Balkán felől egy korábbi iszlám fundamentalizmus zászlaja alatt előrenyomuló hadak már a XIV. század végétől rendszeresen be-betörtek ide, romboltak, raboltak, rabszíjon hurcolták el a népet. Az egykori magyar végvár, Nándorfehérvár (a régi bolgárokról elnevezett mai Belgrád) védői, az 1456-os győzelem hősei jórészt erről a vidékről kerültek ki. Száz évvel később esett el hősies ellenállás után Temesvár, de háromszáz éven át szinte szünet nélkül hadszíntér volt az egész Dél-Alföld. A tragikus következmény a magyar lakosság kipusztulása lett, akit nem vittek el rabszolgának, az elmenekült, így a XVIII. század elejére, amikor az európai keresztény seregek végre kiűzték a török hódítókat, Európa egyik legtermékenyebb vidékéből elmocsarasodott, lakatlan pusztaság lett, központjából, Temesvárból pedig földhözragadt szerb település.
A diplomáciában sem ismeretlen kitűnő és termékeny történész, Borsi-Kálmán Béla akadémiai doktori értekezésének bővített változata Temesvár forgandó szerencséjét, többször is változó nemzetiségű népességét nagy ívű társadalomtörténeti keretben mutatja be (Öt nemzedék és ami előtte következik… A temesvári leventepör, 1919–1920. Noran Kiadó, Budapest, 2006), de a kötet kiindulópontja egy szinte elfeledett diák-öszszeesküvés. 1919-ben, még a Délvidéket kettévágó és Temesvárt Romániához csatoló trianoni békeszerződés aláírása előtt főként középiskolás és egyetemista diákok terveket szőttek, hogyan lehetne Temesvárt – kedvező külső körülmények esetén – magyar kézre juttatni. A román hatóságok tudomást szereztek a készülődésről, a résztvevőket letartóztatták, majd kemény vallatások után hosszú börtönbüntetésre ítélték. A temesvári leventepör, e politikai krimi hiteles és drámai elemeket sem nélkülöző bemutatása már önmagában is izgalmas és tanulságos olvasmány, a szereplők társadalmi hátterének és motivációiknak kikutatása pedig jelentős szaktörténészi teljesítmény. Mindehhez azonban hozzájön még Temesvár és az egész Bánság történelmének összefoglalása a török hódítástól a világháború végéig, ráadásnak pedig áttekintést kapunk a magyar–román viszonyról, a két szomszéd nemzet jó két évszázada egymásnak feszülő céljairól.
Amint a szerző bravúros történetírói nyomozással kiderítette, a látszólag gyermekes szervezkedés mögött szélesebb, Horthy fővezérségéig is elnyúló szálak és egy kiterjedtebb, Erdély visszafoglalására irányuló mozgalom húzódott meg. Noha magának a pernek az iratanyaga nincs meg, majdnem bizonyos, hogy megsemmisült, az összeesküvés 17 éves vezetője, Niamessny Mihály („Mackó”) anyjának, Manaszy Margitnak a naplója, illetve a családban (köztük egy volt alkotmánybírónál és egy miniszterelnöki tanácsadónál) fennmaradt iratok és visszaemlékezések segítségével megismerjük mind a bevallott, mind a sikerrel eltitkolt terveket, a nyilvános tárgyalás lefolyását és a per nemzetközi vonatkozásait is. A vallatás a kor európai normáihoz képest igen kemény volt, az egyik fővádlott, Mackó nagy valószínűséggel a bántalmazások következtében hunyt el – kiszabadulása után, 25 éves korában –, de végül nem születtek halálos ítéletek, majd az elítélteket kicserélték Magyarországon elfogott román kémekkel. A későbbi években, kivált pedig a kommunista korszakban a magyarok ellen Romániában folytatott, a legtöbb esetben minden alap nélküli politikai perekben mind a vallatás, mind az ítéletek összehasonlíthatatlanul brutálisabbak voltak. Ezzel együtt jogilag nehezen indokolható a diákok ellen 1920 elején emelt felségsértés és hazaárulás vádja, amikor a cselekmény elkövetése idején Temesvár és egész Erdély hovatartozása formailag még nem volt eldöntve. A lengyel születésű k. u. k. katonatiszt, Nosek Bronislav által vezetendő, az egész Bánságra kiterjedő magyar felkelés terve azonban irreális volt, erre Horthy és környezete a jelek szerint hamarosan rájött. A temesvári és más irredentaperek a résztvevők meghurcolása mellett annyiban is a román hatalom javára váltak, hogy a legaktívabb magyarok elmenekültek a Romániához csatolt területekről. Így kezdődött az a folyamat, amelynek eredményeképp Temesvár 1918-ban 57 százaléknyi magyar lakosságából mára kevesebb mint 10 százalék maradt. Pontosan így alakult a közeli Nagyszentmiklós, Bartók (és saját felmenőim) szülővárosának nemzetiségi összetétele is.
A könyv második része mintegy azt a folyamatot mutatja be igen alapos demográfiai, társadalom- és mentalitástörténeti kutatások alapján, hogy az oszmán hódítókkal szemben vívott háborúk következtében a Temesköz és az egész Délvidék szinte teljesen kipusztult, hogy magyar lakossága helyére kik mikor és hogyan költöztek be, s hogy a XIX. század második felétől a világháborúig tartó rohamos gazdasági fejlődés mellett hogyan kapott új erőre a magyarság ezen a vidéken. A termékeny tájon virágzó középkori élet nyomait ma csak a hely- és dűlőnevek őrzik, a „török és rác világ” hihetetlen pusztulást és visszaesést hozott. Savoyai Jenő kikergette ugyan a török megszállókat, megindult a szervezett és a spontán újratelepülés, de ebből hosszú ideig a magyarok, kivált a protestánsok ki voltak zárva. A XIX. század közepétől azonban a kedvező természeti adottságok és a jó fekvés következtében Temesvár gyors fejlődésnek indult, s a kiegyezés után a betelepülők és a magyarosodás következtében a magát magyarnak tekintő népesség relatív többségre jutott az egész Bánságban (ez a helyes magyar elnevezés, a „Bánát” a német forma). Annak fényében, hogy a nemzetközi történetírásban, kivált pedig a szomszédos országokban dogmának számít, hogy a dualizmus korában a nem magyarok „brutális magyarosítás” áldozatai voltak, rendkívül fontos a könyvben a bánsági asszimilációról nyújtott alapos elemzés. A kor liberális (szabadelvű) szellemétől távol állt az etnikai diszkrimináció, a mesterséges betelepítés, egyedül az oktatáspolitika volt részrehajló, de ez alig érintette az egyházi kézben lévő iskolákat. A kapitalizmus, az ipar természetes velejárója volt a városok gyors növekedése, a polgárosodás. A Délvidéken az első világháborút megelőző ötven évben a gazdaság és a társadalom fejlődése, a különféle etnikumok egybeolvadása hasonló volt Észak-Amerika akkori fejlődéséhez. Temesvár és a többi város vegyes lakossága számára a magyar nyelv használata praktikus volt, a magyar szokások, a kultúra pedig vonzó. Ez egyaránt vonatkozott a klasszikus magyar irodalom vitathatatlan értékeire és a kedélyes társadalmi életre. Rendkívül alapos társadalomtörténeti fejtegetései során Borsi-Kálmán Béla figyelemre méltó megállapításokat tesz a nemességgel és a zsidó származásúakkal kapcsolatban.
Miután a nemesség előjogai már megszűntek, az első világháború előtti ötven évben újra előtérbe került, hogy a nemesi cím kötelez: stílusra, műveltségre, szolgálatra, jótékonykodásra – s természetesen magyar tudatra. A Délvidék története nem látszik igazolni azt a meggyökerezett állítást, hogy a köznemesség a kibontakozó kapitalizmus idején hátat fordított legjobb hagyományainak, elutasította a gazdasági életbe történő bekapcsolódást és így a polgárosodást. Borsi-Kálmán Béla esettanulmányai szerint a vidék régebbi vagy újabban címert szerzett nemesei maguk is hozzájárultak a dinamikus gazdasági fejlődéshez, egyszerre polgárosultak, és vitték saját szokásaikat, stílusukat a különféle hátterű helyi polgárságba. Ez a nemesi-polgári szimbiózis leginkább az új keletű nemességre volt jellemző. Elsősorban valódi teljesítménnyel s csak másodlagosan a jó ügyekre adományozott pénzzel lehetett bekerülni a társadalmi felemelkedést mintegy visszaigazoló, az összlakosságnak nagyjából öt százalékát, tehát egymillió lakost jelentő nemesség soraiba. Ez a törekvés azonban nem valamiféle anakronizmus volt, hanem a polgárosodás sajátos formája, egyben a magyarosodás felgyorsítója. Miközben sem a magasabb iskolai végzettség, sem a vagyonosodás nem jelentett automatikus asszimilációt (a nemzetiségi mozgalmak vezető rétege általában kiválóan beszélt magyarul, csakúgy, mint a századelőre nagyon megerősödött nem magyar középosztály), a nemesi (dzsentri) életmód még nemesi cím nélkül is együtt járt a magyarsághoz történő csatlakozással. Tipikus példa erre a verseci sváb patikus fiából lett magyar „írófejedelem”, Herczeg Ferenc és a tőle származó mondás: „Akkoriban azt tartották a Délvidéken, hogy az ember csak ötszáz holdig lehet rác vagy sváb, azon felül magyarrá kell lennie, ha a vagyonához méltó életet akar élni.” Meg is örökítette ezt a hét bunyevác Gyurkovics lány házasságáról meleg szívvel megírt idillben.
Temesvár – és a Délvidék – magyarosodásában a legjelentősebb tényező az volt, ahogy a német (sváb) lakosság önkéntesen magáévá tette a magyarság ügyét. Ez már 1848-ban is látványos volt, a századfordulóra pedig a nagy többséget magával ragadta. Ez azonban nem járt együtt azzal a neofita buzgósággal, amely sok asszimilánsra jellemző volt; a svábok saját tudatuk, hagyományaik megőrzése mellett váltak magyar hazafiakká. Az okok között a szerző nem említi a szerbektől való félelmet, aminek pedig nagy szerepe lehetett ebben, s arról sem szól, hogy a századfordulón azért a nagynémet gondolat is megvetette lábát a Délvidéken.
A térség gazdasági fejlődése vonzotta a betelepülőket, s ezek között természetesen jelentős mértékben képviseltette magát a zsidóság. Beilleszkedésük problémamentes volt. Noha kezdetben a német elem nyelvi hatása erős, 1870 után a tendencia egyértelműen a magyarság felé fordulás. És hogy ezt nem opportunizmus diktálta, arra bizonyíték egy mai szerző megállapítása. „A romániai, erdélyi magyar zsidóság […] nyolcvanévi román fennhatóság alatt, annak agresszív nemzetiségi politikájával dacolva megőrizte a nagyszülők idejében asszimilált magyar nyelvet és kultúrát. […] Tették mindezt azonnali saját érdekeik ellenében. Még a holokausztot követő évtizedekben is. […] Az Erdélyből emigrált magyar zsidó családok többsége Izraelben vagy Amerikában továbbra is ápolja a csempészáruként kivitt magyar kultúrát” (Erdélyi Lajos: Magyar zsidók Romániában, Erdélyben. Múlt és Jövő, 2000/1.).
Temesvár és az egész Délvidék dualizmus kori története nagyon elgondolkodtató érv amellett, hogy a történelmi Magyarország megőrzése nem volt eleve reménytelen illúzió. Ahogy Borsi-Kálmán Béla összegezi: „Temesvár azért nem lett német, és azért lett (csaknem) magyar, mert úgy tetszett: a magyar társadalomfejlődésnek a reformkorban nyert lendülete, a bukásában (leveretésében) is nagyszerű, hihetetlen mozgósító erővel rendelkező 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc vívmányai, nemzetközi presztízse, majd a dualizmus kori Magyarország (és benne Temesvár) szédítő iramú és egyben szerves iparosodása, modernizálódása, urbanizációja s civilizálódása a kortársak tudatában azt a hitet éltették (s az integrálódni-asszimilálódni vágyókban azt a reményt keltették), hogy a nemesi vezetésű rendi Hungária átalakítása modern, polgári, demokratikus Magyarországgá megvalósítható, s a nemesség polgárosodása és a polgári érdekű rétegek nemesedése […] lehetséges.” Tegyük hozzá: a kísérlet kudarcát az egyáltalában nem elkerülhetetlen világháború és annak kimenetele okozta, és ezt a hős temesvári fiúk nem tudták megfordítani.
A viszonylag rövid epilógus – nagyon helyesen – nem próbálja megválaszolni a román–magyar viszony nehéz történelmi kérdéseit, és csak nagyon óvatos optimizmussal tekint az európai unióbeli közös tagságból fakadó esélyekre. Azt mutatja be, hogy modern kori történelme során mindkét nemzet hasonló célra törekedett: az általa lakott területen megőrizni, illetve megteremteni a (francia mintán alapuló) nemzetállamot. (A konfliktust az okozta, hogy a két nemzet településterülete jelentős mértékben fedi egymást.) A fáziskéséssel induló románok a történelem kínálta szerencsét ki tudták használni, de nem vették és veszik tudomásul, hogy a kétmilliós nagyságrendű magyar kisebbség bekebelezésével „túlnyerték” magukat, s ettől a „ballaszttól” nem lehet megszabadulni a kisebbség elnyomásával vagy asszimilálásával. A szerző Wesselényi, Eötvös, Kossuth és Deák, illetve Bãlcescu, Kogãlniceanu és Maniu nézetei felidézéseivel támasztja alá a két nép „sorskérdései” közötti kapcsolatot, az egymásrautaltságot, miközben elkerüli mind a naiv illúziókat, mind az örök konfrontáció eszmei zsákutcáját. Borsi-Kálmán Béla olyan tudományos munkát írt, amely érdekfeszítő, tanulságos, számos új eredményt hoz, és elmélyült vitákra serkent. Ha egyes körmondatai lassítják is az olvasást, lendületes irodalmi stílusa ezt ellensúlyozza. A nem szaktörténész olvasót a bibliográfia és a névmutató hiánya nem zavarja, a szakembereket pedig a jegyzetekbe rejtett rengeteg információ és felvetés továbbgondolásra, kutatásra és írásra ösztönzi.
origo.hu
Főhősök nyomában – itt a legnehezebb irodalmi kvíz, csak a legjobbaknak sikerül hibátlanul kitölteni!
