Koszovó Szerbia elválaszthatatlan része – ezzel a jelszóval kampányolt a múlt vasárnapi választások előtt Vojiszlav Kostunica pártja. Tette ezt akkor, amikor az országban talán mindenki előtt világossá vált: erőszak nélkül lehetetlen megtartani a szakadár tartományt. A kormányfő ráadásul tökéletesen tisztában lehetett azzal is, hogy az EU és az ENSZ Belgrád minden egyes lépését figyeli, s nem kell sok hozzá, hogy a politika bármelyik résztvevőjét kiutasítsák az európai „szalonból”. Igaz, a nemzetközi szervezetek láthatóan bizonytalanok: ok nélkül mégsem szólhatnak bele egy alapvetően demokratikusan működő ország életébe, viszont egy újabb háború kitörését, illetve – ezúttal a szerbek elleni – etnikai tisztogatást sem kockáztathatnak. Ezért is vehető biztosra, hogy a békefenntartó alakulatok és a koszovói ENSZ-misszió, az UNMIK egyhamar nem adja fel állásait. Utóbbit rengeteg bírálat éri Pristinában, a világszervezet ugyanis a koszovóiak szerint nem tesz mást, mint elviszi azokat a pénzeket, amelyekből például a leromlott infrastruktúrát lehetne fejleszteni. Ugyanakkor legutóbb 2004 márciusában szembesülhettünk azzal, hogy elég egy szikra az erőszak elszabadulásához.
Belgrádban persze nem szívesen beszélnek a szakadár tartomány jövőjéről, leszámítva annak közlését, hogy Koszovó örökké Szerbia szerves része kell hogy maradjon. Így van ezzel a Szerb Demokrata Párt (DSS) képviselője, Dusan Prorokovics is, aki csak annyit mond, Belgrádnak egységes álláspontot kell képviselnie a kérdésben. A politikus szívesen fejtegeti elméletét, amely szerint a nemrég még egymás vérét ontó szerbeknek és horvátoknak ugyanazt a szerepet kell betölteniük a Balkánon, mint a második világháborúban egymás ellen harcoló németeknek és franciáknak ma Nyugat-Európában. Ezt alátámasztandó sorolja, hogy Szerbia gazdasága hét százalékkal növekszik évente (jövőre utolérik Románia és Bulgária szintjét), előbb-utóbb kiépül a tízes nemzetközi közlekedési folyosó, a Fekete-tengertől pedig az országon keresztül megy majd a gáz az EU felé. S hogy a célok mikorra teljesíthetők? Ötven év – feleli Prorokovics. Hiába, az idő az egyik legfontosabb tényező, a január 21-én tartott választások előtt is rendre csak azt a közhelyet hallottuk, hogy Szerbia az európai jövő és a sötét múlt között választ. Az eredmények aztán nem okoztak meglepetést, az örökké sértett radikálisok (SRS) újra nyerni tudtak a szavazatok majd harmadának besöprésével.
Népszerűségük magyarázataként a szakértők általában két okot neveznek meg: a dacot és a populizmust. Való igaz, kívülállóként sokan tartják vad népnek a szerbeket, s kiáltják ki őket a balkáni vérontás egyetlen felelősének, ami éppen elég ahhoz, hogy a kontinenstől vízumkényszerrel is elzárt – az egykori jólétről és a nagy Jugoszláviáról nosztalgiázó – szomszédaink sértődötten fordítsanak hátat a nyugati elvárásoknak. Amellett, hogy mindez eleve a radikálisok malmára hajtja a vizet, az SRS sikerrel hitette el magáról, hogy egyedül ő képes a szociális háló erősítésére és a korrupció megfékezésére. Persze – tehetjük hozzá rögvest – nem túl nehéz ezt hangoztatni örök ellenzékiként.
A kormányzás ennél nehezebb feladat. Az új vezetőknek ugyanis 2012-ig véghez kell vinniük például a teljes törvénykezési reformot, ami 260 jogszabály megalkotását jelenti. Új alaptörvény is készül, amelynek – mint azt a Demokrata Párt (DS) alelnöke, a Vajdasági Végrehajtó Bizottság elnöke, Bojan Pajtics érdeklődésemre elárulja – garantálnia kell, hogy a kisebbségek megfelelő létszámban képviseltessék magukat a hatalomban.
A Demokrata Párt és a Szerb Demokrata Párt képviselői azt mondják, ma már egyértelműen jobban mennek a dolgok, mint hét esztendeje, Milosevicsék kifüstölésekor. Csökkent a munkanélküliség, az embereknek valamivel több a pénzük, csak a folyton emlegetett összhang hiányzik. De nincs ez másként a délvidéki magyarok esetében sem, hiszen nagy részük a Demokrata Pártra szavaz, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) három képviselőt juttatott be a parlamentbe, a Magyar Összefogás Koalíció (MÖK) viszont a kisebbségi pártokra érvényes 0,4 százalékos természetes küszöb alatt maradt. A VMSZ bírálta is rendesen a Demokrata Pártot, no meg a magyar sajtót; előbbit azért, mert a magyar többségű vidékeken is keményen kampányolt, utóbbit meg azért, mert ennek teret is adott. De a szerb politika bírálója sokkal inkább a MÖK, amelynek tagjai közül volt, aki egyenesen azt állította: egyetlen többségi párt sem demokratikus, ami pedig a külvilág számára látható, az csak kirakat. A Demokrata Párt véleményéről sokat elárul, hogy alelnöke erre csak annyit mondott, Magyarországon is volt olyan jelentéktelen párt, amelyik teljes támogatásáról biztosította Szlobodan Milosevicset.
Ám a viták sem terelhetik el a figyelmet az olyan kérdésekről, hogy kinek lesz mersze valaha is kiadni a leginkább keresett háborús bűnösöket, Ratko Mladicsot, Radovan Karadzsicsot, rendezni a Boszniai Szerb Köztársasághoz fűződő viszonyt, vagy elismerni, hogy a bő gyermekáldással büszkélkedő albánok előbb-utóbb „felfalják” az egyre fogyó koszovói szerb közösséget. Az egykori véreskezű parancsnokokról szólva ma majd minden politikus arra emlékeztet: a horvát Ante Gotovinát a Kanári-szigeteken fogták el, s hozzá hasonlóan a szerb bűnösök is külföldön tartózkodnak. A Boszniai Szerb Köztársaságot illetően a többség belátta, nem lehet szó a két ország egyesítéséről, így most az a kérdés, miként tudja megakadályozni Belgrád, hogy a boszniai szerbek rá – vagy akár épp a Vajdaságra – telepedjenek. Koszovó sorsa megpecsételődött, amit előbb-utóbb Belgrád is kénytelen lesz megérteni, s már csak abban reménykedhet, hogy lesz, aki megvédi a határon kívül rekedt szerbeket.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
