A helyrebillent mérleg

S Z I G E T V I L Á G Erős képzelet szüli az okokat (Montaigne)

Mikor imádkozol, ne légy olyan, mint a képmutatók, akik a gyülekezetekben és az utczák szegeletein fennállva szeretnek imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony mondom néktek: elvették jutalmukat. Te pedig, amikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz, a ki titkon van; és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván. És mikor imádkoztok, ne legyetek sok beszédűek, mint a pogányok, a kik azt gondolják, hogy az ő sok beszédükért hallgattatnak meg. Ne legyetek hát ezekhez hasonlók; mert jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek tőle. Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved; Jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is. A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.
És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek; És ne vígy minket kísértetbe, de szabadíts meg minket a gonosztól. Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mind örökké. Ámen!
(Máté 6, 5-13, Károli)


Dávid király magához kérette csatában harcoló katonája feleségét. Később tudomására jutott, hogy az aszszony megfogant tőle. A király megrémült; a házasságtörés halálos bűn Izraelben, akkor is, ha fejedelem követi el! Próbálta mindenféle hazugsággal elleplezni a tettét, de hiába; ezért orvul megölette a férjet, majd feleségül vette az asszonyt. Isten kedvence, a zsoltárok szerzője sorban szegte meg a tíz parancsolatot. S a bibliai történet folytatásából kiderül: úgy élt ezek után, mintha mi sem történt volna – mígnem elment hozzá Nátán próféta, és elmondott neki egy történetet.
Volt egy szegény ember, s került annak egy báránykája. Táplálgatta, nevelgette, az ölében dédelgette. Lakott arrafelé egy gazdag ember is, kinek sok juha volt; mégis, mikor vacsorálni akart, a szegény báránykáját ragadta el.
Dávid trónján igaz ítéletek születtek. Míg a történetet hallgatta, pirosra gyulladt a király arca: haljon meg az az ember, kiáltotta.
Te vagy az az ember, felelte a próféta. Válogatott asszonyokat adott öledbe az Úr, mégis hűséges harcosodat vágattad le, egyetlen feleségét pedig eloroztad.
Dávid akkor összetört. Bűnbánatot tartott, és az ötvenegyedik zsoltár szerint azt mondta az Úrnak: „egyedül ellened cselekedtem”.
És a többiek? Az asszony, a férj, a gyerek, a megbotránkozott nép?
Érzi az ember valahol nagyon mélyen: a bűnnel végső soron Istent sérti meg. Sokan remélik mégis, hogy Isten lesz oly nagyvonalú, és az utolsó ítéletkor eltekint a bűneiktől. Ez azonban lehetetlen, mert a Mindenható nem nagyvonalú. Tökéletes erkölcsi rendet tart fenn, melyben semmi nem történik következmények nélkül. Nincs lényeges különbség erkölcsi és fizikai törvény között. Erkölcsi szabály, hogy engedelmeskedjen a beosztott a fölöttesének, mert elakad a munka. Erkölcsi szabály, hogy a Nap átlagos távolsága a Földtől százötvenmillió kilométer legyen; a neutronok tömege erkölcsi megfontolásból annyi, amennyi – különben széthull a világ. Erkölcsi szabály, hogy a férfi hazavigye a fizetését, ne a kuplerájba, ellenkező esetben széthull a család. Amit bűnnek nevezünk, az az élet erkölcsi rendjének megbontása. Ennek igazságos és természetes következménye a szenvedés, majd – végső soron – a halál. Fontos ugyan, de nem az a döntő, kicsi vagy nagy bűnről van-e szó. A régiek azt mondták, ha egyetlen láncszem elszakad, hiába ép a többi: a vödör a kútba zuhan. Az igazság gravitációja a halálba, a sírba von mindannyiunkat.
Az erkölcsi rend kettős természetű: egyfelől igazság, másfelől szeretet jellemzi. A szeretetről legtöbben úgy gondolkoznak, mintha az csupán luxuscikk, valami különleges fűszer volna. Pedig sokkal több annál: életfeltétel. Dante mondja az Isteni színjáték végén, hogy a szeretet „mozgat napot és minden csillagot”. S mikor Jézust megkérdezték, mi az erkölcsi törvény lényege, így szólt: „szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, elmédből és erődből, és a felebarátodat úgy, mint magadat”. Aki így él, betöltötte a törvényt, méltó az örök életre.
De ki tud így élni?
A törvény állandó, szent és győzelmes erőfeszítést követel. Ami ennél kevesebb, az bűn. Aki a tökéletesség mérlegén könnyűnek találtatik, bűnös. Bűnösök vagyunk, könnyűnek találtatunk, és ebből ered minden nyomorúságunk. Ezért hullanak szét a családjaink, a közösségeink. Azért van háború, betegség és halál, mert folyton megbontjuk az élet rendjét. Ádám, az ősi név azt jelenti: ember. Nem azért vagyunk bűnösök, mert vétkezünk; vétkezünk, mert emberek, vagyis bűnösök vagyunk. Gyermekeinket csak a jóra kell megtanítani, a rosszra nem, azt tudják maguktól.
A filozófiának muszáj foglalkoznia a bűnnel, megmagyarázni azonban sohasem fogja, hiszen a legtágabb filozófia is bűnös, és maximája a gondolkodás, vagyis önmaga. A filozófia az ész luxusbörtöne. A modern, meghasonlott antifilozófiák is azt állítják, hogy az ember kognitív lény, a megismerésben válik tökéletessé: a bűn forrása tehát a tudatlanság. Legyen anyagelvű vagy misztikus, a filozófia a meg- vagy felvilágosodást ajánlja a vétek ellenszeréül. Az enciklopédisták egyenest azt mondták, hogy ami logikus, egyben etikus is; az ésszerűség a bűn ellentéte. Pokoli gőg.
Kierkegaard, a nagy, magányos töprengő csempészte vissza a filozófiába a tételt, hogy a bűn az akaratban rejlik. Ez bibliai igazság, összecseng az őszinte ember tapasztalatával. A bűn nem tévedés; szándékosan vétkezünk, egyszersmind kényszerűen. Paradox? De mennyire! Mégis igaz. Mi másért volnánk kétségbeesettek? E szörnyű paradoxon bénítja meg az alkotójától elszakadt teremtményt. A félelem kuszálja össze az összes emberi alkotást a művészettől a politikán át a vallásokig. A vallások is rettegnek, mert bűnösök. Ezért vezeklést, jóvátételt, tétlen szemlélődést és ezek kombinációit ajánlgatják, de hiába. Eszményítik a remetéket és az oszlopszenteket, hiszen – mondják – a világ bűnös, és aki kivonul belőle, megtisztul.
Egyszer azonban mindenkinek meg kell hallania az ítéletet: nem a világ bűnös, hanem te magad. Te vagy az az ember! Jézus rengeteget vitázott a vallásos emberekkel, s határozott nemet mondott arra, hogy a tétlenség megóvna a bűntől. Jakab, a tanítvány egyenesen azt állította: „aki tudna jót cselekedni, de nem teszi, bűne az annak”.
A humanista eszményeket véres-sáros bakancsokkal összetaposta a huszadik század. Mégis: ma, a posztmodern, posztvallási és posztfilozofikus korban Jézus kivételével mindenki azt állítja: az ember jó, csak környezete determinálja káros cselekedetekre. A gyilkosnak, mint tudjuk, nehéz gyermekkora volt. Ő is áldozat. Hatmilliárd áldozat él a földön, akiket a vallások nem tudnak megmenteni, mert a vallások többnyire csak az igazsággal, vagyis a gravitáció komor törvényével számolnak: szemet szemért, fogat fogért. Buddha tanítja, hogy a rossz cselekedetnek rossz az eredménye. Hillél rabbi így szól, mikor koponyát lát úszni a folyóban: megfojtottak, mert te is vízbe fojtottál valakit – ám gyilkosaidat is vízbe fogják fojtani. E rettentő gondolatokat igaznak és jogosnak érezzük, mivel nem ismerjük a kegyelmet, vagyis a megbocsátást, és nincs bennünk szeretet. Folyton egyenlíteni akarunk, válaszcsapást, sőt megelőző csapást mérni. Nincs emberi igazság, mégis úgy teszünk, mintha magunk tartanánk fenn az erkölcsi rendet.
Az igazság igénye az ember eszelős apoteózisa. Nekem van igazam! Agyontapossák egymást a sebesültek, és nincs kegyelem, mert mindnek igaza van. Az önkorbácsoló vezeklés ugyanebből a gyilkos rettegésből ered. S hogy mégis igaznak mondhassuk magunkat, a mérleg másik serpenyőjébe alkalmi jótetteinket, önzésünk fanyar gyümölcseit dobáljuk. A mérleg azonban nem moccan. Isten igazsága a halálunkat követeli, és egyszer, belefáradva az egészbe, megadjuk neki magunkat. Ha nincs bocsánat, hiába hát a bánat. A hiába-bánatba pedig bele kell pusztulni, vigasztalanul.
Azt mondják, a keresztény tanítás bűntudatot okoz. Ez óriási tévedés. Isten nem akarja, hogy bűntudatunk legyen. Mert mi a bűntudat? Csupasz rettegés, amely eltávolít Istentől. Ádám a vétke után egy fa mögé bújt. Ez a bűntudat. Meg Júdás érzülete, aki árulása után azt ordította: „vétkeztem”, de nem kért bocsánatot, inkább felkötötte magát és elkárhozott.
A civilizált ember úgy akar szabadulni a bűntudattól, hogy lenyomkodja bűneit a tudata alá. Aztán úgy gondolja, a dolog el van intézve; legfeljebb ha túl nagyra nő a nyomás a tudata alatt, elrohan pszichoanalitikushoz vagy egyéb csodadoktorokhoz. Ám a bűnt nem lehet kikezelni. Freud nem tud segíteni, mert nem ellene vétkeztünk, hanem Isten ellen.
Dávid, Krisztus előtt évszázadokkal, igazi keresztény volt. Így rimánkodott: „ments meg engem, mert vért ontottam”.
A Biblia szerint az, aki bűnbánatra tanított, az emberré lett Isten. Jézust, az apró csecsemőt várta az ég és a föld, mert ő a tökéletesség mércéje. Ő az igazság és a szeretet. Nem volt benne bűn, mert nem Ádámtól, hanem a Szentlélektől és a Szűztől született. És amikor megszületett, ujjongtak az egek, és világos lett a sötét éjszaka.
Jézus volt az egyetlen, aki megtartotta a törvényt. Tudta: valakinek bűnhődnie kell Ádám vétke miatt. Tudta, ha magára veszi az embervilág összes filozófiáját, vallását, hazug és gyilkos igazságát, önimádatát és paráznaságát, az Isten ítélete az egeket átszakítva az ő kereszten vonagló, védtelen testére sújt. Jajgatni fognak az egek, és fényes nappal sötét lesz a földön. És Jézust az igazság a sírba rántja.
De aztán megvirrad, és béke lesz. És feltámadás.
A szeretet igazságos. Nem kendőzi, nem tagadja a bűnt, hanem megbocsátja. „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” – mondja János. Aki hisz, megismerte az igazságot és a szeretetet. Nem hal meg soha. Az ember valóban megismerő lény, de nem csupán kognitív, hanem egzisztenciális megismerésre is szüksége van. A hit nem annyi, hogy tudomást szerzek Jézusról, és megvilágosodom. Sokkal több. A hit így szól: „bocsásd meg a vétkeimet”.
Az imádkozó kegyelmet nyer. Olyan szabad az útja a mennybe, mint Jézusé, akit elengedett a sír. A mérleg egyensúlyba került. „Tisztíts meg engem – könyörgött Dávid –, és tiszta leszek.” Nemcsak megbocsátja a bűnt az Isten, hanem igazzá is teszi a bűnöst. Akinek a bűneit Jézusra helyezte a Golgotán, annak a feltámadott Krisztus igazságát tulajdonítja. S mi az igaz ember legfontosabb tulajdonsága? Az, hogy megbocsát. Nem ragaszkodik a maga igazához többé, tehát nincs mitől rettegnie. A maga részéről kiszállt a taposásból. Megtelik kegyelemmel a szíve, és elkezdi szórni, osztogatni a kegyelmet mindenkinek, aki hajlandó elfogadni. Mert csakis a kegyelemtől változik meg a világ.
Hallottam egy buddhista szerzetesről, aki – mikor az evangélium üzenetét megértette – némi töprengés után így szólt: két dolog lehetséges. Vagy igaz mindez, vagy nem. Ha nem igaz, nem is számít. De ha igaz, semmi sem számít ezen kívül.
Az evangélium az, hogy Krisztus megszületett, meghalt, fetámadott és van bocsánat. Semmi nem számít ezen kívül.