Lassan fél év telt el a tragédia óta, milyen most az élet Yogyakartában?
– A május végi földrengés után többször volt kisebb-nagyobb utórengés, de ezek már nem okoztak jelentős károkat. Mindenhol dolgoznak az emberek, megpróbálják újjáépíteni a házukat.
– Megérkeztek már a kormány által megígért támogatások?
– Talán ez a legnagyobb gond, hogy nem érkeztek meg. Emiatt több alkalommal volt tömegdemonstráció. A rengés utáni állapotokat nem az élelmiszer-, hanem a lakhelyhiány jellemzi, mert a legegyszerűbb és legnépszerűbb segítség a tartós élelem szétosztása, ebből pedig több évre való mennyiséget adtak pár hét alatt. Később a lakosság részben kénytelen volt eladni, hogy fussa a legszükségesebb dolgokra és a felújításokra. Rengeteg élelmet és gyógyszert küldtek Yogyakartába a tragédia után, de ezek egy részének már ideérkezésekor lejárt a szavatossága. Ha jól tudom, közismert nemzetközi karitatív szervezetek is hoztak ilyen csomagokat. A szállítmányok gyűjtőhelye a város kormányzósága volt, sokan látták a segélyek érkezését, és nem értették, hogy miért nem osztják szét őket. Utána derült ki, a kormányzó nem engedte a szétosztásukat, mert abból még nagyobb bajok származhattak volna. Az első hetekben kevesen igyekeztek építőanyaggal segíteni a károsultakat, pedig ez szintén létfontosságú volt, hiszen már a rengést követő harmadik éjszakán szakadt az eső. A kormány úgy számított, hogy a pénzadományokból és saját forrásaiból jelentősen kárpótolni tudja a megsemmisült vagy megrongálódott épületek gazdáit, de elszámolta magát, és a megígért két-háromezer dolláros kártérítésből legjobb esetben is három-négyszáz dolláros tényleges támogatás lesz valamikor. Tévesen számoltak az élelmiszer-fejadagokkal is. Mi például családtagonként tíz kilogramm rizst kaptunk, de csak a felét tartottuk meg a nekünk járó hatvan kilóból – a kisgyerekek nem is tudnának ilyen mennyiséget felfalni –, a többit olyan családoknak adtuk, amelyek egyáltalán nem kaptak támogatást.
– Lecsendesedett Merapi is?
– A város északi határában fekvő, majd háromezer méter magas vulkán nemcsak veszélyes természeti képződmény, hanem a hagyományok szerves része, szakrális hely. A Merapi működése a földrengés előtt sokkal intenzívebb lett a megszokottnál, de akkor még senki sem gondolta, hogy nem a vulkán hozza majd a nagy tragédiát. Itt, Yogyakartában a legutolsó nagyobb, általunk is érezhető rengés talán öt esztendővel ezelőtt történt, de az nem okozott jelentős károkat. A vulkanikus tevékenység jóval gyakoribb, ezért ehhez jobban hozzászokott a lakosság. A legutóbbi, tehát a fölrengés utáni kitörés már lávafolyással is járt, amely tiszta éjszakákon jól látszott a városból is. Ám mostanában a Merapi szerencsére megint békésen pöfékel a kétmillió köbméter lávaanyagból felépített új, csaknem százméteres kúpjából. A vulkanológusok attól tartanak, hogy a kráter boltozata nem bírja el ezt a tömeget, és amikor beomlik, a mozgás új, az eddigieknél erősebb kitörést eredményezhet.
– A tragédia idején ön volt a legkeresettebb magyar, mert sem a követség, sem a hazai média nem érte el. Hogyan élte túl a földrengést, és miért nem volt elérhető napokig?
– Egyszerű a magyarázat, a földrengésben a mi házunk is megsérült. Szerencsésen kijutottunk a házból annak ellenére, hogy a rengés idején csak én és a legkisebb fiam voltunk ébren. Az első percekben elterjedt a rémhír, hogy a város parthoz közelebbi részét elmosta egy szökőár, és a víz közeledik felénk. Ez furcsán hangzott, mert Yogyakarta száztíz méterrel a tengerszint felett fekszik, és mi huszonnyolc kilométerre vagyunk a parttól, de így is nagy volt a pánik. Óriási káosz és forgalmi dugó alakult ki, az emberek menekülni próbáltak. Mi nem indultunk el, de az utórezgésektől tartva nem mertünk visszamenni a megsérült házba, ezért nem hallottuk a telefon csengését sem. Néhány óra múlva aztán értesítettem szegedi családomat, hogy jól vagyunk.
– Érezhető-e még a nemzetközi segítség? Az ön környezetében ez hogyan jelentkezett a tragédia után?
– A nemzetközi segítség igazából csak az első hónapokban volt érezhető, akkor nagyon sok orvos jött szinte a világ minden részéről. Nagyon büszke vagyok arra, hogy Magyarországról is. Annak is örülök, hogy saját falumnak is tudtam segítséget szerezni a magyaroktól. Cementet, meszet, egy kevés téglát sikerült megvásárolni a magyar Baptista Szeretetszolgálattól kapott pénzen, ami nagy segítség volt.
– Beszéljünk arról, hogyan kerül egy szegedi fiatalember Jáva szigetére!
– Szegeden a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán végeztem 1992-ben földrajz és rajz szakon. Egy évet tanítottam az Ópusztaszeri Általános Iskolában, egy barátomtól hallottam az indonéziai ösztöndíj-lehetőségről. Rávay Bere Norberttel mi voltunk az első magyarok 1993-ban, akik elnyertük az indonéz állam darmasziszva ösztöndíját. Mindketten Yogyakartába kerültünk, én az Indonéz Művészeti Akadémia festészet szakára. Nagyon megtetszett az ország, a festészet mellett nyelvet, batikolást, művészet- és kultúrtörténetet tanultam. Ösztöndíjas ittlétem két éve szinte észrevétlenül elszaladt, így elhatároztam, hogy saját erőből folytatom tanulmányaimat. Az oktatási minisztérium engedélyezte, hogy felvételi nélkül, teljes értékű diákként folytassam. A diplomát 2002-ben szereztem meg, azóta posztgraduális képzésen veszek részt.
– Mit szokott meg a legnehezebben?
– Nehéz ezt elhinni, de minden simán, könnyedén ment. Talán azért, mert rengeteg érdekesség és csodálatos emberek vettek körül, így minden napot ajándékként éltem meg. Ma már természetes, hogy nagy a meleg és a páratartalom, a nappalok egész évben ugyanolyan hosszúak, és sok a csípős, furcsa étel. A nyelvtanulás nagyon fontos volt, hiszen ahol élek, ott kevesen beszélnek angolul. Az oktatás is indonéz nyelven folyt, így az első naptól be lettem dobva a mély vízbe, hisz egy szót sem értettem abból, amit a tanárok mondtak. Biztosan ennek is köszönhető, hogy tizenhárom év után szinte anyanyelvi szinten beszélek indonézül. Az akadémián nem kötött módszerrel tanítanak, inkább engedik kibontakozni a diákokat, és a tanárok csak a folyamatot felügyelik. Aming Prajitno festőművész csoportjába kerültem, ő a hatvanas–hetvenes években a modern indonéz képzőművészet továbbfejlesztésének és a politikától való elszakításának egyik vezéralakja volt. Kutatásaim a Yogyakarta környéki hindu és buddhista templomokról érdekesek lehetnek másoknak is, ezért az az álmom, hogy ezeket szép könyv formájában megismertessem a hazai közönséggel. Évente több magyar és külföldi csoportot kalauzolok Yogyakartában, köztük a jakartai magyar nagykövetség vendégeit is, így nagykövetekkel, államtitkárokkal, miniszterekkel is sikerült megismerkednem. Legutóbb az ide látogató magyar miniszterelnöknek tolmácsoltam.
– Hogyan tud megélni egy magyar festő Indonéziában?
– Sajnos még nincs saját galériám, de nagyon bízom benne, hogy a jövőben sikerül létrehozni. Több jakartai, szingapúri galériával állok kapcsolatban. Most épp egy nagyméretű olajfestményen dolgozom, amelyet Svédországból rendeltek. Szerencsére a témája, a mérete, a teljes koncepció rám van bízva, így nem kell olyan képet megfestenem, amelyhez amúgy nem lenne kedvem. Egy magyar festő ugyanúgy él meg Indonéziában, mint ahogyan a világ más részein, talán otthon is. Megpróbálok minél több, minél magasabb színvonalú kiállításon szerepelni, megrendeléseket szerezni, képeket eladni. Az itt sem elég, hogy az ember jó képeket fest – el kell adni őket. A tizenkét darabból álló Templomok című rajzsorozatom Mungkid város Vidajat Múzeumában található, de vannak rajzaim a szingapúri Gallery Upstairs gyűjteményben és másutt is.
– Milyenek a hétköznapok? Külföldinek tekintik-e még az emberek, vagy befogadták?
– A hétköznapjaim igen zsúfoltak, a tanulmányaim és a munka mellett a gyerekeimmel is sokat foglalkozom. Négy gyermekünk a nap minden percére tartogat valami meglepetést. Mivel tíz év óta élünk ebben a házban, úgy gondolom, hogy a környezetem számára már nem vagyok külföldi. A feleségem indonéz, ez is segítette a befogadást. A városban egy „fehér ember” mindig csodabogárnak számít, és alapos munkával, odafigyeléssel jár, hogy olyannak lássanak minket, amilyenek valóban vagyunk. Mi is megdolgozunk a pénzért, és nem születtünk bele a jóba, ahogy a helyi lakosság a szappanoperák nyomán elképzeli az európai, amerikai életet. Az emberek kedvesek, befogadnak egy bizonyos határig, de onnan nehéz továbblépni. Hosszú egymás mellett élés után azonban már nincsenek titkok, az emberek ugyanis jóval közelebbi kapcsolatban élnek egymással, mint mi otthon. Mondhatjuk, hogy minden egyes örömöt, bánatot előbb-utóbb meg kell osztani a szomszédsággal.
– Milyen gyakran jár haza?
– A hatalmas távolság miatt nagyon ritkán van lehetőség a hazautazásra. Először 1995-ben voltam otthon a feleségemmel, utána csak 2001-ben jutottunk haza megint, de ekkor már a nagy fiammal hármasban. Az idén egyedül voltam otthon, kiállításom volt a budapesti indonéz követség és a Néprajzi Múzeum szervezésében. Ahhoz, hogy az egész családdal hazamenjek, vagy lottónyeremény kell, vagy nagyon jelentős anyagi sikerrel járó kiállítás. Az öt-hat évente való hazalátogatás miatt világosan látom azokat a változásokat, amelyeket az ott élők talán nem vesznek észre. Tavasszal, a választási kampány hajrájában fájdalmas volt látni, hogy családok, évtizedes barátságok esnek szét csak azért, mert az egyik erre szavazna, a másik pedig arra. Itt, Indonéziában sem csendesek a választások, de talán mégsem annyira kiélezett, szinte ökölharcig menő a küzdelem.
– Mit tudnak a gyerekei édesapjuk hazájáról és a magyarságról?
– A hétéves Boldizsár és a négyéves Bíborka már elég sokat tud Magyarországról, hiszen sok könyvet, fényképet kapunk otthonról. Az ikrek, Bálint és Magdolna még nagyon picik, tizennyolc hónaposak. Mind a négy gyerek magyar állampolgár saját útlevéllel, így kötelességem is megismertetni őket a hazájukkal. A szüleimtől sok lemezt kaptam magyar énekekkel, gyermekdalokkal, s talán ez a legjobb módja annak, hogy magyar nyelvi környezethez szoktassam őket. Ők különben indonézül és jávaiul beszélnek, de a magyar nyelvet is megértik. A nagy fiam ebben az évben lett elsős, őt írni-olvasni tanítom magyarul. Amikor otthoni vendégek jönnek, elviszem őt is, hogy hallja és gyakorolja a magyart. A városban más magyarok is élnek rajtunk kívül, velük szintén találkozunk néha. Ha a tévében Magyarországról szóló hír hangzik el, mesélek a családnak – legutóbb a budapesti tüntetések miatt hazánk szinte minden este bekerült a híradókba. Itt negatív visszhangja van az eseményeknek, és remélem, ha egyszer hazaköltözünk, békés országba érkezünk vissza.
– Az indonéz hatóságokkal könnyű megbirkóznia egy külföldinek?
– A bürokrácia itt is rengeteg akadályt gördít az emberek elé a hétköznapokban. Az állampolgárságot nagyon nehéz megszerezni, és ehhez le kellene mondanom a magyarról, amit nem akarok. A tartózkodási engedélyt évente kell meghosszabbítani, és ez öt ember esetén anyagilag is igen megterhelő. Az ügyintézéshez szükséges idő külön történet, de szerencsére most változtattak a bevándorlási törvényeken, és ez főleg a vegyes házasságokban született gyerekek helyzetén segít majd, ha egyszer végre életbe lép.
– Tanított otthon és Indonéziában is. Mi a különbség a diákok között?
– Itt a diákok jóval szégyenlősebbek, sokkal több idő kell ahhoz, hogy a tanár közvetlen kapcsolatot tudjon kialakítani velük. A magyar rendszer erős tudásanyagot ad, míg az itteni inkább az egyéni stílust és érvényesülést favorizálja, néha talán az alapok rovására.
– Elfogadják az idegentől, hogy saját kultúrájukra tanítsa őket?
– Eddig rengeteg külföldi tanulmányozta az indonéz kultúrát, néha sokkal mélyebben, mint maguk az indonézek. A művészettörténet területén is több külföldi tudós munkáját fogadják el, ők saját életükkel is részei lettek az indonéz kultúrának – erre az egyik legjobb példa az amerikai Claire Holt történész. Ha a tanítás minősége megfelelő, nem lényeges, hogy valaki hol született.
– Beszél indonézül, tanul jávaiul. Melyik a nehezebb?
– Indonézül meg kellett tanulnom, ezalól nem volt kibúvó. Később sok olyan idős emberrel kerültem kapcsolatba, akik csak jávaiul beszélnek, így kénytelen voltam annak is nekifogni. Van jó segítségem, hiszen a feleségem anyanyelve is ez. Szép nyelv, de meglehetősen nehéz. Nem a nyelvtana, hanem inkább a kasztrendszerből fakadó nyelvi szintek elkülönülése teszi bonyolulttá. Ezt legegyszerűbben úgy jellemezném, hogy ha két ember találkozik, és az egyik csak tegeződni tud, a másik pedig csak magázódni, akkor nehezen értik meg egymás mondanivalóját. A jávai nyelvnek négy szintje van, de a hétköznapi életben a lakosság zöme az első két szintet használja, a tegeződést és a magázódást, így nekem is mindkettőt meg kellett tanulnom. Amikor indonézül tanultam, érdekes volt megfigyelni a magyarral való szóegyezéseket, hiszen például a megérteni szót indonézül mengertinek mondják. A nyelvtanulás során a legnehezebb beleszokni a nyelvbe, vagyis annak a ritmusába, szavaiba, mondatalakításába. Büszke vagyok arra, hogy már közép-jávai vagy akár más területek dialektusában is tudok beszélni.
– Beleszerelmesedett egy eposzba, évek óta annak a jeleneteit festi. Miért?
– Tavaly nagy megtiszteltetés ért: egyike lehettem annak a száz festőművésznek, akik a yogyakartai képzőművészek szövetsége és a szultáni palota rendezésében festettek együtt egy száz méter hosszú vásznat, amelyen a Mahábhárata eposz egyik fejezetének, a Barathajudának a részletei szerepeltek. A mű végül bekerült az indonéz rekordok könyvébe, én pedig azóta kutatom és tanulmányozom ezt az eposzt, megpróbálok teljesen új művészeti koncepciót ráépíteni. Felhasználom a közép-jávai kultúra értékeit, a képeimen együtt szerepeltetem a realista, impreszszionista, dekoratív vagy absztrakt jegyeket éppúgy, mint a batik jellegzetességeit vagy a vajang kulit, az árnyjáték motívum- és értékvilágát. Fontosnak tartom, hogy saját stílus-, érték- és harmóniavilágom keretein belül mesélhessek el általam is fontosnak tartott történeteket ebből a csodálatos világból úgy, hogy a mai korra is érvényes tanulságokat vonhassunk le belőlük.
origo.hu
Takács Péter érzéstelenítés nélkül tette helyre Kulja kificamodott gondolkodását az Egyenes Beszédben
