Pincenapló

Az Építészudvar a régi, foltokban átmentett Pest utolsó rejtekeinek egyike. Nem tud az ember végigsétálni úgy az Ötpacsirta utcán a Szabó Ervin-könyvtár felől a rádió felé, hogy be ne kandikáljon a hívogató boltíves kapun. Odabenn minden csupa repkény és romantika. Az eszünk tudja, hogy itt székelnek, tömörülnek szövetségbe és kamarába az elhivatott építőművészek – mégis szívhez szóló, hogy a saját lakukat nem építették át és szét a legújabb üdvözítő trendek szerint. Ezzel amúgy a legmodernebb mesterek is így vannak: az embereknek szögletes és letisztult tereket álmodnak, de ők maguk szívesebben tanyáznak a cikornyás és ásatag, ám emberléptékű öröklött otthonukban.
Az Építészudvarnak emberemlékezet óta magától értetődő folytatása volt az Építészpince. Nem is a borok meg az étkek miatt: az építőmestereknek is kell valamiféle klub, ahol összerúghatják a port, s ahol kibékülhetnek. Ez a pince sokáig vegetált, méltatlan periódusát élte, majd pedig az átépítés miatt zárva tartott. Nemrég új elnöksége lett a szövetségnek, s az új első ember, Reischl Gábor presztízskérdést csinált az Építészpince újjáélesztéséből. Nem titkolta nosztalgiáját a hatvanas-hetvenes évek pezsgő „földalatti” élete iránt, amikor legalább a pincékben álmodozhattak az emberek valami másról, Kondor Béla elementáris rajza a boltozaton pedig a szabadulás reményét táplálta. Akkor a „megfagyott muzsikusoknak” – ahogy az építészek emlegetik évődve magukat – még nem kellett gyanakodniuk génkezelt rizsre a töltött káposztában, s mindenki tudta, hogy miképpen kell jó nagyokat mondani a „kettős ügynök” vendéglősnek vagy éppen egy-egy „megbízott” törzsvendégnek. Ám – miként minden generáció – a beatnemzedék is betöltötte történelmi hivatását, és integrálódott. Annyira persze azért mégsem, hogy az új vezetőség ne alakított volna „házbizottságot” Roth János alelnök vezetésével s további öt jeles építésszel, akik az újjávarázslást felügyelték. Mert a hóhér akasztásánál is kényesebb szakmai kérdés, amikor az építészek maguknak építenek. A pince kialakítása Nagy Márton, Falvai Balázs és Török Dávid nevéhez kötődik, s ráadásként Göde András belsőépítész is felvigyázta őket.
Az eredmény igazolni látszik a nagy felhajtást. Az uralkodó anyag egységesen az ipari parketta, a tompa színvilágot egyedi asztalok, székek és lámpák oldják. A pincebelső egyszerre visszafogott, otthonos és nagyvonalú. Falnyílások kerültek át máshová, korszerű lett a konyha és a mellékhelyiségek. Próbálták elővarázsolni a Kondor Béla-falfirkákat is, de a korábbi átalakítások miatt már nem lehetett. (A firkálás minden építész számára megengedett volt; ettől talán most sem zárkóznak el.) Az egész falat betöltő Kovács Margit-kerámiakép viszont új, frekventáltabb pozícióba került. A vendéglátói pályán itt debütáló Vincze Ákos – civilben síbajnok – vállalta a képtelen feltételeket: a klubszerű működtetést, a nélkülöző építészeknek kalkulált nyomott menüárakat, a rendezvények, vetítések, kiállítások befogadását. Itt nyílik Budapest első olyan, rugalmas nyitva tartású építészeti könyvesboltja is, amelynek – szándékai szerint – teljes kínálata lesz a szakkiadványokból.
Az Ötpacsirta utca nemcsak a föld alatt próbál megújulni, hanem igyekszik nyitni a szakmán kívüliek, értelmiségi szervezetek, politikusok, iskolák felé is. Ismerik Plesz Antal építészmester tételét: kocsmakultúra nélkül nem váltható meg a világ. Ennek jegyében tavasztól a polgárokat is várják a főváros legszebb udvarára: kikerülnek a pincéből az asztalok, a napernyők fölött pedig garantáltan dalol legalább öt pacsirta…