Volt is, még sincs

November végén jelent meg a három évtizeddel ezelőtt alapított Kormorán legjobb dalait tartalmazó album. Ráadásul igazi etnorockünnep ígérkezik december 23-án: az együttes nagyszabású koncertet ad a budapesti Körcsarnokban 30 év 30 dalban címmel. Koltay Gergely zeneszerző, az együttes vezetője hitvallásáról és a fogyasztói rabszolga-társadalom veszélyeiről is beszélt lapunknak.

A Koltay testvéreket, Gábort és Gergelyt ismeri az ország, de arról kevesen tudnak, hogy milyen famíliában nőttek fel.
– A Jóisten minket erős, nagyszerű családba küldött. Édesapánk pénzügyi tisztviselő, édesanyánk tanítónő volt. Anyai nagybátyánk katolikus papként szolgált, és amikor kiderült, hogy egy fedél alatt lakunk vele, apámat kirúgták a munkahelyéről. Nehéz időszak következett, megjárt egy asztalosüzemet, később gondnok lett. Sodorta a sors mindenfelé, de mindvégig határozott jellemű ember maradt. A második világháborúban besorozott katonatisztként a németek halálra ítélték, mert kimenekítette a csapatát a biztos pusztulásból. A sors megkegyelmezett neki, megmenekült a kivégzés elől. Apánknak nagy könyvtára volt, szerette a történelmet és az irodalmat, hasonlóan anyánkhoz. Őt is kirúgták az állásából, mert Máriabesnyőn, ahol tanított, felszólalt az egyházi iskolák államosítása ellen. Másfél évtizeden keresztül nem is dolgozhatott, végül el tudott helyezkedni mint napközis tanítónő. Mindezzel együtt gyönyörű gyermekkorunk volt: gyakran eljutottunk az Operába, az Erkel Színházba, de a legjobban azt szerettük, amikor édesanyánk elalvás előtt Jókait vagy Gárdonyit olvasott fel nekünk. A mai napig ebből táplálkozunk.
– Vallásos nevelést kaptak?
– Szüleink azt tanították: mindenben a legjobbnak kell lennünk, tanulnunk kell mindhalálig. Titokban jártunk hittanra, ezt fontosnak tartották, a keresztény szemlélet meghatározó volt otthon. Édesanyám a bátyjával együtt több zsidó származású embert megmentett 1944–45-ben. Nyitott családban nőttünk fel, ahol azt hallottuk, hogy tiszteletben kell tartani mindenkinek a származását, illetve a hitét. Az Om mani padme hum című Kormorán-dal például egy buddhista mantrából táplálkozik, a cím egyébként szanszkrit nyelvű; a lényege, hogy a békességet, a világ békéjét hirdeti, csakúgy, mint a miatyánk.
– Hogyan lett hivatásos zenész?
– Az általános iskolában zenei osztályba jártam, először zongorázni tanultam, majd furulyára váltottam, ami értelemszerűen néhány évvel később a kezembe adta a fuvolát. Ekkor már hatott rám a beatmuzsika is, de a Szent István Gimnázium szimfonikus zenekarával Mozartot, Beethovent, Brahmsot játszottunk. Közben bekerültem a Vígszínházba statisztaként, később pedig eljutottam zenészként a Nemzeti Színházba, a Katonába, majd a 25. Színházba. Időközben elvégeztem a konzervatóriumot és a Zeneakadémiát.
– Miképpen jelent meg az életében a népzene?
– Ebben a színházi forgatagban, a hetvenes évek elején találkoztam Sebő Ferenccel és Halmos Bélával. Akkoriban tanultam meg játszani citerán és török sípon; tetszett nekik a játékom, így megalakult a Sebő-együttes, ahol beleszerettem a népzenébe és az énekelt versekbe. Szép éveket töltöttünk együtt, egy idő után azonban úgy gondoltam, hogy más stílusok, a dzsessz és a rock irányába is nyitnunk kellene. Ezzel a véleményemmel egyedül maradtam. Ráadásul rövidesen behívtak katonának. Amikor leszereltem, Gyurkó Lászlónak, a 25. Színház igazgatójának a javaslatára megalapítottam a Kormoránt. Harminc éve, 1976. december 16-án tartottuk az első koncertünket a teátrum pici színpadán. Hamarosan az egész társulat beolvadt a későbbi Népszínházba, ahol még egy ideig muzsikáltunk a zenekarral.
– A Kormoránt tehát 1976-ban alapította. Ekkoriban már javában hódított a diszkó, itthon beindult a kemény rockot játszó P. Mobil és a Piramis, Angliában pedig berobbant a punk mozgalom. Mi volt a zenekar célja?
– Nekem nagyon tetszett, amit a Kolinda együttes képviselt, így akkoriban akusztikus volt a programunk. Többek között Nagy László, József Attila, Utassy József verseit zenésítettük meg. Aztán 1978-ban eljutottunk Berlinbe, ahol meghallgattuk az olasz Canzoniere del Lazio koncertjét. Ők hamisítatlan folk-rockot játszottak, ének, elektromos gitár, hegedű, baszszusgitár, dob felállásban. Ez inspirált engem arra, hogy létrehozzuk az itáliai csapat kelet-közép-európai megfelelőjét. A magyarországi zenei életben így elsőként ötvöztük programszerűen a Kárpát-medencei, balkáni népzenei elemeket a nemzetközi rockmuzsika stílusjegyeivel.
– Az Illésnek voltak ilyen próbálkozásai korábban, igaz, csak néhány szám erejéig.
– A Kormoránnak viszont szinte minden dalában hallhatóak tradicionális népi hangszerek: török síp, hegedű, tekerőlant, citera, furulya, duda vagy éppen tárogató, amelyek együtt szólalnak meg a rockinstrumentumokkal. Úgy vélem, sikerült sajátos stílust kialakítanunk, amely nem importált zene. Ezt a fajta muzsikát jobb híján etnorocknak nevezhetjük. Az együttes eredeti hangvételére felfigyeltek nyugaton is, úgyhogy 1980-tól 1995-ig a Kormorán eljutott szinte minden európai országba, koncertezett a tengerentúlon, valamint több albumot jelentetett meg külföldön. Körülbelül másfél évtizeden keresztül többet játszottunk kint, mint idehaza. Főleg az akkori úgynevezett alternatív rétegből került ki a közönségünk, és leginkább Hollandiában, valamint az NSZK-ban lettünk népszerűek. Olyannyira az eredetiségre utazott ez a publikum, hogy – bár szerettünk volna angolul is dalolni – magyar nyelven kellett énekelnünk a klubokban, a kocsmákban, a színházakban és a fesztiválokon. Hála istennek az akkori magyar hatóságok nem gördítettek akadályt elénk, ugyanis a zenekar kiengedésével is azt a látszatot erősítették, hogy nincs szellemi kirekesztés az országban. Az első CD-nk egyébként Hungarian Rhapsody címmel holland földön jelent meg. Ma már a fiatalok számára nevetségesen hangozhat, hogy a megjelenés után egy évig nem is volt a CD meghallgatására alkalmas lejátszóm.
– Az együttes koncertprogramjain kívül több albumot készített blues- és popénekeseknek, rocksztároknak, valamint színészeknek, de egy sor színpadi mű, opera és filmzene is bizonyítja a zenekar sokszínűségét és az ön alkotóerejét.
– A Julianus, a Honfoglalás, a Sacra Corona, a Trianon, A költő visszatér, az Elektra mindörökké, a Zúgjatok, harangok! és A Megfeszített egyes tételeit, túlzás nélkül állíthatom, több millióan ismerik, de zenésztársaimmal mégsem lettünk úgynevezett „sztárok”. Egyszer egy bulvárlap főszerkesztőjétől meg is kaptam, hogy a Kormoránnak nincs hírértéke. Oda megyünk muzsikálni, ahova hívnak, zenekarunk legfőbb szponzora a közönség. Mögöttünk nincsen állandó jelleggel egy cég, szemben jó pár könnyűzenei előadóval. Minket anyagilag nem támogatnak, ami kétségtelenül megnehezíti a működésünket, de így legalább senkinek sem vagyunk lekötelezve.
– A Honfoglalás című film Kell még egy szó című dalát a tizenévesek körében rendkívül népszerű Kozmix technócsapat nemrégiben feldolgozta, és teljes alázattal nyúlt a himnikus hangvételű szerzeményhez.
– Egy szerző, illetve egy zenekar számára megtiszteltetés, ha más elő akarja adni egy dalát. Amikor a Kozmixnak engedélyeztük az egyébként korrekt feldolgozást, arra gondoltam, hogy olyan, nem is keskeny réteg hallgathatja majd ezt a dalt, amelyhez mi személyesen nem jutunk el. Egyes zenei csatornákon a Kormorán eddig nem nagyon jelent meg, de az említett technócsapat jóvoltából még többen megismerhették a szerzeményemet.
– Bár az elmúlt harminc évben több tucat muzsikus megfordult a Kormoránban, 2000 óta ugyanabban a felállásban zenélnek.
– Az ezredfordulóra nyolc elhivatott és invenciózus zenészt sikerült magam köré gyűjtenem, még lendületesebbé, hitelesebbé téve a formációt. Továbbra is olyan modern muzsikát írunk, amely a Kárpát-medence és helyenként a Balkán archaikus népzenéiből táplálkozik. Bizonyos tekintetben munkánk visszaigazolását látom abban, hogy több fiatal zenekar az általunk kitaposott ösvényen indult el, például a Szkítia és a Folkolór vagy az erdélyi TransylMania.
– Az együttes rendszeresen fellép a Felvidéken és Erdélyben, de a Vajdaságban és a szlovéniai Muravidéken is játszik olykor.
– Első erdélyi turnénkat Gáspár Álmos, a zenekar székelyföldi, kézdivásárhelyi születésű hegedűse szervezte meg. Korábban már többször megfordultam Erdélyben Sebő Ferivel, Szomjas Györggyel, Székely Orsolyával, találkozhattam Kallós Zoltánnal, de a Kormorán legtöbb tagja azelőtt még nem járt a Király-hágón túl. Az első erdélyi turnénk olyan revelációval ért fel, hogy mindannyian beleszerettek a határon túli magyar világba. Akkor és ott szembesült az együttes azzal, hogy mit képviselünk valójában. Az elmúlt esztendőkben aztán sorra jutottunk el az elszakított magyarlakta területekre.
– A Kormorán A Megfeszített tavalyi csíksomlyói előadásának sikere nyomán az idén bemutatta a magyarság legnagyobb búcsújáró helyén A napba öltözött leány című rockoperáját, de a nyáron játszottak például a felvidéki Martos óriási turult formázó amfiteátrumában is. Missziónak számít muzsikálni határon túli magyarok előtt?
– Ahol magyarul beszélnek, ott az „én hazám”. Bizonyos értelemben még a nyugati magyar közösségekben is éreztem ilyesmit, például akkor, amikor annak idején Sebőékkel svájci magyaroknak muzsikáltunk. Természetesen minden koncertet ugyanolyan fontosnak érzünk, de kétségtelen, hogy a határon túli magyar területeken a dalok olykor másként szólnak. Dalszövegeink jelentős része némileg mást jelent odaát, hiszen ott húsba vágóan igaz, amit énekelünk egy albumunkon: „Ezerkilencszázhúsz után, volt is, még sincs hazám.” Egyes nótáinkra másként reagálnak Erdélyben vagy a Délvidéken, mint idehaza. A szomszédos országokban élő magyaroknak szóló koncertjeinken valahogy újra meg újra a felszínre tör a XX. század sokfajta gyötrelme. Nemrégiben a Felvidéken részt vettem egy közönségtalálkozón, ahol egy asszony könnyes szemmel szorongatta a kezem, hogy ne hagyjuk abba, mert mi vagyunk az utolsó mentsvára. Egyszerre döbbenetes és felemelő érzés volt. Az ilyen élmények olyan erőt adnak, hogy megerősödöm hitemben: érdemes folytatni. Hasonló impulzusokat magyarországi fellépéseinken is kapunk, hiszen a koncertjeinkre ellátogatók gondolkodásmódja szerencsére nagyon hasonló. Úgy látszik, a magyar embereknek szükségük van ránk is, nekünk meg aztán különösképpen rájuk.
– Egyik dalukban azt éneklik: „Nincs két ország, csak egy”. Ma is így gondolkodik?
– Ezt a dalszöveget A Forrás felé című albumunkra írtam 2002–2003-ban. A politikusok egy részének át kellene gondolnia, milyen érzéseket próbál gerjeszteni, kiprovokálni az emberekből. Kikkel és milyen módon teszik ezt. Az erőszakos magatartás egyre terjed az egész országban, ami tragédia. Ilyen világban éljünk? Vagy meghallják sokunk szavát, vagy megalázva kell élnünk. Én nem szeretnék meghunyászkodni, elmenekülni. Nekem a Kormoránnal itt van dolgom.
– Tele vagyunk megmondóemberekkel, de megannyi sokszor bizonyított alkotó csak kevés orgánumban szólalhat meg. Ön szerint mi lehet a kiút a jelenlegi erkölcsi, politikai válságból?
– Várom, hogy azok a közéleti személyiségek, köztük régi jó ismerőseim, akik az elmúlt másfél évtizedben rendre aggódtak a demokrácia állapotáért, végre hallassák a szavukat. Keresztény ember vagyok, ezért azt gondolom és mondom, hogy nem tudták, mit cselekszenek azok a megtévesztettek, akik Olaszliszkán önkívületi állapotban öltek, sem az ősszel rendőri ruhában erőszakosan fellépő emberek. Ennek a töredékéért egy normálisan működő demokráciában bűnhődniük kellene a tetteseknek, és le kellene mondaniuk a felelősöknek. Rendkívül erős az arra irányuló szándék, hogy ez a nép, ez a nemzet lesüllyedjen egy fogyasztói rabszolga-társadalom szintjére. Ha valamiért dalt és szöveget írok, akkor ezen folyamatok ellen teszem. A saját területén mindenkinek az ilyen jellegű társadalom kialakulása ellen kellene harcolnia. A novemberben megjelent Best of Kormorán albumon 18 dal szerepel, a végén figyelmeztetésként a Quo vadis Domine, amely Jézus és Péter bibliai találkozására utal. Emlékeztet arra: nem szabad elmenekülnünk a feladatok, a felelősség elől, mindenkinek vállalnia kell a maga sorsát, keresztjét. A Kormorán vállalja a feladatát, hiszen nyolc olyan muzsikus szegődött mellém, akikben mély az elkötelezettség a magyarság sorsa iránt.
– Kik ők?
– A három énekes összetéveszthetetlen vokális hangzást produkál és emberi példát is ad: Géczi Erika egykori kajakvilágbajnok a dobogó legfelsőbb fokán hallgathatta a Himnuszt, Tóth Renáta néhány hónapos kislányával utazta végig erdélyi turnénkat, Mr. Basary „Ödön”, az ősrocker pedig büszkén emeli fel a piros-fehér-zöld zászlót koncertjeink végén. Gáspár Álmos, „a székely” a hegedűsünk, akinek szemében megláthatjuk a magyar sorsot. Nagy László a dobokból táltosként csalogatja elő a ritmusokat, Szűts István billentyűs a legrégebbi kormorános, „a harmóniák hercege”, és csapatunkat erősíti Zsoldos Tamás basszusgitáros, aki zenészként a legjobb a legjobbak között is, valamint a forradalmár lelkületű Szabó Miklós szólógitáros, aki ott van mindenhol, ahol kell az erő. Fantasztikus érzés, hogy a zenekar mögé állt egy igen népes társaság, a Kormorán Baráti Kör, azaz a Kobak. A több mint hétszáz regisztrált „internetes barát” nélkül nem lenne teljes a kép. Felnőtté ébredésem óta igazi közösséget szerettem volna magam köré. A Teremtő megadta nekem ezt a különleges kegyet.