Rendezetlen gyárépületek, a szocialista bányaipar éppen aktuális igényei szerint felhúzott, elhanyagolt, málló vakolatú tömbházak, elhagyott külszíni fejtések – jó esetben bányatavak – jelentik a látványt azok számára, akik autóval teszik meg a Miskolc–Kazincbarcika–Rudabánya közötti útszakaszt. Igencsak szürke kép ez. Közúti teherforgalom ugyan van még, de már nem szenet és ércet szállítanak, legfeljebb gipszet Rudabányáról. Némi színt a gyakorta feltűnő, ócskavassal megrakott kézi- és lovas kocsik jelentenek. A környék lakosságának 15–20 százaléka munkanélküli, ezért így egészítik ki havi jövedelmüket, amely a legtöbb esetben szociális juttatásokból származik. Vannak viszont olyan „kisebbségiek” – hivatalosan szinte kizárólag ezt a megnevezést használják a cigányokra a környéken –, akik igencsak jól megélnek a fémhulladékból, amiből ki tudja, honnan, de még mindig van elég.
Aki vonattal utazik Kazincbarcika–Rudabánya között, az se számítson látványban gazdag környezetre. Jó, ha az idegen látogató számon tartja, hányadik megálló jelenti a végcélt, különben nem tudja, hol jár éppen a vonat: az elhanyagolt MÁV-területekről eltűntek a vasúti állomások is, a leromlott épületeket elbontották. Szuhakálló önkormányzati kezelésbe vette volna az ingatlant, de a MÁV inkább a bontás mellett döntött.
Tinyó Ottó, az 1100 lakosú Szuhakálló polgármestere nem is érti, hogy miért. De nemcsak az épületeket, hanem a gondozatlan területeket sem hajlandó átadni a MÁV. Tárgyalgatnak, aztán semmi. Gere István, a régió MÁV-vagyonáért felelős vasúti munkatárs megerősíti ugyan a tárgyalások tényét, de nem nyilatkozhat, ugyanis a MÁV-nál központosított kommunikáció érvényesül (vagyis a vasúttársaságtól érdemi információra ne számítson az érdeklődő, a helyi tisztviselők pedig ennek megfelelően kénytelenek lakatot tenni a szájukra). A vállalat budapesti sajtósai nem sietik el a tájékoztatást. Mi sem tudjuk meg, mi is a társaság elképzelése a Kazincbarcika–Rudabánya szárnyvonal menti, MÁV-tulajdonban lévő, kihasználatlan, elhanyagolt területekkel.
– Pedig közművesített, beépítésre alkalmas belterületről van szó, jól jönne az minden településnek, de inkább az enyészeté lesz – panaszolja a szuhakállói polgármester.
Igaz, a települést nem rázza meg, ha megszűnik a vonatközlekedés. Kazincbarcika közelsége, a gyakori autóbuszjáratok reményeik szerint kiváltják a megszűnő vasúti személyszállítást. Vonatra amúgy is csak azok szállnak fel, akik miskolci, budapesti csatlakozást akarnak elérni, hiszen nem a napi munkaritmushoz, hanem inkább az intercityk menetrendjéhez igazodik a napi háromszor közlekedő vonat órarendje.
Lassan nem is lesz, aki közlekedjen, a falu fiataljai máshol kezdenek életet. Szuhakállón nincsen jövő, a polgármester két gyermeke is Budapesten és Székesfehérváron keresi a kenyerét. A település vezetője szerint a térség bányásztelepüléseinek többsége a túlélésre játszik, nem lehet tartósan kezelni a minden évben hitelekből pótolt önkormányzati forráshiányt. Tinyó Ottó arra is felkészült, hogy a közintézményi leépítésekkel akár az ő állása is megszűnik. A község kilátásai még rosszabbak lettek a megszorítások árnyékában, nincs mivel vállalkozásokat vonzani a településre, így tartós marad a munkanélküliség. A munkahelyhiány mellett sok az egyedülálló nyugdíjas, az ő szociális ellátásuk, az egyre csökkenő gyereklétszámmal működő általános iskola fenntartása a legnagyobb gond. Utóbbit a Kazincbarcikával közös intézményi társulás segítségével próbálják üzemeltetni.
De milyen is lehetne annak a településnek a jövője, amelynek legnagyobb helytörténeti eseményét a magyar szénbányászat legsúlyosabb szerencsétlensége jelenti? 1952. december 15-én elöntötte a víz az egyik aknát, és 17 bányász rekedt a föld alatt. A balesetben három bányász vesztette életét.
A Szuha-völgyi települések szinte összenőttek, ennek ellenére a rendszerváltást követően átcsapott a térség településein a szétválási, függetlenedési hullám. Múcsonyt és Szuhakállót 1969-ben vonták össze közigazgatásilag, az első adandó alkalommal, 1991-ben szét is váltak. A önállósodási hullám továbbterjedt, 1993-ban szétvált Izsófalva, Rudolftelep és Ormosbánya is.
A Kazincbarcika–Rudabánya vasútvonal második állomása Izsófalva. Az alig kétezer lelket számláló település önkormányzatának igazgatási főmunkatársa arra büszke, hogy a községnek nincsen hitele. Fazekas Istvánné is panaszkodik a munkanélküliség miatt, ám az önkormányzat szűkösen ugyan, de elő tudja teremteni a saját és az általa működtetett intézmények fenntartásához szükséges pénzt. A megszűnő szárnyvonallal kapcsolatban azt tartja meglepőnek, hogy júniusban a MÁV még azt tervezte, ütemes menetrend szerinti, kétóránként közlekedő járatokat indít ezen a szakaszon. Ehhez képest egy héttel a MÁV-értesítés után az a hír látott napvilágot a sajtóban, hogy ezt a vonalat is megszűnésre ítélték. Mint minden infrastrukturális felszámolás, ez is ahhoz járul hozzá, hogy leépüljenek a települések. Persze nem örvendenek az izsófalviak, de mintha még nem tudatosult volna bennük igazán, mit is jelent ez.
Kilátások? Korántsem sem fényesek. Az évente folyósított „önhiki”, az önhibájukon kívül hátrányos helyzetben lévő önkormányzatok támogatása jelent némi biztonságot, de foglalkoztatási távlat szinte semmi. Még szerencse, hogy akad fémhulladék a környéken, sok embernek jelent ez némi pluszt. „A föld is vasat terem, de tulajdonképpen tengődünk, és ahogy a költségvetésről szóló híreket hallani, még nehezebb lesz” – zárja a beszélgetést csöppet sem derűlátóan Fazekasné.
Ormosbányán kissé más helyzettel szembesülünk: a térség nem minden települése várja ki, hogy a körülmények mondják ki fölötte a halálos ítéletet. Szembetűnő és szokatlan, hogy több helyen is akadálymentesített feljárókat látunk, amelyeket 3,5 milliós pályázatból készítettek el. A község központja olyan, mint egy méhkas, azonnal találni segítőkész helyit, aki megmutatja a vasútállomást, pontosabban azt, ami maradt belőle. Ugyanis itt sem jelöli semmi a megálló helyét, talán egy elbontatlan melléképület, valamikori raktár, amely előtt békésen legelésző kecskék végzik a terület-karbantartást. Kísérőnk, Köteles János azt mondja, napok óta folyik a fölöslegessé vált sínek felszedése, állítólag azért, hogy azt a megmaradó egyet, a még közlekedő járat sínpárját javítsák. Megszűnésről hivatalos forrásból semmit sem hallottak, annyit tudnak, amenynyit az újságban olvashattak.
A polgármester asszony sem tud beszámolni hivatalos helyről érkezett értesítésről a szárnyvonallal kapcsolatban. A megszűnést csak akkor és úgy tartja elképzelhetőnek, ha a beígért vonatpótló autóbuszjáratok tényleg beindulnak. Igaz, új még hivatalában, októberben nyerte el a polgármesteri széket függetlenként. Sike Ferencné matematikát tanított a helyi középiskolában, mielőtt közképviseletet vállalt volna, ami – mint mondja – azért vált lehetségessé, mert pártatlanságot hirdetett meg kampányában. Szerencsére fiatalos, kezdeményezőkész képviselő-testületet kapott maga mellé. Nagy könnyebbség, hogy egyetlen fillér hitelt sem kell törlesztenie Ormosbányának. Amikor a település jövőjéről kérdezzük, megfogalmazza az egykori bányászfalvak túlélésének lehetséges módját: intézmény-fenntartási társulások és sikeres pályázatok; tetszik vagy sem, ez a uniós közigazgatási rendszer alapja. Szerinte nem lehet berendezkedni arra, hogy évről évre érkezik az „önhiki”.
Sike Ferencné kockázatosnak tartja, hogy a régebben egy községhez tartozó, azóta szétvált kistelepülések inkább előnyben részesítik a várossal, Kazincbarcikával fenntartott együttműködést, mint a szomszéd faluval való társulást. Pedig látni kellene, hogy ez inkább jelent kiszolgáltatottságot, mint biztonságot.
És a föld sem fog, míg a világ, vasat teremni…
Folytatjuk
November 29-én a miskolci megyei önkormányzat egyeztetésre hívta az érintett települések képviselőit a megszűnő szárnyvonalról. A találkozón a Volán képviselője megígérte, hogy beállítják a vonatpótló autóbuszokat. December 6-án lesz még egy találkozó a szakminisztérium és az önkormányzati szövetségek, érdekképviseletek, valamint a környezetvédelmi szervezetek között, végleges döntés csak ezután, december közepén várható.
origo.hu
Szentkirályi: Semmi keresnivalója a szivárványos zászlónak a Városházán!
