Debrecen

Talán elnézik nekem, ha az új év első zsebtükre ezúttal személyesebb hangú, amiből kiderül, hogy a tárcaíró is csak ember. Miután a magyar kultúra mostanság elgennyedt sebeit próbálja gyógyítani, ha ugyan próbálja, arra gondoltam, hogy megemlékezem arról, hogy kereken kétszáz éve, 1807-ben jelent meg Debrecenben első növényhatározónk, a Magyar füvész könyv. Szerzői Diószegi Sámuel debreceni prédikátor, valamint Fazekas Mihály költő és főhadnagy. A nagyapám féltve őrizte a könyv egy darabját, a címlapja, a közepe és a teljes második rész hiányzott, megvolt viszont az elöljáró beszéd, amely soha nem múló szerelembe ejtett a magyar nyelvvel.

Hemingwaynél olvastam: ha szerencséd volt, és fiatalkorodban Párizsban élhettél, bárhova vetődj, a város mindig veled marad, mert Párizs vándorünnep. Engem Párizs nem tudott megfogni, pedig egy évet iskolába is jártam ott. Párizsnak nem maradt hely a szívemben. Az én vándorünnepem Debrecen, ahol születtem. Engem Debrecen nem ereszt, pedig elég régen faképnél hagytam. Nyolcadik általánosba már Pesten jártam, a Szemere utcai fiúiskolába. Röhögtek a cívis tájszólásomon. Én vótam a Fehir Beéla.
Elárulom, hogy az is maradtam.
Mostanában ritkán látom Debrecent, jó, ha egy évben egyszer. Olyankor azt mondom: hazamegyek. Általában a Hortobágy felől érkezem, a 33-as úton, és a Látóképi csárdánál már ott a gombóc a torkomban. Persze a szocialista városépítészet megrabolta szegény várost, nincs már Csapó-kanyar, nincs az áldott Darabos utca, a Mester utca, és annyi sok minden nincs már! Árkádiát megfeszítették, soha nem gyógyuló sebek borítják a testét. A varázslatos és bölcs Debrecen végleg a feledésbe roskad, már csak kevesen tudják, hol keressék Vitéz Mihály, Fazekas főhadnagy, Ady, Móricz, az égimeszelő Krúdy, Zoltai Lajos múzeumigazgató úr vagy Ecsedi István lábnyomát. Én megmondom. A Nagytemplom harangzúgásában. Ha hazamegyek, az egyik legfontosabb tennivalóm, hogy leüljek egy padra a templommal szemben. Órákig hallgatjuk egymást. Ő maradt az egyetlen élő rokonom a városban.

Ötödikes voltam, amikor Nyilas Misi történetét olvastam. Olyan visszavonhatatlanul érintett meg, hogy egy reggel az iskola helyett a Nagytemplom mögötti Emlékkertben kötöttem ki, táskámban a félig kiolvasott regénnyel. Délig felfaltam. „A kollégium nagy, komor, négyszögletű épület” – ez a regény első mondata. Nekem mást jelent, mint bárki másnak, mert benne érzem Bella kisasszony illatát, és hallom Pósalaky úr asztali órájának ütését.
De nem ez volt az első eset, hogy lógtam az iskolából. Valaki a Csapó utcai haverok közül kezembe adta A láthatatlan légió lapjaira szétesett példányát. Rejtő Jenőről addig nem hallottam. Miközben Sir Oliver Yolland konflisában szeltem a sivatagot, tőlem tíz méterre Bocskai István ércszobra (kezében a bécsi békét tartalmazó iratcsomóval) némi szemrehányással tekintett le rám. Ráadásul elfüstöltem egy-két cigarettát is. A fáskamrában gyújtottam rá először, ugyanis az otthonról zsákmányolt füstölnivalót ott rejtettem el, egy üveg Odol szájvíz társaságában. Dörzsölt kis lókötő voltam! De Rejtő Jenő boldoggá tett, és azóta is mindig boldoggá tesz.
Számomra Rejtő is ott van a debreceni harangzúgásban.

Néhány éve a Füvészkert és a Múzeum utca sarkán található híres líciumfáról a sötétség leple alatt levágtam magamnak egy fiatal ágacskát, és vizes rongyba csomagolva fóti otthonomba hurcoltam, mint egy rabot. Homokkal töltött cserépbe dugtam, és láss csodát, megeredt. A következő tavaszon kiültettem, hadd legyen Debrecen mindig velem. Arasznyira megnőtt, hozott három-négy szomorú kis levelet, aztán lekókadt, végül itt hagyott. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy az ilyesmi jelent valamit.
Kérdés, belehalhat-e a honvágyba a lícium?

Végül néhány tanács az új esztendőre. Véssétek az eszetekbe, hogy Diószegi és Fazekas urak figyelik minden lépéseteket! Faites vos jeux! És legyetek jók, mindhalálig!