Oldalas

K o r k é p Fülöp-szigeteki gazda disznót szállít motoros triciklijén Cebu, 2006. december

Vas megyében kezdődik a komoly Dunántúl, hogy úgy mondjam: a sui generis dombvidék. Zalában kiteljesül, és áthúzódik Somogyba, Zselicen át a Völgységbe, egészen a Sár hazájáig. A Kemenes táján még van valami nagyvonalúság, sokáig kell menni, míg a változás benyomása megüti az érzékeket. De a hoszszú, fennsíkszerű hátak hirtelen parttal lejtenek le a folyók árterületére: fönt erdők, búza-, kukorica-, répaföldek váltják egymást alig véget érőn; a hát pereme alól dús, ligetes, bodros mezővidék gördül a messzeségbe, a legaszalóbb nyárban is üdítő zöldbe ütközötten, bujkáló vizeket, haloványokat csillogtatva. A Kemenesen túl, a Zalánál már összeszűkül a dombvidék a Stájer-Alpok végső nyúlványai és a bakony–keszthelyi hegyek közé. Ez az a pont, ahol érző búcsút lehet venni Észak-Dunántúltól, és dél felé tekinteni. A Tátika ormáról szétnézve kitágul az igazi dunántúli ember szíve: itt van a tájak lelke. Ha északra néz, a Kisalföld széléről ideint a Somlyó, nyugat felé a Kemenes vonul és a Stájer-dombok, lejjebb Göcsej sejlik; keleten és délen a Bakony és a Badacsony minden pompája, az edericsi hasadékon át a Balaton mosolyog; közbül szélfútta barázdák, szamárhátú dombok végtelen sora kezdődik, a Szalahát.
Göcsej faország; fából, hegyből és vízből tevődik össze igen különös találkozásban. A tudós elmondja, hogy a hegyek rögök, torlódások, süllyedések, törések kusza szüleményei; göcsörtösnek nevezi hazáját az itteni nép, nevét is ebből származtatja. A hegyek-dombok anyaga márga és agyag, s ezen az esős vidéken úgy tárolja a vizet, mint a szivacs. Emiatt csak a hegyek háta művelhető, ott, ahol oldaluk meredek, erdős, gyakran lesúvad, a völgyeket meg behálózza a rengeteg vízér, patak, amely minduntalan megárad, sártengert hagyva maga mögött. Lovon járó volt a lakosság, éppen a sár miatt, a csupa erdő között a fából él, barkácsoló nép, mint a székely. Elzárt világ ez, a török sem emésztette nagyon, s életének minden mozzanatában valami különös régiség érzik. Vadregényesnek találja a tájat az idegen, a helybeli sokkal kevésbé.
A zala–somogyi dombok gömbölyded ráncokként futnak északról délnek, nyílegyenesen és szabályosan, mint a hullámbádog redői. Csinos tájalak ez, ahol ép még az eredeti település. A domb tetején erdő, oldalában a művelt rész, a völgy fenekén a vizes rét. A völgy patakja kanyarog, alig mozog, mert esése semmi; a vidék jó része lapos vízválasztó Zala és Mura–Dráva, a Balaton és a Kapos mélyedése közt. Komoly szerencse, ha ilyen völgyben járható útra bukkan az ember; út nélkül a kaszálót, árkokat, sövényeket nem törheti sokáig, s a csinált utakra kényszerül. Fárasztó kapaszkodás dombra föl, baktatás dombról le, de minden lejtő kilométerekre nyúlik, árnyék sehol, egy nap alatt indiánvörösre ég a bőr. Így megy Szigetvártól Kaposvárig, s a kaposvár–boglári szakasz sem hoz több örömöt. Isten a tudója, hova lettek a híres somogyi erdők, a makkoltató rengetegek; annyi bizonyos, hogy keresni kell őket. Somogyország pedig nagy, fölfedezőutakra ritkán futja.
Zselic felé lassan módosul a kép, erősödik a szemhatár, mélyülnek a völgyek, több a víz bennük. Voltaképpen a baranyai Hegyhát nyúlványa ez éppúgy, mint északon a tolnai Völgység, a Mecsek „kifutója”. Itt megint Zalára emlékszünk, a méretek megkisebbednek, hatásuk bensőségesebb, idillibb. Itt kapta életre szóló tájihletét Vörösmarty, ahogyan a Dunántúl majdnem valamennyi tájának akadt klasszikus költője.
(Várkonyi Nándor: Magyar Dunántúl, 1944. Az esszét közlő tanulmánykötetről recenzió olvasható a 35. oldalon.)