A provokáció forgatókönyve

Kevesen lehetnek, akik valóban végigolvasták az MSZP-támogatással közölt, Szembenézés című Gyurcsány-dolgozatot. Túl sok értelme nem is lenne, mert a kormányfőtől származó korábbi publicisztikai írásokban és könyvekben, illetve szónoki beszédekben szinte mindegyik mondata szerepelt már. A szocialista párt elnökjelöltjének aligha lehetett célja, hogy valamilyen forradalmi erejű újdonságot jelentő programmal örvendeztesse meg gyérülő híveit. Ez irányú szándékait senki nem venné komolyan. Sokkal inkább erődemonstráció volt az MSZP felerősödőben lévő elégedetlenkedőivel szemben, jelezve, hogy a választók meggyőzéséhez szükséges ideológiai muníciót változatlanul csak ő tudja előállítani. Ha már elbukott az MSZP alapszabályát megváltoztatni kívánó terve, akkor legalább a programszerkesztés és a kommunikáció terén maradjon meg hegemón szerepe.
Fontos szempont lehetett a tanulmány megírásában az is, hogy háttérbe szorítsa a Fidesz még csak formálódóban lévő elképzeléseit. Gondoljunk a négy témában elindított társadalmi vitára. Legalább addig a néhány kritikus hónapig, ameddig fennáll a veszély, hogy a jövedelmeket durván megcsapoló megszorítócsomag miatt nagyobb tömegeket érintő társadalmi feszültség törhet ki. Ha a közvélemény hangulatát befolyásoló ügyekben változatlanul Gyurcsány diktálja az iramot, és az általa elképzelt kérdésekről folynak diskurzusok, akkor részben máris nyert ügye van. Hasonlóan neki fog állni a zászló, amennyiben meggyőzi a kiábrándulóban lévő MSZP-szavazók egy részét, hogy tartsanak ki mellette. A jelenlegi erőviszonyok mellett már az is figyelemre méltó sikernek számítana, ha megállítaná a koalíció népszerűségi mutatóinak zuhanását. Az előző ciklus utolsó évében mindenki megtapasztalhatta, milyen elbizonytalanodást és szorongást okoz a jobboldalon, ha az MSZP, elmozdulva a mélypontról, megkezdi híveinek visszahódítását. Ma ugyan sokkal súlyosabb az ország helyzete, és újabb hazugságokra sincs már mód – a nemzetközi pénzvilág pallosa azonnal lesújtana a GDP-jének nagyságát tekintve Románia mögé szoruló Magyarországra –, ám a Gyurcsány által elképzelt forgatókönyv bekövetkeztének lehetőségét mégsem szabad alábecsülni.
Segítsége bőven lesz. Elegendő egy kis kereskedelmi televízió öt estén át tartó interjúsorozatára gondolni, ahol a miniszterelnök olyan időkeretet kapott az úgynevezett reformok propagálására, amihez hasonlóval csupán a tekintélyuralmi rendszerek diktátorai rendelkeznek a saját állami televíziójukban. Szervilis mikrofonállványokból és szolgai alákérdezésekből biztosan nem lesz hiány. Az MSZP és az SZDSZ tartósan elnyúló népszerűtlensége és a választási vereség felé való sodródása nem csupán a politikai elit szintjén eredményezne mélyreható változásokat, hanem a baloldali médiában és a kultúra egyéb területein is. Ennek veszélye napról napra erősödik, ezért is záródnak a sorok Gyurcsány mögött. Mindenki tisztában van vele, hogy ameddig a mostani feszült belpolitikai helyzet fennáll, a koalíción belül más nem képes kézben tartani a kormányrudat.
Bekövetkezhet persze, hogy a kormányfő túlzott vehemenciával megindított történelmi-ideológiai szemináriumsorozata nevetségessé válik. Amennyiben a semmitmondó szóvirágok mellett nem válik világosabbá, hogy igazából mi értelme van a reformok ilyen mértékű siettetésének, akkor ugyanúgy bohózattá süllyedhet a Szembenézés, mint Medgyessy Péter három évvel ezelőtti közjogi javaslatcsomagja. Sok múlik a Fidesz határozottságán is. Ha a legnagyobb ellenzéki párt képes lesz gyorsan megfékezni Gyurcsány kommunikációs offenzíváját, visszaszerezve a kezdeményezést a tematizálás terén, akkor hamar lekerülhetnek a napirendről Friderikusz Sándor kedvenc interjúalanyának régi-új tézisei. Ez közel sem megoldhatatlan feladat, ismervén azt, hogy mekkora szakadék tátong a miniszterelnök szavai, illetve tettei között.
Van viszont ebben a tanulmányban egy olyan veszélyes csapda, amelynek kockázatait nem szabad figyelmen kívül hagyni. Benne az antiliberálisnak, populistának és radikális nemzetinek minősített Fidesz permanens sértegetése olvasható. Az ellenzéki pártok szakértőit is magába foglaló, szélesebb kört érintő társadalmi egyeztetésekről, „a munka demokratizálásáról” csak jóval később, a fárasztó és unalmas reformlózungok között esik szó. Addig viszont a vezető ellenzéki erőt pocskondiázza, elítélő, megbélyegző jelzők kíséretében emlegeti a szerző. Gyakorlatilag kirekeszti az általa demokratikusnak tartott erők közül, nyíltan összekapcsolva a szélsőséges politizálás károsnak minősített jelenségeivel. Ráadásul az államháztartás válságáért is az Orbán-kormányra hárítja a felelősséget, miközben a baloldali pártoknak a Medgyessy-kormány megalakulása óta elkövetett katasztrofális kormányzati munkáját eufemisztikus jelzőkkel bagatellizálja, említést sem téve arról, hogy az elmúlt öt esztendőben miért került a régió éllovasa az Európai Unió szégyenpadjára.
Mindez nem más, mint nyílt provokáció. Gyurcsánynak valójában esze ágában sincs bármiféle gesztust tenni. Netán kölcsönös kompromisszumokat kötni. Hiszen dolgozatában előveszi még az antiszemitizmus bunkóját is, amivel újra csak egyértelművé teszi valódi énjét: az a megosztás, a gyűlöletre való hajlam kiteljesedése. Tudjuk, hogy Gyurcsány hatalomra kerülése óta immár nem először történik ez így. Már a kezdetkor a „jobboldal leverésének” szükségességét hangsúlyozta (leverni forradalmat és lázadásokat szoktak, nem demokratikus ellenzéket), majd az Országgyűlésben – többször magából kikelve – igyekezett olyan látszatot adni, miszerint ott a társadalmi haladás képviselői állnak szemben a retrográd szélsőségesekkel. Márpedig az emberek bizalmát a pozitív állításokkal mindig könynyebb megnyerni, mint a puszta tagadással. Az MSZP és az SZDSZ közelgő elnökválasztó kongresszusai előtt mind Gyurcsánynak, mint az általa favorizált Kóka Jánosnak viszont nagy szüksége van a polgárháborús pszichózis fenntartására. Minél félelmetesebbnek tűnik az ellenfél, annál nagyobb hatalommal ruházhatja fel őket a koalíciós pártok tagsága.
Erősíti a provokációval kapcsolatos forgatókönyvet, hogy a baloldali sajtó rendre az őszi zavargások márciusra várható folytatásáról beszél. A miniszterelnök számára nem is lenne kedvezőtlen fejlemény, ha az októberi 23-i események újrajátszásával sikerülne elterelni a figyelmet a megszorításokról és az össznépi elégedetlenségről. Ha csupán néhány ezer tüntetővel és a közéjük csapódó, balhét kereső elemekkel kell majd szembenéznie a rendőrségnek, miközben az emberek többsége szorongva ül majd otthonában, abban az esetben a kormányfő akár szerencsésen is kikerülhet egy efféle konfrontációból. A szabadságjogok további kurtításával és a Fideszt mindenért jó előre felelőssé tevő taktikával Gyurcsány tovább erősítheti hatalmi pozícióját a kormány és a párt élén.
A provokációknak, de a szemfényvesztő álegyeztetések politikájának sem szabad felülni. A megfelelően alátámasztott érvek ellen nem tud védekezni a koalíció, a higgadt keretek között lezajló szakmai vitákban pedig vereségre van ítélve. Aki mégis alapot ad Gyurcsány számára, hogy a nyilvánosság előtt beszélhessen arról, mennyire valós a szélsőséges erők fenyegetése, az a kormány malmára hajtja a vizet. Nem kis részben a Fidesz felelőssége, hogy az ellenzék elkerülje a fent említett aknamezőt, gyorsan megszabadítva így a hazai közéletet a Szembenézés alattomos szellemétől. Az antidemokratikus nézeteket nem az ellenzéknél kell keresni.