Török gyerek gyógyítja

A Farkasok völgye – Irak című film eddigi sorsa hasonlatos Mel Gibson Passiójához – mindkettőt jócskán megelőzte a híre, s így utólag már látszik, hogy a hatalmas viták, vádak és ellenvádak az alkotók legszebb reményeit is felülmúlták, hiszen dől a pénz vég nélkül. A Farkasok völgyét például csak Németországban 200 ezren nézték meg tíz nap alatt, mondanunk is felesleges, legfőképp az ott élő törökök voltak kíváncsiak a nyugati típusú, de keleti értékrendet hirdető akciófilmre.
Serdar Akar alkotását, akárcsak Mel Gibsonét, kezdettől fogva ellenséges légkör vette körül, ennek bizonysága, hogy a magyarországi bemutató is jó ideig váratott magára. Most azonban, miután már a hazai mozikban is látható, mindenki személyesen döntheti el, valóban botrányosnak vagy éppen ellenkezőleg, leleplezőnek és igaznak tartja a filmet.
Ami a Farkasok völgyében valóban fontos és újszerű, azt nem a filmes megoldásokban, a történet szövésében kell keresnünk. Ilyen és ehhez hasonló akciófilmek hetente gördülnek le a hollywoodi futószalagról, magától értetődően ellentétes tartalommal és üzenettel. Rá kell mutatnunk arra is, hogy az alkotók zöme az Egyesült Államokban és a nyugati világban szerezte szakmai ismereteit, ott sajátította el a modern filmnyelvet, nem csoda tehát, hogy a nyugati néző számára plasztikus és közérthető minden mozzanat. Ez a fajta nyitottság azonban óhatatlanul is klisékbe torkollik – a forgatókönyvírók nem bajlódtak a szereplők jellemformálásával, a cselekmény helyenként banális, nem beszélve az amerikai filmekből jól ismert fekete-fehér szemléletről, amely a Farkasok völgyét az elsőtől az utolsó percig uralja. Minden nyugati mintára működik, de visszafelé érvényes: itt az amerikai katonák a barbár indiánok, a főszereplő viszont a makulátlan török John Wayne. Az Allah akaratával szemben állók közönséges banditák, „jutalmuk” a halál, amelyet a jók tömegesen osztanak az életre méltatlanok seregének.
Mindezek ellenére vaskos tévedés lenne, ha a Farkasok völgyét nagyvonalúan besorolnánk a tucatfilmek közé. Az amerikai Rambóval összevetni már csak azért is igazságtalan a Farkasok völgyét, mert a film egyértelmű áttörést jelent a török mozi történetében. Ha úgy tetszik, fordulópontot jelez – mostantól nem kétséges, hogy Serdar Akar és társai nemcsak megtanulták, de meg is értették az amerikai leckét. Addig-addig nézték a B-kategóriás amerikai filmeket, amíg rá nem jöttek, hogy ilyesmit ők is le tudnak tenni az asztalra. Ebbe beletartozik a nemzeti érzések, az ideológia népszerűsítése is, épp ezért a török nemzeti szál nagy súllyal jelenik meg a vásznon. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az atatürki állam vágyott térségbeli státusát jeleníti meg a film cselekménye, egy olyan világot, ahol az észak-iraki arabok, kurdok, türkmének felemás érzésekkel ugyan, de mégsem létezhetnek Ankara nélkül és ellenében. Emiatt aztán a film – amellett, hogy a keresztény–mozlim szembenállást civilizációs összecsapásként jeleníti meg – egyfajta patrióta tisztelgés Törökország előtt: aligha véletlen, hogy a világraszóló vitában a vezető ankarai államférfiak egytől egyig kiálltak mellette.
A Farkasok völgye azt üzeni, hogy a törökök is ütközetre készen állnak: ismerünk benneteket, és a saját fegyvereiteket fordítjuk ellenetek. Ennek is tudható be, hogy az Európa és Amerika által diktált politikai korrektség szándékosan száműzetik a történetből: magától értetődő, hogy a „másik oldal” kliséi kerülnek előtérbe. Például a zsidó orvos, aki mellesleg a saját kiválasztottságával henceg, szervkereskedelemmel foglalkozik, friss zsákmányát egyenesen New Yorkba, Tel-Avivba és Londonba postázza. A vadállat módjára lövöldöző amerikai katonák között a feketék éppen úgy öldösik az iszlám népét, mint fehér bőrű társaik. A legváratlanabb és egyúttal legtorokszorítóbb epizód, az Abu Graib börtönben megesett kínzássorozat pontos és jól dokumentált bemutatása is elképzelhetetlen lenne bármilyen amerikai filmalkotásban – itt azonban része lesz az új mitológiának.
Az vesse azonban az első követ a török rendezőre, aki még nem vette észre, hogy a hollywoodi tucatfilmekben szőke, kék szemű, feltűnő német akcentussal beszélő terroristák akarják elpusztítani időről időre a világot. (Amióta pedig Jacques Chirac kivonta magát az iraki rendteremtésből, megjelent a gonosz francia alakja is.) Ha elfogultsággal vádoljuk a Farkasok völgyét, jusson eszünkbe, hogy tízből kilenc amerikai filmben az utcai bűnözők s általában a főgonoszok fehérek vagy éppenséggel arabok, a bírók, nyomozók, pszichológusok, orvosok, valamint a jók táborának további tagjai viszont a különböző, felkarolni vágyott kisebbségekhez tartoznak. Nem mintha a való életben nem fordulna elő minden és annak az ellenkezője is, de aki a fenti tényben nem észleli a tendenciát, az megérdemli, hogy három éven át Die Hard filmeket vetítsenek neki egy sötét magánzárkában.
Az elfogultság vádjára Serdar Akar joggal válaszolhatná, hogy bár jelenleg nagyjából egy a háromszázezerhez az arány, furcsa módon mégis az ő filmje verte ki a biztosítékot a dramaturgiai hitelességre lám nem is olyan finnyás nyugati világban. Ez a valódi botrány, nem pedig az, hogy egy filmalkotás bemutatja, amint az amerikai katonák esküvői menetre, kisgyerekre és nőkre is válogatás nélkül lőnek Észak-Irakban.
Az új török film azzal is szembesít bennünket, amiben hiányt szenvedünk. Nem másról van szó, mint a saját népeinkhez és társadalmainkhoz fűződő szolidaritásról, még akkor is, ha időnként tévedünk vagy féligazságokba gabalyodunk. Bár a Farkasok völgye, Irak alkotói láthatóan vaskos provokációnak, egyfajta arculcsapásnak szánták ezt a filmet, a világi török büszkeség mellett észrevehető a mozlim öntudat erősítésének szándéka is.
Nos, a Farkasok völgye egyfajta válasz az elmúlt évtizedek mozlim sérelmeire, még ha nem is az entellektüelek ízlése szerint: az elmúlt évek eseményei után, az agresszív nyugati fellépést követően ne csodálkozzunk a film megszületésén.
Sőt az a gyanúm, hogy a török film sikerei után látunk még hasonló produkciókat a nyugati mozikban.