A méhkirálynő és a fullánk

Most műsort vezettek, vagy magatokat szórakoztatjátok? Olyanok vagytok már, mint Bochkorék, akiktől hányingerem van.” Ezt üzeni Kata a névshowros Hajdú Péternek, aki épp a Budapest Rádió Frizbi című műsorában tart szakmai bemutatót. Amikor ez az üzenet megérkezik, már fél órája csak gurgulázó röhögés hallatszik, a vendég jósol, a stúdióban ülők pedig egymás szerencséjén és szerencsétlenségén mulatnak. Nyilvánvaló, hogy a hallgatóra itt sok szükség nincsen, Kata tehát pontosan látja, hogy a Frizbi aktuális adása baráti találkozó, méghozzá abból is a duhaj és színvonaltalan fajta, és semmiképpen nem műsor. Hajdú Péter akár ki is józanodhatna a figyelmeztető szavaktól, e helyett azt üzeni a hallgatónak: Bochkor a magyar rádiózás etalonja, így büszkeséggel tölti el, ha hozzá hasonlítják.
Az elmúlt szombaton igazán nem volt szerencsénk a Budapest Rádióval. A Frizbi előtt a Minden jó, ha jó a (hét) vége című beszélgetőműsor is röhögéstől volt hangos, hiába próbálta D. Tóth Julcsi műsorvezető visszaterelni a vendégeket a sznobizmus témakörhöz, azok a méhkirálynő és a fullánk tréfakörben kívántak mozogni.
Mintha valami nagy, alapvető félreértés fertőzne a hazai kereskedelmi rádiózásban. E felfogás szerint a műsor a műsorvezető, és nem a hallgató szolgája. A hallgató nem informálódni akar, hanem szórakozni azon, hogy mások hogyan szórakoznak. És mert a nevetés ragályos, ha a stúdióban nevetnek, értelemszerűen mosolyra kerekedik a hallgató szája is. Ezzel be is fejeződik a kereskedelmi rádiók műsorfolyamainak a küldetése. Mindegy, hogy a stúdióban eközben jóst, feledésbe merült valóságshow-szereplőt vagy bukott miniszterelnököt fényeznek. Ahogy nincs szakmai mérce, nincs erkölcsi sem.
De lehet, hogy van ennél szomorúbb ok is. Az ugyanis, hogy a műsoridő, a műsorvezető és a vendégek szerepének félreértelmezése nemcsak divat, mint a kilógó lánykaderék, amelynek következményeivel e leánykák nem számolnak, hanem új szakmai irányzat, amelyet borzongva figyel mindenki, aki kulturált médián civilizálódott, de nagy kedvvel követ az, aki úgy tudja, hogy ez maga a rádiózás. Ez esetben tudomásul kell venniük, hogy a rádió elveszítette eredeti funkcióját, nem maradt belőle más, csak egy zenélő, harsány láda kis villogó fényekkel és néhány gombbal. Ha a közszolgálati rádió vissza kívánja csábítani magához a fiatalokat, akkor talán már nem is Boros és Bochkor sikerének tanulmányozásával kellene kezdenie, hanem azokkal az epigonjaikkal, akik anynyit sem tudnak a rádiózásról, mint e két kiérdemesült férfiú. Talán így van esélye némi sikerre.
Addig pedig: jó röhögést, Magyarország!
(Frizbi. Budapest Rádió, Fm 88,1.)