Legfelső kaszt

K U L T Ú R S O K K

A dacból fellőtt, majd félúton a tengerbe fulladt észak-koreai rakétától nem voltak nyugtalan éjszakáim. Phenjan atomvillantása miatt sem, amely a hírek szerint ugyancsak kétséges eredménnyel zárult. Ami ebben a sztálinista diktatúrában leginkább viszolygással tölt el, az nem a koreai hadsereg. Nem a propagandát sugárzó állami televízió képsorai. Csak Kim Dzsongil diszkréten domborodó hasa.
A gondosan cenzúrázott felvételeken a diktátor a következő alkotóelemekből áll: egy elméretezett nadrág, cipzárral záródó, túl szűkre szabott kiskabát – mindkettő épp abban a nyomasztóan retroszocialista zöld színben, amelyben nálunk a nemrég átépített budapesti „spenótház” pompázott –, tokás nyak, szétfolyó, sötét szemüveggel keretezett hullaszínű arc és összeborzolt, égnek álló haj. Az utánozhatatlanul előnytelen szabású zakó cipzárja mögött bújik meg a renyhe has, amely a néhai Kim Ir Szen fiának és utódának tohonya életmódjáról leginkább árulkodik; és amely maga az obszcenitás egy olyan országban, ahol millióknak csupán fejadagban mérik az élelmet. Olyannyira keveset, hogy nem ritka az éhhalál.
Legújabban ezt a hast célozta meg az amerikai külpolitikai akció. Illetve azt az életmódot, amelyet e has szimbolizál. Washington ezúttal speciális kereskedelmi szankció bevezetésére készül: azoknak a cikkeknek az exportját tiltaná meg az éhező országba, amelyekről tudható, hogy a potrohos diktátor kedvencei, és sejthető, hogy csupán Kim Dzsongil és a néhány száz fős pártelit számára hozzáférhető.
A tiltott áruk listáján drága konyak és cigaretta éppúgy szerepel, mint plazmatévé, Rolex karóra, jet-ski és Harley Davidson motorkerékpár. Az is tudható, hogy a nem éppen daliás termetű vezér kosárlabda-szurkoló: 2000-ben Madeleine Albright akkori amerikai külügyminiszter egyik diplomáciai útján a sztárjátékos Michael Jordan aláírásával ékesített kosárlabdát adott ajándékba e távoli rajongójának.
Természetesen nem maradt le a listáról a globális kapitalizmus (státus) szimbólumává előlépett hordozható zenelejátszó, az iPod sem. Az Apple cég kis fehér csodái ezek szerint nemcsak a fogyasztói társadalmak fiataljait igézték meg, hanem Kim Dzsongilt is. Illetve talán épp ebből látszik, hogy Észak-Koreában is van fogyasztói társadalom, csak éppen ez a társadalom zárt csoportot alkot az orwelli módszerekkel ellenőrzött tömegek felett. Titkosszolgálati jelentések szerint vagy 800 főt számlál a szűk pártklikk.
A legfelső kaszt.
Egyébként az iPodra elrendelt exporttilalom – hogy ne kerülhessen Kim Dzsongil kezébe – nem rossz reklám az Apple számára. Máig meghatározó a cég 1983-as legendás televíziós hirdetése. Az akkori képsorok indították el diadalútján az Apple Macintosh személyi számítógépét. A reklámban George Orwell 1984 című regényének világát villantják fel a nézőknek: szürke ruhába bújtatott szürke emberek merednek egy óriási képernyőre, amelyen nyomasztó propagandafilm kockái peregnek, maga a Nagy Testvér beszél. Eközben egy narancsszínű rövidnadrágot, piros futócipőt és fehér atlétatrikót (amelyen Picasso stílusában megfestett Macintosh számítógép virít) viselő, üde bőrű, szőke atlétanőt üldöznek szintén szürke ruhások. A nő óriási kalapáccsal a kezében futva érkezik a hatalmas nézőtérre: a kalapácsot a képernyőnek hajítja, és a propagandagépezet darabokra hull. Utána elhangzik a reklámszlogen: „Január 24-én az Apple Computer bemutatja a Macintosht. És akkor majd meglátja, hogy 1984 miért nem lesz olyan, mint az »1984«.”
A reklámfilm telitalálat. Az orwelli világ megjelenítése is. Nem véletlenül, hiszen a filmet az a Ridley Scott rendezte, aki akkoriban fejezte be azóta szintén meghatározóvá vált antiutópiájának, a Szárnyas fejvadásznak a forgatását.
Mindezt csupán azért említem, mert az Apple mostanában felújította a reklámfilmet, és legsikeresebb termékét, az iPodot népszerűsíti vele (a PC-k és a Windows operációs rendszerek előretörésével a Macintoshok egyre inkább kiszorulnak a piacról). Az 1983-as képsorokat digitális technikával megújították: az új verzióban a narancsnadrágos nő fehér iPodot visel derekán, fülében a készülék jellegzetes, fehér színű fülhallgatója van. A filmfelújítás jelzi: az Apple ma is változatlanul az egyént, a választás szabadságát, a kreativitást hangsúlyozó üzenetével igyekszik népszerűsíteni termékeit.
Ilyeténképpen tehát Kim Dzsongil és az iPod valóban összeférhetetlen. Sőt ha a pártvezért netalán ilyen készülékkel kapnák lencsevégre (ami a diktátor rejtőzködő természete miatt igencsak valószínűtlen), az foltot ejtene a zenelejátszó és az egész cég tökéletesen megtervezett imázsán.
Az észak-koreai kegyúr eltiltása e javaktól egy másik, talán fontosabb problémára is rámutat. Az Egyesült Államok külügyének akciója nyilvánvalóan szimbolikus jelentőségű, hiszen aligha hihető, hogy az amerikai exportőrök eltiltása önmagában elzárná az áhított javak beszerzésének forrásait. Az észak-koreai pártklikk gyakorlatilag bármilyen fogyasztási cikkhez könnyedén hozzájuthat Kínában, ahol előbb-utóbb, így vagy úgy minden új modell piacra kerül hazai gyártásban, másolatban is. Ám e lépés mégis az amerikai diplomácia jobb pillanatait idézi, amikor is a nyers erő helyett a lassabb, de hatékonyabb „puha erőt” alkalmazza a kormányzat. Vagyis az amerikai populáris kultúra hatékonyságára támaszkodik a fegyverek helyett.
Hogy e puha erő kissé elhalványodott az utóbbi 15 évben, annak oka egyrészt az, hogy más erőközpontokban is felismerték diplomáciai előnyeit (elég csak arra gondolni, hogy az indiai „Bollywood” vagy a brazil szappanopera-ipar miképp árasztja el produktumaival a világ bizonyos részeit). Másrészt ha túl sokat dörögnek a fegyverek, a diplomáciának e formája óhatatlanul veszít hatékonyságából.
Ennek fényében az amerikai külügy akciója valójában kevésbé Észak-Koreának, kevésbé a világnak, mint inkább az amerikai választóknak szól.