Az irodalom közegében járva-kelve olykor ellenérzéseket tapasztalok önnel szemben, amire munkássága nem nyújt magyarázatot. Gyakorta emlegetik fel az 1986-os írószövetségi közgyűlésen való felszólalását. Mi történt húsz évvel ezelőtt?
– A százhét tagú írószövetségi pártszervezet nevében szólaltam fel, azt javasolva, hogy az írók külföldről – észak- és dél-amerikai lapokban – ne támadják a fennálló rendszert, inkább itthon vitassunk meg minden kérdést. Ez ma is vállalható álláspont. Dermesztő akusztikája a kontextus miatt támadt, ugyanis rögtön utánam egy magas rangú pártfunkcionárius emelkedett szólásra, igen fenyegetően fellépve. Ő 1956-ot változatlanul és mereven ellenforradalomnak minősítette.
– Akkor döntötte el, hogy kilép a pártból?
– Megfordult a fejemben, de a döntést végül akkor követte tett, amikor Grósz Károly bejelentette, hogy Nagy Imrét mégsem rehabilitálják.
– Ilyen fontos volt az ön számára ötvenhat?
– Igen. Sokszor elgondolkozom a történelmietlen kérdésen: mi lett volna, ha ötvenhatban több szerencsénk van? Ha például nem jön közbe a szuezi válság, nem oda összpontosul a nyugati hatalmak figyelme, s az oroszok nem merik megszállni Magyarországot? Ha mindez így történik, akkor – Bibó István is bátorít ebben – a kialakuló többpártrendszerben a Kéthly Anna vezette szocialista tömegpárt lesz a legerősebb. A népszerűsége csúcsán álló miniszterelnök, Nagy Imre személye garantálja, hogy nem bomlik föl a szocialista társadalomszerkezet. A közszolgálati intézmények és a nagyüzemek a munkástanácsok vezette állami kézben maradnak. A kis- és középvállalkozások talpra szökkennek, s felvirágzik a föld magántulajdonán alapuló – vagy önkéntesen szövetkezetekbe tömörült – mezőgazdaság. Hangot kap a „harmadikutas” értelmiség, amely régen a „kert-Magyarország” álmát dédelgette, és a közös akaratból megválasztott kormányzás okafogyottá teszi a múltból örökölt népi–urbánus ellentétet. A városiak és a falusiak 1848 óta nem látott szövetségben működnek együtt, ahogy az októberi élelmiszer-küldemények példái mutatták. Jugoszláviától annyiban térünk el, hogy nálunk nincs szükség diktátorra, akinek egymással szemben álló nemzetiségeket kell öszszefognia. Nagy Imre alkatilag is más, mint Tito. Október elején sokszor láttam, amint termetes kísérőivel végigsétált a forgalmas Duna-korzón, a Kossuth Lajos utcán. A tömeg kétfelé vált, és nem ütemes tapssal fejezte ki rokonszenvét. Ő meg-megemelte kalapját, s hátratett kézzel továbbsétált. Kossuth óta nem volt ennyire népszerű, jó szándékú és érdekeket kiegyenlítő politikusunk. Az akkori párttagság éppúgy bízott Nagy Imrében, mint a Recskről szabadult kulák, a deportált állami tisztviselő vagy a megnyomorított kisiparos. Bármennyire illuzórikusan hangzik, a magyar nép szabad akaratával meg lehetett volna teremteni a szocialista társadalmat. A bolsevisták ettől féltek a legjobban, tűzzel-vassal megakadályozták. Vassal, vérrel, vencsellővel – ahogy Lázár Ervin novellahőse mondaná.
– Jól emlékszem, hogy 1989-ben sokan 1956 egyenes folytatását akarták látni?
– Igen, csakhogy a rendszerváltozáskor súlyos hiba történt. Az ötvenhatban születő szerkezet helyett a tőkés gazdálkodást választották azok is, akik hatalmon voltak, és azok is, akik a hatalmat meg akarták szerezni. Egyedül a fiatal demokraták részéről mutatkozott hajlandóság arra, hogy az ország jövőjét meghatározó szociális kérdésekkel foglalkozzanak: például a családtámogatással, ami Magyarország jövendő sorsába vág. A vadkapitalizmus hihetetlen károkat okozott. Benjámin László A világ végén című versének példázata szerint egy hadsereg útjából háromszáz markológép három nap alatt félretol egy hegyet, de háromszázmillió talicska és húsz év keserves munkája kell ahhoz, hogy visszahordja a történelmi törmeléket, és folytatódjon az élet. Évtizedek keserves munkája kell, hogy a lezüllesztett nehézipar, a mezőgazdaság, a közegészségügy, a közoktatás és a kulturális intézmények romjain megszülessen az új Magyarország. Most mintha csak bankok, szállodák, nagyáruházak és hivataloknak bérbe adható paloták épülnének és szaporodnának gomba módra. Boltokat és üzemeket zárnak be, másfél évtizede bedeszkázott ablakú kirakatok virítanak a Nagykörúton, a Rákóczi úton, szerte a fővárosban. Mivel magyarázható, hogy Budapest bizonyos tekintetben még az ötvenes–hatvanas években, az Állami áruház című filmborzalom idején is élhetőbb hely volt, mint ma? A mamutáruházak a hamis látszatok labirintusába csalják a tömeget, a valódi szükségletek kielégítésére alkalmas minőségi kisipart pedig tönkreteszik és beolvasztják – Weöres Sándorral mondva – a „pillanatszer-gyárakba”.
– Rendszerkritikai megjegyzéseit hallva nem is csodálom, hogy szépíró helyett végül mégis inkább kritikus lett.
– Harmincnyolc éve jelennek meg kritikai írásaim. Első könyvbírálatom Eörsi István Változatok egy közhelyre című verseskönyvéről szólt elismerően, s 1968-ban jelent meg a Kortársban. A politikai lírából mindig az ellenzéki hang vonzott, ezért többször is írtam a meghasonlott pártköltőről, Benjámin Lászlóról, az inkább tiltott, mint tűrt nemzeti érzéseket kifejező, protestáló Utassy József köteteiről, a politikai versek közlésétől a rendszerváltozásig teljesen eltiltott Tamási Lajosról vagy a szabad gondolatot mindig vállaló Petri Györgyről. Csoóri Sándor verseiről és prózájáról is több alkalommal írtam, összefüggő pályaképet is. A hetvenes évek folyamán ő a szemem láttára lett a nemzeti ellenzék meghatározó egyénisége, majd a nyolcvanas évek végére – ahogy Vasy Géza nevezte – a nemzet rebellise. Szívesen írtam azokról a mesterekről is, akiket sokáig azért nyomtak el, mert nem politizáltak, de hangot adtak a közélettől való undoruknak – ilyen volt Weöres Sándor vagy Kálnoky László, s akinek majd minden 1970 utáni könyvéről írtam, Rába György. Becsültem Ladányi Mihályt is, aki „balról” bírálta a Kádár-rezsimet. Az egyik szerkesztőségben fölajánlottam, hogy írnék a verseiről, de azt a választ kaptam: „Ellenzéki az ellenzékiről ne írjon.” Ez legalább őszinte szó volt.
– Mi volt a legnagyobb tévedése a kritikában?
– Nem ismertem fel életében Baka István tehetségét.
– És a politikában?
– A nyolcvanas évek közepén a gorbacsovi politika reményt keltett bennem, hogy újra eljött a revizionizmus ideje: úgy, mint nálunk az ötvenes évek közepén, de már világbirodalmi méretekben. Ám az itthoni politikai vezetés nemhogy követte volna az oroszországi változásokat, épp ellenkezőleg, megerősítette az ötvenhatos „ellenforradalomról” kialakult kőmerev teóriákat. Ez tiltakozást váltott ki az egész ellenzékből, „népiből” és „urbánusból” egyaránt. Felgyorsult a „szocialista” rendszer összeomlása, de a romokon nem valamiféle szintézis jött létre: az egykori ellenzéket sikerült megosztani. Ennek fő oka, hogy a „szocializmus” csak a céljait adta föl, a módszereit nem. Eluralkodott a vadkapitalizmus a maga farkastörvényeivel. Könnyű azt mondani, hogy elkerülhetetlen volt, de ezt azok mondják, akiknek a vadkapitalizmus tetszik, és nem szívesen gondolnak más megoldásra. Ötvenhatban a munkások és az értelmiségiek mindenütt hangoztatták, az utcán rögtönzött szónoklataikban is, hogy nem a kapitalizmust akarják visszahozni – sok ilyet hallottam jártomban-keltemben a Kálvin téren, az Astoriánál, a Mártírok útján és a Moszkva téren.
– E megvallott harmadikutasság ellenére is baloldalinak tartja magát?
– Igen, de ez ma értelmezésre szorul. A hatalmon levő „baloldal” – amelynek többsége „szocialistának”, kisebb része pedig „liberálisnak” vallja magát – a szó lényegi értelmét tekintve valójában jobboldali; különösen az utóbbi része. Tőkepárti, kapitalista, és nemzetközi kapcsolataiban nemegyszer háborúpárti a kibic módján. Ideológiája merő negáció: gyakorlatilag tagadja a nemzetet mint kulturális szolidaritási közösséget, tagadja a közszolgálati intézmények közösségi tulajdonát, elvtelenül és pazarlóan magánosít, tőkés érdekcsoportoknak rendeli alá az államérdeket, a nemzet sorsát. Értékrendjéből kiiktatja az etikai szempontokat, a legmagasabb kormányszinten állítja be elkerülhetetlennek és így intézményesíti a hazudozást, s olyan adórendszert használ, amely szükségszerűen előhívja az adócsalást. Üzletté teszi a közegészségügyet és a közoktatást, végzetesen megosztja és lezülleszti a kultúrát, amit könnyen megtehet, mivel megörökölte vagy megszerezte az előző rendszertől a sajtó nyolcvan százalékát. Mindent rossz hírbe kever, ami nemzeti, hogy a közösség ellenkezését lehetetlenné tegye. A rendőri atrocitásokra ki se térek: képtelenség, hogy az egyik napon a túlzott gyengekezűség, a másikon az elfajuló kegyetlenkedés miatt marasztalhatók el a rendőri intézkedések, s a fő felelőst állítólag nem engedik lemondani, amikor szeretné levonni a konzekvenciát. Megjelent a pesti utcán a legnagyobb veszély, a félelem. Mindent összevéve: holtpontra jutottunk, s innét nehéz elmozdulni. Csapdában vergődik az ország, s az egykori szabadelvű ellenzék, néhány kivételtől eltekintve, szégyenletes megalkuvással kezeli a történteket.
– Ezek után hogyan definiálná a saját baloldaliságát?
– Ma nincs igazi baloldali program, ezért saját, gyarló képességeim szerint kell összeállítanom valami elfogadható elvrendszert, mert a mai gyakorlatban a „baloldaliság” az elvtelenséggel egyenlő. Szerintem a baloldali meggyőződésű ember a következő értékek egyezségére törekszik: demokrácia, nemzeti szabadság, szociális érzékenység, a korlátlan hatalomra törekvő tőkével szemben a munka tisztelete, hazai és európai hagyományokon nyugvó kultúra, független sajtó, amely őrizkedik a manipulációtól. Ezek az értékek lényegében benne foglaltatnak a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméiben – a testvériség nemzeti szolidaritást (is) jelent. Ideérthetők a velük szinonim emberi jogok, a közmorál, akárcsak a rasszizmus teljes elutasítása – és így tovább. A szabadság magában hordozza a szabadelvűséget és a békét, az egyenlőség a közösségi tulajdon sérthetetlenségét, például a természeti környezet megbecsülését. Nemrég újraolvastam Bálint György újságírói életművét, és megállapítottam, hogy a baloldaliság nem egyéb, mint egyetemes értéktudat és következetes humanizmus. Nézetei ugyanolyan emberségesek a parasztember és az iparos szempontjából, mint a munkáséból vagy a polgáréból. A liberális nagypolgári egoizmust éppúgy elutasítja, mint a feudális örökséget és az elharapódzó fasiszta, náci veszélyt. A mai „baloldal” ijesztően közömbös a jövő iránt: nincs se népesedéspolitikája, se kulturális programja, a földet is idegen kézre juttatja, s még szerencse, hogy mozgásterét valamelyest szabályozzák az európai uniós előírások.
– Mennyiben fontos önnek a nemzetfogalom?
– A legfontosabbá válik, amikor támadják a magyar embert csak azért, mert magyar. Nagyon fontos, amikor tapasztaljuk, hogy a trianoni osztogatáskor jól járt szomszéd országok megtagadják az állampolgárságot a külföldön élő honfitársaktól, a mi kormányunk pedig külön bünteti az erdélyi, felvidéki és délvidéki magyarokat azzal, hogy nem ad nekik magyarigazolványt. Ez a polgári eszmék közül nemcsak a testvériesség, hanem a szabadság és az egyenlőség elvének a megcsúfolása is lehet bármikor, az elemi biztonságról nem is beszélve. A nemzethez tartozásunkat egyébként természetes, magától értetődő adottságnak tekintem: úgy vagyok magyar, ahogy más nemzet fia angol, albán vagy szlovák.
– Írásaiban – roppant korszerűtlenül – mintha minden mondata a kanonizálási monopólium és a lila szaknyelvi köd ellen protestálna…
– Örülök, ha „korszerűtlennek” érez, mert ehhez a korhoz hasonlítani katasztrofális volna. Az irodalmi kánonoktól pedig mindig idegenkedtem, hiszen a befogadói élmény nem feltétlenül a politikai kisugárzás vagy az esztétikai iskolák szerint válogat. Sőt van, amikor egy műben az etikai tartalom válik esztétikummá.
– Friss tanulmánykötete, a Templomépítők címlapján, Vályi Csaba metszetén egy aszimmetrikus, düledező katedrális látható. Van ennek jelentése?
– Gondoljunk arra, hogy a magyar templomok közt hánynak van román vagy gótikus alaprajza és barokk felépítménye, a belvárosi ferences templomtól a tihanyi apátságig. Hánynak épült meg csupán az egyik tornya, míg a másik csonka és befejezetlen maradt. A magyar költészet is ilyesféle: a hazai reneszánszot nagyrészt elsöpörte a török vész, majd Mária Terézia barokkja jegyében éledezett a magyar műveltség. A csonkaságot jelentős részben az ország területének és a kultúra szabadságának sebei okozták a huszadik században. Sérülései ellenére vagy tán épp azokért kedves nekem a magyar templom és a magyar költészet.
– Az aszimmetrikus templommal szemben viszont a kötet szimmetrikus.
– Valóban nem billen el egyoldalúan sem a politizáló, sem a politikamentes irodalom irányába. És egyformán becses benne a modern és a konzervatív, a „népi” és az „urbánus”, ha jó, ha hiteles és ha emberséges. Egyaránt szó van tartalmi és formai kérdésekről és ezek kölcsönösségéről. A címlapkép kifejezi, hogy a viszonylagos szimmetria ellenére groteszk torzulások bontják meg a harmóniát, mert a magyar költészet politizálási kényszere mindig a muszáj-herkulesség és a rühellt prófétaság formájában mutatkozik meg.
– Tehet-e még valamit az irodalom a világ reparálásáért?
– Hatálytalaníthatná például azt a téveszmét, amelyet a hetvenes és a nyolcvanas évek fordulója óta változatlanul hangoztatnak egyes irodalmárok: hogy az irodalmat el kell választani a politikától, mert a parlamentben és a publicisztikában kell megvitatni a politikai kérdéseket. Ez a fő szakmai gondok közé tartozik immár negyed évszázada; ha foglalkozunk vele, ha nem. A Palócföldben már 1986-ban kifejtettem egy vitaindító cikkben, hogy politizáló irodalom csupán egyféle lehet: ellenzéki. Most is ezt vallom. Az ellenzékiség lehet nemzeti és demokratikus, lehet szocialista, lehet szabadelvű és elvont humanista vagy anarchista – a fontos, hogy hiteles legyen, és az emberiesség követelményeinek mindenkor megfeleljen. Az ellenzékiség viszi előbbre a világot, a hatalom a visszahúzó erőket konzerválja. Az irodalomban biztosan így van – a könyvespolcomon egyetértés van az értékek között.
tűz
Lakástűz volt Dunaújvárosban, rendőrök mentettek ki egy családot
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!