – gazdája is különleges: lényéből derű árad, mindezt tágas műveltség és szakmai profizmus színesíti. Egy tiszafabokor vitt ehhez közelebb. Kertünk alsó, laposabb részének dísze volt, csakhogy a könyvek szerint mérgező. Lányunk maholnap járni fog, tehát a közelébe kerülhet, úgy döntöttem hát, felajánlom a kertésznek.
Örült, ami rám is átragadt, főleg, mikor pár nap múlva jött, hogy kiássa és elvigye a fát. Szerencsére nemcsak ásott, beszélgettünk is.
Elmondta, hogy a tiszafát szentnek tartották a kelták, amit az táplált, hogy ruganyos, tehát pompás íj készült belőle. Megtudtam tőle, hogy a kelták, ha szabadon engedték foglyaikat, előtte levágták jobb kezük középső és mutatóujját, hogy többé se kardot forgatni, se íjat kezelni ne tudjanak.
Arról is szólt, hogy a ginkgó, amelyet a tiszafa helyére ültetek, olyan idős, amilyen nem lehetne: 200 millió éves! Leveleinek nyomatát megtalálták a köves ősmaradványokban, ez bizonyítja, csak ez a növény vészelt át azóta mindent. Vadon termő példányai kihaltak, buddhista szerzetesek nevelték szent áhítattal templomaik kertjében. Keleten nagy tisztelet övezi, sok helyen az „élet fájának” nevezik, ezért is mintázták Japánban az egyik legnagyobb állami kitüntetést levelének legyező formájára. A hagyományos kínai orvoslás gyógyítószerei közé tartozik: javítja az agy vérellátását, enyhíti a köhögést, erősíti a gyomrot.
Maros kertésze mérhetetlen távolságokon vezetett át, amire csak azok képesek, akik olvasni tudnak egy virágból, egy fa leveléből. Meg persze akik a természetről nem úgy szólnak, mint sok amerikai tévécsatorna, hogy féljünk tőle. Olyan birodalomban jártam vele, amely összeköt a teremtéssel s ilyenformán magával a Teremtővel.