Máknyimák

Ülj ide mellém, engedelmesen, ha jobban esik a sötétség, szép pilláidat le is hunyhatod. Látom, odakinn éppen szállingózni kezd a hó, eljött az ideje, hogy felnyissam a mesetartó doboz fedelét. Hallgasd meg a történetet békével, máskülönben mint kenetlen kocsikerék szolgálhatsz nálam életed végéig!
Volt egyszer, hol nem volt, ha meg nem volt, hát üsse fejbe akáckaróval a kifolyt szemű drótostót, de hidd el, tudom, hogy volt, mert rajtam kívül már senki nem emlékszik rá, egyszóval megesett egy érdekes történet, csakhogy az idő úgy elmosta, mint patak az ürgelyukas partszakadékot. Olyan régen volt, hogy a magról ültetett diófák is elaggott törzsekké korhadoztak azóta. Elég az hozzá, hogy volt egyszer hét jó testvérke, nevük szerint Ködszemű, Mezőszirma, Büvellő, Szellőke, Átkosfellengér, Vízmászó és Máknyimák. Olyan egyformák voltak, mint hét csorba kaszakő, még a tulajdon édesanyjuk se tudta volna őket megkülönböztetni, ha lett volna nekik édesanyjuk, csakhogy ezek árvák voltak, ráadásul egy régi, egérrágta krumpliszsákban leltek rájuk a padláson. Már a nevükből is kitalálhatod, hogy Máknyimák volt közülük a legmagasabb, olyan derék, szép szál, hogy ágaskodás nélkül le tudta enni a tepertőt a testvérei feje tetejéről. Le is ette, ha éppen megengedték neki, de meg kell tudnod, hogy Máknyimákot a többiek nem nagyon szerették, ha csak tehették, lócára álltak, és az orrára koppintottak neki, de még ki is csúfolták az irumba, nyakigszál termete miatt. Pedig ha jobban megnézték volna egymást, bizony észrevették volna, hogy Ködszemű sánta, Mezőszirma elhullajtotta fényes, aranyos hajüstökét, Büvellő dedegve habarja a szavakat, Szellőke sokat betegeskedik, repestel és köhécsel, csecsbimbója ég és fájdalmasan feldagad, Átkosfellengér sokszor egész éjszaka fel-alá járkál, keservesen sír, és veszekszik a kemencével, Vízmászó háta telis-tele van sárga kelevényekkel, nem győz a szálkás ajtófélfához dörgölőzni, hogy a kelések sorjában kipukkadozzanak.
Történt egyszer, hogy Máknyimák nem tudott a szalmakorcán elaludni, kikerekedett szemmel bámulta a körülötte zúgó sötétséget, és addig bámuldozta, míg nagy hirtelen látni nem kezdett. Aztán amikor már látott, mit gondolsz, mit látott? Hát bizony azt, hogy amikor testvérkéi, Mezőszirma, Büvellő, Átkosfellengér, Vízmászó, Ködszemű és Szellőke elszenderedtek, mindegyiküknek egy-egy tarka bogár szaladt ki a füléből. Elgondolhatod, mennyire elcsodálkozott ezen Máknyimák, éppen annyira, hogy a következő éjszakán, amikor megint az álommezőn legeltettek a testvérei, megvárta, míg lát a sötétben, akkor aztán a szalmakorc alól elővett egy iskátulyát, és sebtiben összefogdosta a testvérei füléből kifutó bogarakat. Azt mondanom sem kell, hogy az iskátulyát aztán mindjárt visszarejtette a szalmakorca alá, mintha mi sem történt volna, és reggel úgy kelt fel, ahogy máskor szokott, nehogy a többiek megneszeljenek valamit. Felhúzta a csigaszarvakkal díszített priccses nadrágját, azzal kisétált az udvarra fát aprítani, de mire odaért az akácdücskőhöz, hallja ám, hogy csattog a fejsze, pörren a forgács, mert Ködszemű ott izzad a tönk felett. Ejnye no, vakarta meg bozontos haját Máknyimák, de akkor már észrevette, hogy Büvellő hordja a vizet a kútról, Szellőke sepreget a ház körül, Mezőszirma kergeti az ebédre való kendermagos tyúkocskát, s Vízmászó a lovat csutakolja, még fütyörészik is hozzá. Máknyimáknak eszmélni se volt ideje, mellette termett Átkosfellengér, és így szólt hozzá.
– Rendelkezzél velem testvérgazdám, hipp-hopp, ott leszek, ahol akarod, azt teszem, amit megparancsolsz.
Biztosan csak tréfálkoznak velem a testvéreim, gondolta Máknyimák, hanem mégis azt látta, hogy egész álló nap őt szolgálják, kényeztetik, úgy bánnak vele, hogy még a nádorispány is csettintene rá. Nem tetszett ám ez Máknyimáknak, de nem szólt semmit. Éjszaka álmatlanul fészkelődött a szalmakorcán, mert nem örült, hogy a testvérei így megváltoztak, de persze addig se volt jó, amíg a fejére koppintgattak, és merős-merjében csak őt dolgoztatták. Kinyitotta az iskátulyát, és szomorúan nézegette a nyüzsgő, tarka, fürge bogarakat, az ujjával még meg is turkálta őket, végül gondolt egyet, mindegyik bogárnak kitépkedte a lábát, csak egyet hagyott meg nekik. Aztán amikor már nem bírta nézni a rengeteg szenvedésüket, szépen sorban mindegyiknek pattanásig összenyomta a fejét a körmével. Ahogy egy-egy bogárból kifreccsent a sárga vér, úgy sóhajtott fel álmában valamelyik testvére. Vízmászó még jajgatott is. Így telt el az egész keserves éjszaka.
Napjöttekor aztán látta Máknyimák, hogy Mezőszirma, Büvellő, Átkosfellengér, Vízmászó, Ködszemű és Szellőke továbbra is őt szolgálják, a puszta gondolatát is kilesik, de alig szólnak egymáshoz, szomorkodnak, néha a falnak fordulva sírdogálnak. Mezőszirma még a tulajdon ruháját is megszaggatta bánatában a füstölőház mögött. Ez így nem mehet tovább, gondolta magában Máknyimák, és napszállat előtt, amikor máskor a tökindák között szerettek henteregni, megkérdezte.
– Miért búsultok, édes jó testvéreim? Ha tudok, segítek rajtatok.
– Jaj, már hogy tudnál te mirajtunk segíteni, amikor halálnak halálával, sötétnek sötétjével, körmödnek holdjával elpusztítottad tarka, fürge lelkecskéinket!
– Fonott kalács vagy tűzjáró piszkavas változzon belőlem, ha értem, mit beszéltek, hiszen azok csak bogarak voltak!
– Jaj, jaj, dehogy voltak! De nem is ezért búsulunk és szomorkálunk – sóhajtottak, sírtak a többiek.
– Hadd tudjam meg az igazi okát – erősködött Máknyimák.
– Jól van, megmondjuk. Éjszaka itt járt az ördöngös, táltos Hoportyos, mégpedig először abaköntös, azután pedig bolygótűz alakjában, és megparancsolta, hogy rózsatüskével bökjük át a te lelkecskédet, de ne öljük meg, hanem engedjük lábacskáival kapálózni, szárnyacskáival keservesen verdesni, mert ha hat lelkecske elpusztult, a hetedik éljen is meg ne is.
– Hát ha így van, legyen így, nincs mit tenni – mondta szomorúan Máknyimák.
De tudd meg, hogy a testvérei nem mondtak el neki mindent, mert nem akarták látni a nagy szenvedését, inkább sorban elé léptek, megölelték és megcsókolták az orcáját, mintha búcsúzkodnának. Holdkeltével szépen lenyugodtak, de Máknyimák már nem hálhatott a szobában, a góc alá, a kemence mellé dobták le a szalmakorcát. Nyugovóra tért, ahogy szokott, hamar rászállt a pillájára az álompillangó, így aztán sejtelme sem volt arról, hogy testvérei az ajtó mögött leselkednek, pusmolódnak, és kézről kézre adogatnak egy bőrből való úri tarisznyát, Büvellő pedig jókora rózsatüskét szorongat az ujjai között. Bizony eljött a bika órája, méghozzá surranó fekete széllel. Máknyimák éppen a másik oldalára fordult volna, ám hirtelen felpattant a szeme, elröppent az álma, meglehet, a kemencébe bújt be, vagy a szél szívta ki az ajtó hasadékán. Izgelődött-vackolódott, már azon volt, hogy kimegy az udvarra, leül a favályú szélére, és meghallgatja a körtefa keserves nyekergését, amikor egy vékonyka hang szólította.
– Készülődjél, édes uram, viszlek magammal!
– Ki van itt? Ki szólít engem? – kérdezte Máknyimák.
– Hát csak én, a hites feleséged!
Akkor látta Máknyimák, hogy egy kenyérvető lapát álldigál a szalmakorc végében, de nemcsak áll, hanem szélesen mosolyog, illegeti magát, kacérkodik, mert igen szemrevaló szép arca volt neki.
– Hát ha viszel, én bizony meg nem akadályozom, már csak azért se, mert soha nem láttam álmomban kibontott hajú asszonyt – szólt halkan Máknyimák. Kapcát tekert, csizmát húzott, begombolta a vászoningét, megmarkolta a vetőlapát nyelét, és rápattant, aztán huss, úgy kireppent az udvarból, hogy a kaput is majd kidöntötte. Rettenetes dühös szél kerekedett a nyomában, a kalácsképű holdat bús felleg takarta el, az úton járók csillaga meghalványult, de még a bagoly is elhallgatott az almáskertben.
Reggel aztán a hat megmaradt testvér mindjárt látta, hogy Hoportyos táltos igazat mondott, minden úgy történt, ahogy előre megmondta. Sírtak-ríttak, azt magad is kitalálhatod, de nem tehettek semmit. Fogták a bőrtarisznyát, és elásták a patak partján, egy vénséges makkfa alatt. Ez a fa még ma is áll, ha látni akarod, szívesen megmutatom. A testvérek csendes szomorúságban éldegéltek tovább, tettek-vettek, gezmeteltek a ház körül, alig szóltak egymáshoz, s ha éjszakánként zizzent-zörrent az ócska szalmakorc, csak ennyit sugdostak egymásnak.
– Máknyimák megint hazajött aludni.