Na ne vicceljen már! Nézzen körül: itt semmi sem fog változni jó ideig, arra mérget vehet – mondja némi indulattal az óföldeáki Zöldfa kocsma idős vendége. Szavait kesernyés derültség kíséri, és ennek oka van. A honfoglalás kori település, amelynek környékén László Gyula professzor is számos sikeres ásatást végzett, évtizede küszködik az egyre szűkülő lehetőségekkel. Hiába jó a föld, hiába tartozik a terület a világhírű makói hagyma termelésének övezetébe, hiába a XIV. századi gótikus templom, a jó levegő, a táj vonzereje: az itteniek mintha folyamatosan ellenszélben menetelnének. Az óvodát, az iskolát a kormány intézkedései következtében be kellett zárni, a fiatalok ezért is és munkalehetőség híján elmennek máshová – maradnak az öregek. A falu határában az egyik régi uradalmi kúriából kialakított dekoratív szociális otthon látványa fogadja az érkezőt. Ahogy Hajnal Gábor polgármester mondja, az 518 lelket számláló település lakói közül 140 ott él. Ők túlnyomórészt nem itteni születésűek, ugyanis az intézmény Csongrád megye tulajdona.
Óföldeákon két téesz is működött, a rendszerváltozás után mindkettőnek befellegzett – a helyiek a Zöldfa kocsmában ezt úgy fogalmazták meg, hogy „széthordták” őket a zöldbárók. Most nincs munka. Csak a zöldségfeldolgozó üzem maradt meg a napszám. El lehet járni Makóra, Hódmezővásárhelyre – már ha valaki ki tudja fizetni az útiköltséget. A munkaadók nemigen térítik meg a buszbérletet. A minimálbérből 25–30 ezer forint marad. Hogy az meglegyen, hajnali négykor kell felkelni, és este nyolc táján érnek haza – magyarázzák, hozzátéve, csak most jön az áremelkedés…
– Itt van ez a gázmező, de mi ebből egy petákot sem fogunk látni. Munkahely? Két biztonsági őrnél több ide nem kell! Miről beszélünk? – teszi fel a kérdést az egyik helybéli. A Zöldfa tulajdonosa, aki megvette a szomszédos vegyesboltot is, azt mondja: akkor lenne esély a fellendülésre, ha megépítenék végre a Szegedet elkerülő utat, amely egy-két kilométerre megy el Óföldeáktól. Akkor talán megélénkülne az élet. A gázmezők léte nem tölt el reménykedéssel senkit. Inkább felháborodást kelt, hogy „ennek a hasznát is csak a külföldiek húzzák”. Már ha lesz belőle valami – teszik hozzá.
– Hát hogy lehet, hogy az ország kincseit így szétszórják? – kérdezi egy másik idős ember. Próbálom megmagyarázni, hogy itt arról van szó, valakik sok pénzt öltek a kutatásba, és ezért övék a haszon.
– Mi is kutathattunk volna! Mindenre van pénz, csak az értelmes dolgokra nincs? A tévében megmondták, hiába a magyar gáz, attól még nem fogunk kevesebbet fizetni érte. Milyen dolog ez?
– De mégis miből élnek errefelé az emberek?
– Abból a minimális nyugdíjból, akinek meg szerencséje van, és még bírja magát, eljár napszámba – válaszolja Csordás Julianna rokkantnyugdíjas. – Errefelé leginkább már csak fokhagymát termesztenek, de az sem éri meg.
– Ha elfogyunk mi, öregek, nem lesz többé olyan bolond, aki a földet megművelje – mondja Németh János, aki túl van a nyolcvanon. Mint szavaiból kiderül, errefelé 400 forint az órabér, és a hagymatermesztéssel járó, a derekat, kart próbára tevő nehéz fizikai munkát kell végezni érte. A termesztőknek sem könnyű: tíz éve nem változott a fokhagyma átvételi ára, csak a költségek emelkedtek folyamatosan.
– Ha zöld szárban el lehet adni, jó árat kapni érte – mondja Csordás Julianna. Mit jelent ez? Akkor szedik fel a fokhagymát, amikor még zöld a szára, aztán a fejeket szétszedik gerezdekre, és konyhakészre pucolják.
– Sok munka van vele. Ráadásul a magyar fokhagymát elviszik külföldre, ide meg behordják a kínai szemetet, amelynek se íze, se bűze. De az árakat letöri. A kolbászba beletehet az ember akár fél kiló kínai fokhagymát is, nem fogja érezni. De olcsó – magyarázza az asszony. Ha itt a vetési, betakarítási idény, akkor viszont hiány van napszámosokból. Egyik helyről a másikra vándorolnak, mint egykor a summások. Azután hónapokig nincs semmi.
Óföldeák takaros portáinak Kádár-kori betonkerítéseit gonddal vésett népi motívumok díszítik. Szarvasok, tulipánok, életfák. Az egyik utcában két 40–50 éves férfit kérdezünk meg, hogy merre van a polgármesteri hivatal. Készségesen igazítanak útba, beszélgetésünk során kiderül az is, hogy a gázmező ügyében jöttünk.
– Kész átverésshow ez az egész – mondják. Mindketten a fúrótoronynál dolgoztak őrként. Érkezésünkkor éppen azon dühöngtek, hogy a mai napig sem kapták meg teljes kialkudott bérüket az alkalmazójuktól, és a jelek szerint nem is fogják.
– Láttam, mi megy ott, ennek nem lesz jó vége – mondja egyikük némi rosszmájúsággal.
A település határában, a gázmezőt szondázó modern fúrótorony szomszédságában viskók, a földutak kátyúi hulladékkal, építési törmelékkel vannak feltöltve. A termőföldek viszont mindenütt gondosan meg vannak szántva, a fúrótorony közvetlen közelében is. A kitermelés megkezdése a legjobb esetben jövőre várható, a helyiek pedig úgy vannak vele: „hiszem, ha látom”.
Idősebb Vas Sándor tanyája körül is szépen meg van munkálva a föld, bár a bejárat előtt tábla hirdeti, eladná a házat, ahol született és egész életét leélte.
– Betöltöttem a hetvenhetedik évet, nem hiszem, hogy látom ennek a gázmezőnek a hozadékát. Eladnám ezt a földet. A feleségem nálam is betegebb, negyvenháromezer forint a nyugdíjam: az akarat meglenne, gépem is van rengeteg, de az erőm már nem sok a munkához – mondja.
A gazdasági épület cserepes tetején kövirózsabokor burjánzik. – Jó a fülfájásra – mondja Vas Sándor. A gazdát, az udvaron álló traktort és más munkagépeket négy pulira emlékeztető kutya vigyázza dühödt csaholással. Harmincnégy évet dolgozott a helyi téeszben, ebből harmincat a traktor vezetőfülkéjében töltött. A rendszerváltozás után visszakapták földjeiket, s most fiával közösen ötven hektárt művelnek. Napraforgót, búzát és kukoricát termesztenek.
– Nem könnyű megélni a földből most sem – mondja. – A költségek nagyok, ha a gépek meghibásodnak, drága a javítás. A régi gépeket nem lehet eladni – mutatja az udvar végében álló húszéves kombájnt. S hogy mit hozott az uniós csatlakozás nekik? Semmit. Hiába indultak a gépbeszerzési pályázatokon, ők nem nyertek, ellentétben a „csókosokkal”, akiknek száz és ezer hektárjaik vannak. Ráadásul most a család földalapú támogatásának adminisztrációjában is hiba történt, ezért csak a felesége kapta meg eddig, ami jár.
A kutyák ugatása jelzi: valaki jön. Vas Sándor fia, ifjabb Vas Sándor érkezett meg Szegedről, ahol éppen a támogatás ügyét próbálta elrendezni. Őt is megkérdezem, mit vár a „magyar Dallastól”.
– Semmit – válaszolja lakonikusan. – Reggel óta rójuk a hivatalokat. Minden automatizálva lesz a kitermelésen, munkaerő nem kell, az egészet már eladták. Mit remélnénk? – kérdez vissza.
Kissé ingerülten magyarázza: Szegeden a földművelésügyi hivatalban azt a választ adták, hogy a földalapú támogatási kérvények feldolgozás alatt állnak, nincs még utalás. A Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium talán január végére végez az adatok feldolgozásával. Az idősebb Vas azt mondja: neki most körülbelül 700 ezer forinttal tartozik az állam. Mutatja a területet, ahová fűszerpaprikát ültetett. Olyan alacsony volt a felvásárlási ár, hogy beszántotta az egészet. Aztán a téesz régi disznóhizlaldáján akad meg a szeme a földje végében. Fűtőként dolgozott ott öt évig. Ötmillió forintért privatizálták annak idején – töredék áron.
– És így hordtak szét mindent – meséli. Neki ma sincs villany a tanyáján, pedig keresztülmegy a földjén a távvezeték. – Kár volt annyit dolgozni. Maguk se dolgozzanak olyan sokat, mert nem éri meg, higgye el. Én már sok időt megéltem. A gázmező is külföldi tulajdonban van, hogy a magyarnak lesz-e valami hozadéka, abba’ nem vagyok biztos, csak reménykedem, hogy azért a fiataloknak más lesz az életük – mondja.
Száz pár galambja köröz a tanya fölött a szikrázó napsütésben, a tavaszi-téli égen.
Hajnal Gábor polgármester nem ennyire pesszimista. Azt mondja, ha megvalósul a beruházás, a várható iparűzési adó hatalmas segítséget jelenthet. A több mint tíz éve forráshiányos település bevételei akár megháromszorozódnának. A 38 millió forintból gazdálkodó falu eddig arra sem tudott pénzt szerezni, hogy létrehozza a betegszállító szolgálatot, amire pedig nagy szükség lenne – tekintettel az öregotthonra, valamint arra, hogy itt nincs állandó orvosi ellátás. Ehhez mindössze öt-hat millió forintra lett volna szükség. De számukra túl nagy kiadás, uniós pályázatokon viszont még sohasem nyertek egy fillért sem.
– A falu határában ott a tábla, hogy Óföldeák „Leader falu”, azaz részt vesz az uniós fejlesztési programban – vetem közbe.
A polgármester szerint ez a jövő útja lehet. A két szomszédos településsel összefogva eséllyel pályázhatnak a fejlesztési forrásokra. Csak hát önrész nélkül nem megy. Ezért is reméli, hogy elkezdődik a gázkitermelés, és az iparűzési adóból telik a pályázatokra is. Ha lesz gázkitermelés, és befolyik az iparűzési adó, a polgármester először újraindítaná az óvodát, melyet 2004-ben kellett bezárni a kormány intézkedései nyomán.
– Az épület megvan, a feltételek adottak, akár hat gyerekkel is létrehoznánk megint – ingyenes étkezéssel. A későbbiekben pedig az iskola is szóba kerülhet. Mert csak így lehet visszacsalogatni a fiatalokat a faluba – mondja Hajnal Gábor. És sorolja a további terveket: lenne pénz a falugondnoki szolgálatra, az idősek ellátásának javítására is. Meggyőződése, hogy nagy lehetőségek vannak ebben a vidékben. Óföldeák a Szeged–Hódmezővásárhely–Makó háromszög közepében van. Szép a táj, gyakorlatilag nincs bűnözés, és bármelyik nagyvárosba könnyedén el lehet jutni. Olcsók az ingatlanok, ez vonzó lehet fiatal házasoknak, ha van megfelelő infrastruktúra. Óföldeákon a falusi turizmusnak is tág tere nyílna. Hiszen itt van a XIV. századi gótikus erődtemplom, a településtől alig több, mint két kilométerre található a klasszicista stílusban épült gencsháti kastély, amelynek felújított cselédházában – a „kis kastélyban” – rendszeresen cserkészek táboroznak, a különleges madárvilágot tanulmányozzák.
– Azt remélem, a gázmező hozzásegíthet bennünket azokhoz a forrásokhoz, amelyek a túlélésünket jelenthetik, amelyekre a kormánytól nem számíthatunk – folytatja a polgármester. Kérdésemre, hogy miként viszonyul mindehhez a kitermeléssel járó várható környezetszennyezés, annyit mond: találkozót kezdeményezett a cég képviselőivel, hogy megbeszéljék az ezzel kapcsolatos kérdéseket is. A gáz kitermelése során iszap kerül a felszínre, a talaj vízellátása is megváltozik, de hogy pontosan miről van szó, még nem tudható.
Hazafelé menet megállunk egy őstermelő hagymaárus útszéli asztalánál. Ő legalább az ötödik 80 év fölötti, jó karban lévő „bírós” ember, akivel aznap találkoztunk. A fokhagymáért, lila hagymáért, a több mint egy kiló dughagymáért mindössze ezer forintot fizetünk.
– Kézzel válogatott, nincs benne rossz! Tartsák száraz helyen, akkor nem lesz semmi baja! – integet utánunk az idős férfi.
origo.hu
Rabosították a Tisza rejtőzködő testőrét, aki Magyar országjárását szervezte
