Száz zseb

A szocialista kormány földművelésügyi minisztere utoljára tavaly szeptemberben ígérte az importélelmiszerek alaposabb ellenőrzését, mondván, hogy nem lehetünk többé az unió szemétlerakója. A megkezdett rendezés azonban leállt, a hatáskörök tekintetében máig teljes a káosz. A magyar hatóságok rendszerint nem tudják követni a nagy mennyiségű hamis vagy romlott termék beáramlását, illetve mozgását az országon belül.
Akár dioxinos csirkéről, aflatoxinos fűszer- és édespaprikáról, húshulladékról vagy lejárt szavatosságról van szó, az élelmiszerbotrányok főszereplői általában multinacionális cégek; a kiskereskedők és -termelők könnyebben ellenőrizhetők, anyagilag sebezhetőbbek, s jobban kell vigyázniuk a presztízsükre. Hazánk kivételével minden újonnan csatlakozott uniós tagállam arra törekedett, hogy előnyös helyzetbe hozza a mezőgazdaságban tevékenykedő kis- és közepes, illetve családi vállalkozásokat. A magyar mezőgazdaság-politika szemlélete viszont világosan megfogalmazódik abban a dokumentumban, amelyet 2004-ben készített a Nemzeti Agrár- és Vidékfejlesztési Kerekasztal (NAVK), s amely szerint Magyarországon csak körülbelül nyolcvan–százezer gazdaságnak és háromezer mezőgazdasági nagyüzemnek van helye; pillanatnyilag több mint hétszázhatvanhatezer gazdaság működik hazánkban, a többség tehát leépítendőnek számít.
Szanyi Tibor korábbi vidékfejlesztésért felelős államtitkár egy ízben elszólta magát a Figyelőnek nyilatkozva: azt mondta, Magyarországon az agrártámogatások teljes összegének kilencven százalékát kevesebb mint száz ember teszi zsebre. Ma az unióban az átlagos birtokméret mindössze tizenkilenc hektár, Magyarországon pedig a mezőgazdasági latifundiumokat igyekszik fenntartani a rendszer. A kormány elszántan követi az öngyilkos agrárpolitikát – amellyel a józanabb nyugati államok felhagyni készülnek –, s nem használja ki azokat a túlélési lehetőségeket, amelyeket az unió kínál neki. Számos lehetőség van arra az uniós rendszerben, hogy egy-egy ország védje a saját piacát, valamint állampolgárai egészségét, de a magyar állam a piacvédelem legalapvetőbb eszközeit – például a bejövő árukra vonatkozó egészségügyi, környezetvédelmi jogszabályokat – sem alkalmazza, sőt leépíti az élelmiszer-ellenőrző laboratóriumokat. A Fővárosi Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző Állomás tavalyelőtt ötvenszázalékos létszámcsökkentést volt kénytelen végrehajtani, s az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat (ÁNTSZ) laboratóriumát a bezárás fenyegette. A Nemzeti Akkreditáló Testületnek el kellett volna végeznie egy hivatalos minősítést a helyzet rendezése érdekében, ennek ötszázezer és egymillió forint közötti összegre rúgó költségét azonban nem állta a Gráf József vezette agrártárca. A kabinetnek így sikerült elérnie, hogy a labor ne végezhessen jogkövetkezménnyel járó hatósági vizsgálatokat; ezek az amúgy is túlterhelt Országos Élelmiszer-vizsgáló Intézetre (OÉVI) hárultak át. A megyei vizsgálatokat végző gödöllői laboratórium már korábban bezárt. A jövő évi költségvetés húsz százalékkal csökkenti az ÁNTSZ támogatását, s így körülbelül 1200 főt kell elbocsátania az ellenőrző szervnek. A Magyar Élelmiszer-biztonsági Hivatal tervezett éves költségvetése is húsz százalékot fog csökkenni az ideihez képest, az országos tiszti főorvosnak pedig a megszorítások miatt hatszáz munkatárstól kell majd megválnia.
Az élelmiszer-biztonsági botrányok esetében többnyire nem nevezik meg a felelősöket, vagy ha igen, azok csekély mértékű jogkövetkezményre számíthatnak. A Pest Megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző Állomás által kiszabható bírság ötvenezer forinttól bármeddig terjedhet, ennek ellenére tavalyelőtt mindössze harminchatmillió forintnyi büntetést szabott ki az intézmény. Csak összehasonlításul: a nagyobb élelmiszer-forgalmazók bevétele több százmillió forint is lehet naponta.