Félelmek és fóbiák nélkül

Január elsején elmaradt a két új tagország, Románia és Bulgária munkavállalóinak rohama a régi uniós államokba. Az egyik nagy nemzetközi hírügynökség munkatársa a bukaresti Otopeni repülőtéren elpanaszolta a román közszolgálati tévé híradójában, hogy feleslegesen utaztak oda a nagy sztori reményében – még úgy sem akart elutazni senki szerencsét próbálni, hogy felajánlották, kifizetik neki a repülőjegyet. Bár tavasszal még változhat a helyzet, jelenleg úgy tűnik, azoknak a román és bolgár politikusoknak volt igazuk, akik azt mondták: a régi tagállamoknak nem kell tartaniuk az újak inváziójától, mert aki akar, az már régen elment külföldre dolgozni.
És igen, néha arról is beszélni kell, hogy ez az Európai Unió már nem a sóvárgott hely, mint amilyen volt innen, Európa hátsó udvarából a kilencvenes években. Nem a kolbászból a kerítés nyilvánvalóan hamis illúziójára gondolok, hanem a lehetőségek, a méltányosság és a biztos megélhetés földjére – éppen a több mint kétmillió román és a sok százezer bolgár munkásnak volt alkalma megtapasztalni, hogy ugyan tényleg többet kereshetnek, mint otthon, de cserébe sokan emberhez méltatlan lakhatási körülményeket, megalázó bánásmódot és teljes kiszolgáltatottságot vállalnak a feketemunkával. A hír gyorsan terjed, az otthon maradottak a hazaküldött százeurósok és a nagyritkán hazalátogató rokon drága bérelt autója mellett azt is észrevehették, hogy külföldön dolgozó ismerős arcán megszaporodtak a barázdák, lelke megkérgesedett, és már nem tud úgy nevetni, mint régen. A kiszolgáltatottságnak most részben vége, de pontosan ezért zárulnak be egyesek lehetőségei: a kapitalizmus farkastörvényei szerint a jogokkal rendelkező, immáron uniós munkavállaló már nem annyira jó üzlet, mint a kiszolgáltatottsága miatt olcsóbb és könnyebben megalázható nem uniós polgár. Most az ukránok, a szerbek, a moldávok ázsiója nő meg a piacon – a románoknak és a bolgároknak immár nem az idegenredészektől és a munkaügyi hatóságoktól kell rettegniük, hanem a még keletebbről érkező konkurenciától.
A tények ismeretében különösen álságos Magyarország álláspontja. Mi vagyunk az egyetlen ország ugyanis a 2004-ben csatlakozott tíz közül, akik korlátozzuk az új tagok munkavállalását. Főként azért fura ez, mert két esztendeje mi még a teljes nyitás mellett kardoskodtunk (mert akkor az volt az érdekünk, hogy polgáraink korlátozás nélkül dolgozhassanak külföldön), most meg megijedtünk a huszonkétmillió romántól és a hétmillió bolgártól. Eljött az a pillanat, amikor az SZDSZ-szel értek egyet a Fidesz (és részben az MSZP) ellenében: Horn Gábor szerint ugyanis a pártok egymással versengve csukják be Magyarország ajtaját a határon túli munkavállalók előtt. „Most dől el, ki az, aki csak szavakban áll ki a határon túli magyarokért és ki az, aki tenni is hajlandó értük” – írta közleményében a liberális politikus.
A dolog azért érdekes, mert nehezen tudom elképzelni azt az olténiai román munkást, aki mondjuk Szekszárdra jönne dolgozni, elvéve a magyarok kenyerét. A románok ugyanis – nyelvi, kulturális és nem utolsósorban anyagi meggondolásból – Olaszországba, Spanyolországba, Franciaországba mennek-mennének dolgozni. Aki hozzánk jönne közülük, az erdélyi magyar – a Fidesz részéről pedig nagyon álságos magatartás a szavak szintjén kiállni a határokon átívelő nemzeti újraegyesítés és a kettős állampolgárság mellett, miközben a rövid távú politikai érdekek miatt kardoskodik a magyar munkaerőpiac védelme mellett. Ráadásul most nincs kampányidőszak sem, a „huszonhárommillió román fogja elözönleni Magyarországot” patront pedig már régen előtte az MSZP a 2002-es választási kampányban.
Az MSZP és a kormány álláspontja viszont maga a tragikomédia. A cél nyilvánvaló volt: úgy nyitni meg a piacot, hogy az valójában zárva maradjon. De amit a népmesei okos lánynak (aki vitt is ajándékot a királynak, meg nem is) sikerült frappánsan megoldania, az közröhejjé silányult a kormány kezében. A kétszáztizenkilenc szakma (amelyek esetében korlátozás nélkül lehet munkát vállalni nálunk) egyrészt ágazati lobbisták, másrészt kihaló szakmákat kutató hobbitörténészek munkájának eredménye. Elsejétől ugyanis szabadon jöhetnek a tengeri és belvízi hajóparancsnokok (csak nehogy az egykori hajóskapitány, Traian Basescu román elnök is megérkezzen), a filozófusok és bábművészek, de érdekes volna elképzelni egy bolgár meteorológust is a hírek után a közszolgálati tévében. Érkezhetnek becsüsök, árverezők, cirkuszművészek és mozigépészek, a félig vagy talán egészen kihalt szakmákba új életet lehelhetnek a keletről érkező nyomdai betűszedők, kelmefestők, kalaposok, szíjgyártók, kádárok, bognárok és hordárok is. A „településtisztasági szippantógép-kezelő” szakmához már nem is kell kommentár.
Van még mit tanulnunk nemzetpolitikából, és az újonnan érkezett keleti szomszédtól is vehetünk leckéket. Miközben mi – már uniós tagországként – a kormánypártok erőteljes negatív kampányának hatására 2004 decemberében elutasítottuk a szolidaritást a határokon kívül rekedt nemzettársainkkal szemben, Moldáviában gőzerővel folyik a „románcsinálás”. Románia ugyanis uniós tagországként kénytelen volt vízumkötelezettséget bevezetni a moldávokkal szemben, ezért aztán minden moldáv állampolgárnak – egyéni kérelem alapján – megadja az állampolgárságot. Ezekben a napokban hatalmas a tumultus a kisinyovi román konzulátus előtt, a négy és fél millió moldovai próbál uniós állampolgárrá válni. Traian Basescu nem feledkezik meg a többi országban élő nemzettársáról sem (pár tízezres román kisebbség él Szerbiában és Ukrajnában is), ezért gőzerővel készül az a törvénytervezet, amely visszaadná az állampolgárságot azoknak, akik a nemzetükhöz való tartozás jogát történelmi viszontagságok nyomán veszítették el. Akár önként, mert emigráltak, akár erőszakkal, mert például átemelték fejük fölött a határt. A törvény nemcsak azokra vonatkozna, akik egykor román állampolgársággal rendelkeztek, hanem leszármazottaikra is. Ugyancsak a csatlakozás után jelentette be Bukarest, hogy ezentúl bátorítja az országba való bevándorlást, ezáltal is ellensúlyozva a lakosságszám folyamatos apadását.
Összehasonlításul vizsgáljuk meg, hogyan jöhet Magyarországra most, 2007. januárjában egy szintén „történelmi vesztes” délvidéki magyar. Ha háztartásbeli vagy feketén dolgozik (mint a szerbiai lakosság harmada), akkor sehogy, mert a vízumkérelem feltétele, hogy papírt mutasson fel megélhetéséről. Ha dolgozik valahol, és rokonlátogatásra jönne Magyarországra, akkor el kell utaznia a szabadkai főkonzulátusra a nemzeti vízum kiváltásához. Vinnie kell az útlevél és fénykép mellett egy kérelmet, amelyben megadja magyarországi szálláshelyének pontos címét, és igazolnia kell a megjelölt lakásban való tartózkodás jogcímét. Igazolnia kell a tartózkodás célját, továbbá magyarországi tartózkodásának teljes időtartamára megélhetésének, valamint egészségügyi ellátásának biztosítottságát. Ezen papírok némelyike pénzbe és sok utánajárásba kerül. Ha mindez megvan, tizenöt napon belül megkaphatja a vízumot (ez is újabb utazás Szabadkára). A nemzeti tartózkodási vízum és a vízum alapján kiadott tartózkodási engedély munkavállalási, jövedelemszerzési, tanulmányi vagy más tudományos továbbképzési célú tartózkodásra nem jogosít, az ilyen vízumot nehezebben, lassabban lehet megszerezni, és jelentős mennyiségű pénzbe kerül.
Ez a különbség köztünk és Románia között. Mi félünk és állandóan másokhoz igazodunk, ők pedig minden pillanatban saját nemzeti érdekeiket tartják szem előtt.