Elvakultan az alagútban

Legalább időnként jó lenne lerántani a tényekről az elhallgatás leplét, s elszakadni a politikai korrektség dogmáitól. Ilyenkor érdemes feltenni egyszerű kérdéseket. Például azt, hogy melyik állam veszélyezteti inkább a békét: az, amelyik bevallottan atomfegyverrel rendelkezik, s titokban annak bevetésére készül egy másik ország ellen, vagy az, amelynek vezetője naponta fenyeget pusztítással, de egyelőre csak reménykedik az atombomba birtoklásában? A brit The Sunday Times szerint hadszíntéri atomfegyverekkel mérne csapást Izrael az iráni nukleáris létesítményekre, és már el is készültek az erről szóló titkos tervek. A lap izraeli források alapján arról ír, hogy két légi század már gyakorolja is alacsony hatóerejű atomtöltettel felszerelt bunkerromboló bombák bevetését. A cikkíró megjegyzi, ha bekövetkezik az akció, ez lenne az első nukleáris támadás az 1945-ben Hirosimát és Nagaszakit ért bombázás óta. Nem árt elégszer ismételni: a japán városok ártatlan lakóira a magát már akkor demokratikusnak nevező Egyesült Államok mért emberi ésszel felfoghatatlan csapást. Persze ha visszahúzzuk magunkra a politikai korrektség manapság oly divatos leplét, akkor hosszasan lehetne elmélkedni a diktatórikus teheráni elnökről, az állítólagos izraeli demokráciáról és persze az örökké mentőangyali jelmezben pózoló Washington nemzetközi jótékonykodásáról. Részigazságok természetesen megfogalmazódhatnak, s ha azok mellett megfelelő hangerővel érvelünk, még cáfolhatatlan tényeknek is tűnhetnek. Az egyszerű kérdésekre mégis vannak rövid és igaz válaszok. Ha ezekhez térnének vissza a Közel-Keleten, a ma reménytelennek tűnő megoldások máris kissé közelebb kerülnének a megvalósításhoz.
Bár a George Bush fémjelezte amerikai kormányzat a lehető legrosszabb stratégiával nyúlt a közel-keleti kérdéshez, s makacsul igyekszik ki is tartani mellette, az utóbbi időben egyre több hang utal az amerikai fundamentalista neokonzervatív teória elszigetelődésére. A démonizált mozlim diktátorok célkeresztbe állítása helyett egyre többen térnek vissza ahhoz a megállapításhoz, hogy a közel-keleti megoldás kulcsa az izraeli–palesztin konfliktus megfelelő kezelésében keresendő. A politikában amúgy Bush európai pincsi kutyájaként számon tartott Tony Blair brit miniszterelnök nemrégiben szintén ebben a szellemben nyilatkozott. Hasonló megállapításra jutott a kétpárti amerikai Baker–Hamilton-bizottság, az Európai Parlament és számos vezető uniós politikus is. Angela Merkel német kancellárt washingtoni látogatása alkalmával Bush támogatásáról biztosította az újjáélesztendő közel-keleti béketárgyalásokat illetően.
Azt ugyanakkor, hogy az ígéretek ellenére sem fog sikerülni a jelenlegi amerikai elnökkel a közel-keleti labirintus kijáratának megtalálása, jól jelzi a palesztin belső válság megoldására tett washingtoni kísérlet. A minapi döntés szerint csaknem százmillió dolláros biztonsági támogatásban részesülhet a demokratikus választásokon vesztes Fatah. Az indoklás szerint a segély célja, hogy támogassa a Palesztin Hatóság elnökségét az útitervben (az izraeli–palesztin viszály rendezési tervében) vállalt kötelezettségeinek teljesítésében. Béketeremtés Bush módra. Egyoldalúan, a lojálisokkal. Politikailag korrektül fogalmazva: a békeszerető demokratákkal. A közel-keleti alagútból az Egyesült Államok jelenlegi elvakult elnökével nincs kiút.