A Fidelio Bernstein értelmezésében

Beethoven operájáról van szó, de amikor a modern kori polihisztor lemezre vette, szereposztása, zenei hangsúlyai által sajátjává tette. Elsajátította. Hónapok múlva, 1978. január 29-én a bécsi operából egyenesben sugározták ugyanezen gárda színpadi előadását, ekkor a bernsteini Fidelio értékei és problémái láthatóvá is váltak.
Beethoven egyetlenje amúgy se sétagalopp: Pizzaro igazgató tombolásáig félfelvonásnyi, minőségi operettben lubickolunk, még a morózus szerző humora is sejlik néha. De aztán a prózákkal kevert, korabeli Singspiel-stílus fojtó preverista drámába vált, és már el nem enged. Kettőt döccen azért: Fidelio valójában nő, és Leonorának hívják, ám még férje, akinek szabadságáért a nadrágszerepet vállalja, sem ismeri fel. Drámai szopránra írt, tehát abszurd férfifigura ez, miközben a törvénytelen börtön bűze és összes lánccsörgése realistán figyel a partitúrában (Otto Schenk rendezésében ugyanúgy). S a finálé előtti színváltozás: hagyomány szerint ide a korábbi verzió nyitányát játsszák, ami parádés muzsika – melyik Beethoven szimfonikus mű nem az? –, de végleg leállítja, bravózó gálaestté alakítja az oratorikusságra amúgy is hajló darabot.
Bernstein, az elegáns maestro nem segít át e döccenőkön: Fideliója Gundula Janowitz. Kapitális melléfogás e grandiózus szólammal megbízni a különben szimpatikus (de kit érdekel ez?) művésznőt. Janowitz színésznek közepes, hangilag igen szeplős, talán valakinek a csókosa lehetett, mert úgy fújták sztárrá, hogy gyenge középfekvésével, elsikított magasságaival és fülsértő hamisságával produkciók sorát rontotta el. Botrányos szopránszóló az etalon Carmina-lemezen (Jochum, Fischer-Dieskau), a legendás Teremtésben (Karajan) és itt is. Mellette pedig ott mosolyog a pozsonyi Lucia Popp, aki nem azért világnagyság, mert félig magyar, hanem mert megtanult énekelni – esetleg eleve tudott. És a szép, ezúttal szubrettbe nyomott Popp hangja nagyobbat és csengőbben szól, mint a címszereplőé. Igen kellemetlen.
Kellemetlen a negatív pólus, a különben jól játszó Hans Sotin fura, mattos hangszíne is, ráadásul foglárának, Manfred Jungwirthnek ízes-fényes Roccója már a krimibe illő duettben akaratlanul elsodorja. René Kollót, a hőstenort ellenben pompás Trisztán-voce, hatásos énekes-színészi eszköztár, s az énekelhetetlen frázisok dacára árnyalt és nem ordított szólamvezetés jellemzi. Otto Schenk tucatos adaptációjához képest egykori Frosch-alakítása több nyomot hagyott bennem, bezzeg a Bécsi Filharmonikusok puha kürtindításaira mint képzőművészetre fogok emlékezni.
És Bernsteinre? Rá sem ezért az estéért, pedig állítólag az ő Fideliója volt.
(Beethoven: Fidelio/Bernstein; Deutsche Grammophon DVD, 2006.)