A kiszáradt Barátság

Ha tél, akkor energiavita. Tavaly ilyenkor a gázpókernek lehettünk a részesei, most pedig az olajpókernek. Egy éve a gáztranzit egy része tűnt el a határon, most pedig a folyamatos olajellátásnak lőttek – egy időre legalábbis. Pontosan egy éve Ukrajna, most pedig Fehéroroszország ellen veti be a pikk ászt Oroszország. Függetlenül attól, hogy egy hatalmi harcnak vagyunk a szerencsétlen elszenvedői, a gyanú felmerül: tényleg komoly válság van kibontakozóban, vagy csak politikai hisztériakeltés folyik? Joggal tarthatunk tőle, az utóbbiról van szó, hiszen az energiahordozók még jó néhány évtizedig biztosítják az ellátás zavartalanságát. Ugyanakkor tény: nem csak Magyarország energiaellátási kiszolgáltatottsága okoz problémát, gyakorlatilag fél Európa függ az orosz energiától. A helyzet több szempontból is aggasztó: Magyarország nem csak azért van kiszolgáltatott helyzetben, mert a szükséges energiájának hatvan százalékát külföldről szerzi be. Fokozza a bizonytalanságot az a tény, hogy a fő energiaexportőrök állami berendezkedése is hagy kívánnivalót maga után. Nem véletlen, hogy szakértői tanulmányok alapján Európában Törökországot és Magyarországot említik a legérzékenyebbként. Elég csak a jelentős államháztartási hiányra gondolnunk, ami az energiafüggőség mellett pénzügyi kiszolgáltatottságot, ezáltal pedig még fokozottabb érzékenységet von maga után.
Sokan megkönnyebbültek, amikor az új év beköszönte előtt két perccel Fehéroroszország és a Gazprom képviselői kompromisszumra jutottak a gázár kérdésében. Moszkvában és a tavalyi orosz–ukrán gázháború óta nyugtalan Nyugat-Európában is felsóhajtottak, mondván, az idén talán elkerülhető lesz e mindenki számára kellemetlen helyzet. Oroszországnak nem hiányzott egy újabb gázcsata, hiszen a megbízható szállító imázsán már az egy éve történtek is sötét foltot ejtettek, míg az orosz energiától függő Európai Unió idegeit már a múlt év is erősen megviselte. Elégedett lehetett Moszkva már csak azért is, mert teljes győzelmet ugyan nem aratott, ám a kompromisszum lényegében megfelel érdekeinek. A Kreml a kitűzött minimális programot teljesítette, bár a vártnál kevésbé közeledett a maximális program megvalósításához. Csakhogy Alekszandr Lukasenkót nem szabad alábecsülni, neki ugyanis e játszmában a politikai jövőjéről, rendszere stabilitásáról van szó, s sarokba szorítva nem tehetett mást, mint előremenekülve visszatámadott.
Oroszország abból indult ki, hogy a posztszovjet térség többi országához hasonlóan Fehéroroszországgal is piaci alapokra kell helyezni a gázexportot. Moszkva régióbeli energiastratégiájának lényege, hogy megszünteti az úgynevezett közel külföld kevés politikai hozadékkal járó dotálását, s mivel ezen országok többsége képtelen azonnal megfizetni a korábbi szint négy-ötszörösét jelentő piaci árat, a fokozatos áttérésért cserébe lehet növelni a gazdasági és politikai befolyást. Egyszóval az eddig kényelmes helyzetben lévő szomszédok ezután stratégiai vállalatok vagy a területükön átvezető csőrendszer tulajdonrészeivel és Moszkva érdekeinek megfelelő politikai kompromisszumokkal fizetik meg egy ideig a gázár egy részét. Lényegében nem történik más, mint az energia-nagyhatalom Oroszország kezd adottságainak megfelelően viselkedni, és érdekeit határozottabban próbálja érvényesíteni. Ennek szellemében a növekvő nyugati nyomás közepette igyekszik visszaszerezni vagy megszilárdítani dominanciáját a posztszovjet térségben.
Belorusszia esetében a március óta folyó tárgyalásokon a Kreml jól érezhetően egy minimális és egy maximális programot tűzött ki maga elé. Az első lényege – mint Tatyjana Sztanovaja orosz elemző fogalmaz – az volt, hogy a Gazprom, csökkentendő kiszolgáltatottságát és növelendő az európai tranzit biztonságát, ellenőrzést szerezzen a Beltranszgaz felett. Ennek fejében kapta 2002 óta 46 dollárért a gázt Minszk, csakhogy azóta semmit nem tett vállalása realizálásáért. A maximális program a két ország papíron már hét éve tartó integrációjának volt hivatott lökést adni. A Kreml arra számított, hogy az ország függetlenségét vagy inkább saját hatalmát, politikai mozgásterét féltő Lukasenko a kiszolgáltatott helyzetben kész lesz Moszkva feltételeinek megfelelően elfogadni a szövetségi állam alkotmányát és bevezetni a közös valutát.
Ennek megfelelően Moszkva 105 dolláros árat kínált a gáz ezer köbméteréért, felajánlva, hogy ebből 30 dollárt Minszk a Beltranszgaz részvényeivel fizethet. A Kreml arra számított, hogy az így egyre nehezebb gazdasági helyzetbe kerülő Belorusszia idővel mást is kénytelen lesz felajánlani fizetségként. Lukasenko azonban világosan felfogta, hogy most részvényekkel, később a szuverenitás feladásával kell kiegyenlítenie a számlát, s inkább belement abba, hogy a teljes árat készpénzzel fizeti. Ez a helyzet drámai helyzetbe hozta a fehérorosz költségvetést, de megakadályozta, hogy Moszkva megvalósítsa a maga elé kitűzött maximális programot. Moszkva még öt dollárt engedett is az árból, amely 2011-re éri el teljesen a piacit, a Gazprom pedig négy év alatt készpénzzel vásárolja meg a Beltranszgaz részvényeinek felét, igaz, a Minszk által becsült, irreális ötmilliárd dolláros ár feléért. Nem rendeződött közben az olaj ára, amelyre Moszkva, fokozva a Minszkre nehezedő nyomást, tonnánként 180 dolláros exportvámot kivetett a Belorussziába irányuló szállításokra. A szuverenitását mindenekfelett őrző, ám ezáltal nehéz helyzetbe kerülő Lukasenko ezután kénytelen volt előremenekülni, és 45 dolláros tranzitvámmal válaszolt. Ilyen feltételek mellett nem kötött szerződést az olajimportra, ehelyett az Európának szánt olajat csapolta meg. Következő lépésként Moszkva teljesen elzárta a csapot, s a gázsokk után jött az olajsokk.
A Gazprom nyert, mert egyre inkább megérnek a feltételei a maximális program megvalósításának, nem veszített azonban egyelőre Lukasenko sem, bár érezhetően utóvédharcot vív, amelynek végén Moszkva végezheti el mindazt, amire a Nyugat képtelen volt. E játszma döntő csatája még hátravan, pillanatnyilag azonban nem ez a fontos, hanem az európai energiaellátás biztonsága. Ezért Moszkva is kész lehet bizonyos kompromisszumokra, így az exportvám megosztására a két ország között, de Lukasenko sincs olyan helyzetben, hogy sokáig feszítse a húrt. A viszály ráébresztheti Oroszországot és az európai importőröket arra is, hogy a gázhoz hasonlóan az olajszállítási útvonalakat is mind gyorsabban diverzifikálni kell. A helyzet – csakúgy, mint a múlt esztendőben – ismét ráirányította a figyelmet Magyarország egyoldalú energiafüggőségére és kiszolgáltatottságunkra. Hazánk számára a szituáció különösen aggasztó, tartósan magasak lesznek az energiaárak, bizonytalanságok jelentkezhetnek az ellátásban, és a politikai zsarolhatóság állapotába kerülhetünk.
Nagy valószínűséggel nemcsak mi, magyarok, hanem az összes érintett, Lengyelország, Szlovákia, Ukrajna és Németország újraértékeli és átírja hosszú távú energiastratégiáját. S a helyi lehetőségekre, illetve a megújuló energiaforrásokra koncentrálnak majd. Ez a legkevesebb és a legtöbb, amit megtehetnek.