MI A MAGYAR?

Mire az utas Pozsonyt elhagyja, fasoros útja Vereknyénél kanyarodik Csallóközbe. Derék nagy fekete fahíd vezet az úgynevezett Kis-Dunán át, mely az Öreg-Dunával képezi a szigetet. Sötét színe, mint egy gyászalkotmány, önként figyelmezteti az utast azon számos csatákra, melyeket itt Pozsony s ezzel a hon birtokáért kül- és belhadak egymással küzdöttek. Ahány hadsereg rajta visszavonult, annyiszor elégett – legutolszor 1848-ban –, s annyiszor újraépült. Árán akár lánchíd emelkedhetnék már a faalkotmány helyett, mely ezenkívül az árvíznek is gyakran megfizeti adóját. A hídon túl mindjárt, amerre csak a szem lát: zöldellő ligetek, gyümölcsöskertek terülnek el. […]
Ki ne ismerné Csallóköz régi hagyományos Aranykert nevét?! – melyet a rege és történet egyiránt sajátságos visszaemlékezéseivel kísér. Mint hazánk s a Duna legnagyobb szigete, valóban már mintegy magában elzárt, külön világot és kertet képez. Népe nemzetünk egyik saját eredetiségű őssarja, és beékelve különféle nyelvű népek közé, a magyarságnak nyugat felé legvégső őrse. Az őshagyomány a téreken már az avarok ringjeiről, a várkunokról és tatárülésekről emlékezik. A történelem itt a besenyők és kunok első telepeit keresi, míg a néphagyomány és történet is együtt szól a gyakran itt mulatott Zsigmond király fényes nyaralóiról és Mátyás híres vadaskertjeiről. Okmányaink azonfölül hazánk legszámosb és legrégibb nemesi családai szülőhelyeül ismerik; honnét a Héderváriak, Kontok, Pálffyak, Dóczyak, Illyésházyak, Eszterházyak, Amadék mintegy fészkükből sasszárnyakkal röpültek föl a fény és hatalom polcára.
De a rege még bájosabb fényben tünteti fel. Szerinte itt volt azon Aranykert, melyben a tündérek honoltak, hol örök tavasz virít, s aranygyümölcs terem. Fölemelkedve vízi palotáikból, hol mondhatatlan fény és gyönyörűség uralkodott, többnyire a Kis-Duna közepén fekvő Jóka – vagy mint régenten folyvást írva találjuk, Ilka – szigetén tartózkodtak. Itt lakott királynéjok, a szép Tündér Ilona, s innét jártak át Macskaréven a mogyorósi rétekre, hol egy agg fűzfa alatt megteríték asztalukat. Akinek kedve tartá, mindenki hozzáállhatott és jóllakhatott, s ha távoztak, hajukból nyomukba még aranypor is hullott; ki mennyit bírt, annyit szedhetett abból. Nem is volt akkor sem koldus, sem szegény az egész Csallóközben. Csak miután egy gazember a tündérek asztalánál jóllakozva, háládatlanul rácsúnyított, tűntek el a tündérek, és soha senki sem látta többé őket. A macskarévi révész kompjában utánok aranypatkót talált, s azzal ki volt fizetve. A vidéken azóta nyomor és ínség uralkodik. A sziget Aranykert helyett Csallóközzé lett. Ezen rege […] igen jól jellemzi Csallóköznek egykori és mai állapotát!
Mire ugyanis az utas mélyebben halad, a vidék mindinkább veszti kertszerű kinézését: homokos, kavicsos, száraz téreket mutatva. A Duna számos erei és ágai – melyek a vidék átkául, de egyszersmind áldásául is szolgáltak, áradásaikkal tönkretéve olykor a földmíves reményét, de mindannyiszor vizeikkel fölüdítve és iszappal termékenyítve a másképp sovány, száraz földet –, amint most évről évre észrevehetőleg elapadnak és kiszáradnak, úgy a vidék is üdítő nedve vesztével kietlen sivataggá változik. A gyümölcsös- és vadaskertek, melyeknek valaha annyira hírében volt a vidék, nagyobbára máris elpusztultak, és az egykor oly jövedelmes aranypormosás a Duna fövenyéből – mit a rege oly jellemzőn a tündérek nyomában találtat – ma bizonytalanul és szűken fizeti a ráfordított fáradságot.
(Ipolyi Arnold: Csallóközi uti-képek, 1858)