Hasszan Musztafa, a Nemzetközi Kézilabda-szövetség kedvesen erőszakos és autokrata elnöke úgy döntött, saját hatáskörében megreformálja az olimpiai kvalifikáció rendszerét. Az egyiptomi sportdiplomata személyes sikerének tekinti, hogy az athéni tízzel szemben Pekingben már a nőknél is tizenkét csapat indulhat – mint elmondta, egy tengerentúli repülőúton a véletlen szerencse mellé sodorta Jacques Rogge-ot, a NOB első emberét, és ő addig nem tágított, míg meg nem győzte a bővítés szükségességéről –, és ezen nekibuzdulva elhatározta, hogy létrehozza az olimpiai selejtező intézményét. Itt három négyes csoportban zajlik majd a küzdelem, és az első kettő jut tovább. Mivel a torna időpontja mindkét nem esetében 2008 tavasza, ezért idei szezonnyitónkban még korai lenne szót ejteni róla, csakhogy az olimpiai selejtezőre a 2007-es világbajnokságokról vezet az út. Pontosabban a vb-aranyérmes máris pekingi indulási jogot szerez, a 2–4. helyezett rendezője lesz a kvalifikációs viadalnak, az 5–7. pedig részt vehet rajta. (A további pozíciókat a kontinentális szövetségek osztják el, de ennyire részletesen egyelőre felesleges elmélyedni a témában.)
E szisztéma egyben a vb-célkitűzéseket is meghatározza: ott kell lenni a legjobb hétben, sőt ha sikerül, az első négyben. A pillanatnyi erőviszonyok alapján a nőknél ehhez elegendő a papírforma beváltása, a férfiaktól azonban bravúr kellene, csakhogy a világbajnokság lebonyolítási rendje is módosult, lényegesen nagyobb szerephez juttatva a szerencsét. Eddig ugyanis a 24-es mezőnyt négy hatos csoportra osztották, idéntől azonban már hat darab négyesre tagolják, és mondani sem kell, mennyivel nagyobb lutri négyből kettőbe kerülni, mint hatból háromba. A bő két hét múlva kezdődő férfi vb-n például a Dánia, Norvégia, Magyarország, Angola kvartettből az afrikai alakulat mellett az egyik skandinávot is le kell győzni, de a 2003-ban világbajnoki ezüst-, 2005-ben pedig bronzérmes női csapatunkkal is előfordulhat, hogy a decemberi franciaországi vb-n már a csoportban kifog maga mellé még egy nagyágyút, és ráadásként hozzá a selejtezőből „feltörő” Dániát vagy Romániát.
A követelményeknél már csak a mérce, az igényszint magasabb. Hisz 2004-ben mindkét együttesünk ott volt az olimpián, és hasonló csoda legutóbb 1980-ban esett meg velünk, mással pedig még ritkábban. A magyar kézilabda nemzetközi megítélését pontosan jelzi, hogy a hét végén Debrecenben, majd Budapesten a németeket fogadja kettős meccsre a férfiválogatott – a vb-házigazda csak a kedvünkért mozdul ki otthonról két héttel a rajt előtt –, a nők pedig az Európa-bajnok norvégok elleni mérkőzésekkel kezdik majd az idényt. A presztízs és a népszerűség itthon sem kisebb: szombaton és vasárnap öt kézilabda-találkozót közvetítenek egyenes adásban a hazai tévécsatornák; a férfi Bajnokok Ligája negyeddöntőjében a multimilliomos spanyol és német klubokkal csupán az MKB Veszprém dacol; itthon minden idők legkiegyensúlyozottabb és legmagasabb színvonalú női bajnoksága zajlik; a BL-ben a legjobb 16 között versenyben áll a Győr és a Ferencváros is, de félig a miénknek tekinthetjük a végső sikerre is esélyes, három magyart felvonultató KE Ljubljanát; Görbicz Anitát tavaly a világ legjobbjává választották, és a sor szinte tetszés szerint folytatható.
Célunk azonban nem valamiféle győzelmi jelentés megírása, hanem annak érzékeltetése: van mit veszíteni. És tavaly még bocsánatos „bűn” volt, hogy a fiúk a svájci Eb-n nem jutottak be a 16-ból a 12 közé, a lányok pedig Svédországban ötödikek lettek, idén viszont már nem szabadna hibázni. Sinka László szövetségi főtitkár szerint sem, ő így foglalja össze 2007-es „intelmeit”: „A tét több szempontból is hatalmas. Első számú feladatunk természetesen az, hogy mindkét válogatottunk megőrizze az olimpiai kvalifikáció lehetőségét, de három utánpótlás-világversenyre is idén kell kiharcolnunk a részvételi jogot. Az eredmények és a szövetség stabil anyagi háttere között természetesen kölcsönhatás van, így a vonzerőnket is együtt tarthatjuk meg az állami sportvezetés és a magánszponzorok felé. A mindennapi munkában az évek óta jellemző egység és összefogás is erősít minket, és bár vitáink, veszekedéseink valószínűleg a jövőben is lesznek, azokat továbbra is igyekszünk családon belül elintézni.”
Ahol a fiúk és leányok is döntő vizsga előtt állnak idén. És a valódi családhoz képest azért az mindenképpen különbség, hogy a sportban csak a sikeres és eredményes gyermekeket lehet egyformán szeretni.

„Telefonozott az úszómester” – megszólalt a Palatinus tragédia szemtanúja