(Dzserba–Dúz)
Aki hamar elveszti a türelmét a tengerparti turistaközpontokban nyomuló tunéziai fiataloktól, idősebb asszonyokat kerülgető férfi prostituáltaktól, taxisofőröktől, tevehajcsároktól, szőnyeg- és vízipipaárusoktól, vagy felzaklatja, hogy alig lép ki szállodai szobájából, máris lelkesen ahojozik, dobri gyenyezik vagy zdrásztvujtyézik a személyzet, netán belefut egy-egy stichesebb svédasztalos reggelibe, amelynek köszönhetően egyhetes turnusának felét csupán beltéri programoknak szentelheti, annak is érdemes próbát tennie Tunézia kevésbé felfedezett vidékeivel. Jó pár ilyen akad; leszámítva a tengerparti sávot, a nyaranta több millió európai turista közreműködésével amortizált Szúsza, Monasztir, Szfáksz és Dzserba-sziget régióját, valamint a fővárost, Tuniszt és Karthágó romjait, jóformán az egész észak-afrikai ország ismeretlen marad a honi utazók számára.
Tunézia évek óta a magyar csomagturizmus paradicsoma, a nyári főszezonban naponta tucatjával érkeznek Kelet-Közép-Európából a charterjáratok dugig kispénzű, ám annál lelkesebb utazóval, aki sokszor (holt szezonban szinte mindig) a balatoni vagy adriai nyaralásnál olcsóbban úszhatja meg fürdőzős, szuvenírbeszerzős kiruccanását, ráadásul otthon olyan egzotikus kalandokkal is eldicsekedhet, mint a tevegelés a homokdűnék között vagy a folklórest dzserbai skanzenkalózok gyűrűjében. Ám az egyik legnyugatiasabb arab állam, amely 1956-ban elnyert függetlensége óta is kitartóan őrzi francia kapcsolatait – az ország importjának negyede ma is Franciaországból származik, a jogrend a francia polgári jogból és az iszlám seriából tevődik össze, az utca embere pedig második nyelvként használja a franciát –, éppen ott kezd izgalmassá és megrendítővé válni, ahol lazábban tapadnak rá a nyugati gyarmatosítás és az idegenforgalom mindent elfedő leplei.
Dzserba-sziget a hazai csomagturizmus legdélebbi hídfőállása Tunéziában. Az őszi–téli időszakban nevetséges összegért, nagyjából 60–65 ezer forintért tölthetünk el egy hetet (a repülőjegyet, illetékeket, biztosítást, transzfert, félpanziós szállást beleértve) az Odüsszeiában a „lótuszevők szigeteként” emlegetett csábító vidéken, amelynek pálmaligetei, olajfaerdői, kultúrájára és az araboktól való különbözőségére büszke őshonos berber lakossága, valamint egységes építészete megér több misét is. Az abszurd rajongóinak pedig a júliusban–augusztusban megrendezett fesztivál Miss Odüszszeusz (!) szépségversenye kínál csemegét. A kalandvágyóbbak számára Dzserba egyben a legmegfelelőbb kiindulópont az innen néhány óra járásnyira eső Szahara, a tunéziai Keleti-Erg (Grand Erg Oriental) dűnéinek felfedezéséhez.
Aki kicsit is járatos az iszlám világ – nagyszerű és igen hatékony – utazási szokásaiban, illetve el tud számolni tízig arabul vagy franciául, annak nem okoz nehézséget a dzserbai Hómt-Szúk városban iránytaxit, louage-t fogni és eljutni Gábeszba. A hajdani föníciai kereskedőváros, a tengerparti oázis a Szaharát átszelő, sót, aranyat és rabszolgákat szállító karavánok egyik tunéziai központja volt ősidők óta, amíg a franciák a XIX. században fel nem számolták a sivatagi karavánkereskedelmet. Louage-állomásán tolató, dudáló, porfelhőt kavaró mikrobuszok káosza, a szűk utcákban felhajtók kiáltoznak sürgető hangon városneveket, hogy megteljen és végre elindulhasson járatuk, miközben elegáns öltönyű, szögletes szemüvegű menedzserek és hófehér kendős, tetovált állú berber parasztasszonyok vonszolják csomagjaikat a kassza felé. Öt perc alatt találunk nekünk való iránytaxit: már csak két hely üres, és éppen a Szahara kapujába, Dúz városába igyekszik.
Jellegtelen sivatagi tájban fut az út, csupán egy-egy bozótos, kókadt pálmaliget vagy néhány olajoshordóból és műanyag kannából tákolt házilagos – sokszor bizonyára életmentő – benzinkút szakítja meg az egyhangúságot. A sofőr mellett ülünk, bömböl a tunéziai pop, de még így is aggódva figyeljük száguldás közben le-lecsukódó szemeit, amelybe csak a szembejövő autók fényszórójának ütemes villogása csal némi érdeklődést. (Íratlan szabály a sivatagban: az egymással szemben közlekedő járművek valóságos fényszimfóniát játszanak lámpáikkal, hogy meggyőződjenek a másik vezető ébrenlétéről. Ha a válasz elmarad, gyorsan lehúzódnak az útpadkára, hogy elkerüljék a frontális ütközést.)
– Maguk rasszisták, nem tisztelnek bennünket! – üvölti az arcunkba egy göndör hajú, fekete bőrű fiatalember, akivel nyolcadszorra közöljük udvarias angolsággal, hogy köszönettel nem kérünk a segítségéből, nem, nem akarunk ma tevegelni naplementekor, és éjszakai túrára sem vágyunk a homokdűnék között másik kilenc holland turistával. Dúz belvárosa a téli hónapokban jóformán kihalt: csak a helybéliek élik normális, turistamentes életüket. Az idő jóval hűvösebb, mint a tengerparton, hideg szél vágja arcunkba a vörösessárga homokot. Megyünk egy kört a falakkal övezett középkori piacon, de a kínálat itt is kiábrándító: vízipipák, plüsstevék, bőrpapucsok és a sivatag rózsájának nevezett ásvány minden mennyiségben, s amikor a pult alól előkapart ókori pénzérmékre próbálunk alkudni más arab piacokon jól bevált illemszabályok és stratégiák szerint, megint csaknem tettlegességre kerül a sor:
– Jöjjenek ki egyszer velem a hatvanfokos sivatagba kincseket kiásni, akkor meglátják, minek mennyi az értéke – kiabálja a készségesebb nyugati vásárlókhoz szokott árus.
Dúz mindennek ellenére korántsem ellenszenves oázisvároska: sivataglakó polgárai szívélyesek és előzékenyek, és amikor másnap kora reggel a dermesztő időben sétát teszünk hatalmas pálmaligetében, amely félmillió datolyapálmájával állja a Szahara ostromait, nincs olyan ember a liget ösvényein, akinek ne lenne egy-két kedves szava hozzánk. Szüretre sietnek Dúz földművesei: beérett a vidék leghíresebb terméke, a legízletesebb datolyafajta, a deglat ennúr, azaz az opálosan áttetsző héjú „fénylő ujj”. A pálmaoázis peremén nyílik a sivatag végtelenje, a fakultatív programokra vállalkozó magyar csomagturistákat ide, a civilizáció határára hozzák el Szahara-nézőbe, ami nem jelent mást, mint az országút mentén fekvő gyanús Ofra homokdűne, azaz egy semmitmondó, talán mesterségesen összehordott bucka megtekintését, némi gyötrelmes tevegeléssel egybekötve.
Végigjárjuk Dúz nagyobb utazási irodáit, amelyek terepjárós sivatagi túrákat szerveznek egyéni utazók számára. A holt szezon minden szempontból (mindig) a legkedvezőbb: az időjárás napközben ideális, tizenöt–húsz fok, jóval kevesebb a rovar, a skorpió és a kígyó a dűnék között, és az árak is nyomottak. A Szahara nem tréfa, kizárólag hivatalos irodával érdemes kezdeni, az utcán kínálkozókat pedig udvariasan elhajtani. Napi szűk harmincezer forintnyi tunéziai dinárért biztosít a legjobb árat ajánló cég két embernek kényelmes, légkondicionált dzsipet sofőrrel és szakáccsal, teljes ellátással, általunk meghatározható útvonallal, (spártai) szállással.
Csak egy finom döccenés: a legdrámaibb pillanat mindig az, amikor a terepjáró éles kanyarral elhagyja az aszfaltutat, hogy aztán napokig csak a sok ezer éve használt karavánútvonalakon, eltemetett oázisokon át, még egy másik korszakban kiszikkadt szavannák és folyóvölgyek fölött küzdjön az éles sziklákkal és a homokkal. De a tunéziai sivatagban meglehetősen nagy az élet, néhány órás, 50–60 kilométeres tempóban megtett utazás után kávéháznál állunk meg a semmiben, a bodega előtt svájci turisták napoznak üdvözült mosollyal a szélárnyékban. Francia helyőrségek építészetét idéző csendőrőrsök, orvvadászok elleni őrtornyok hófehér falai emelkednek a dombokon. Majd sofőrünk, Fati fékez, Mohamed, a szakácsunk pedig lekászálódik a dzsipről, hogy széles vigyorral köszöntse a néhány tucat tevéből és két, állig beburkolózott nomádból álló karavánt, amely Dúzba tart. Fati azt mondja, nemcsak a beduinok jönnek termékeiket eladni városuk piacán, előfordul, hogy Algéria vagy Marokkó déli sivatagából a tuaregek is idevetődnek tevéikkel vagy dzsipjeikkel.
Újabb megálló a Szahara hivatalos határánál, a Porte du Desert-nél. A csipkézett erődkapura emlékeztető szimbolikus bejáratnál munkagépek tevékenykednek: épül a rezervátum. A kapu mögötti elkerített, hatalmas térségben hat sivatagi gazella riad föl jöttünkre. Bár alig van már belőlük, mondja az állomás német vezetője, az orvvadászok továbbra is mindent megtesznek, hogy kipusztuljanak erről a vidékről. Amikor megtudja, hogy magyarok vagyunk, joviálisan megjegyzi: miért jöttünk ilyen messzire, amikor nekünk is van Szaharánk – a „puszta” Hortobágyon.
Az Erg maga a pokoli csoda: a „klasszikus” sivatag, a hullámzásában megdermedt tenger, amely lassan föloldja a személyiséget. A dűnék között egy évezredekkel ezelőtt kiszáradt folyóágyban éjszakázni sátorban – az ötfokos hideg ellenére – katarzis: a tökéletes, tartalommal teli csönd és a teljes kupolává görbült éjszakai égbolt megélése. Embereink a szabad ég alatt alszanak, hajnalban pedig nekilátnak kenyeret sütni a fagyos homokban: elkotorják az esti parazsat, kisebb gödröt ásnak a földbe, beleteszik a lepényszerű, frissen gyúrt tésztát, majd visszaszórják rá a homokot. Ülünk a földön, rózsaszín fény önti el a dűnéket meg a sátrunkat koncentrikusan körbevevő, apró éjszakai lábnyomokat, kel a nap – csak a sivatagban érti meg az ember Homérosz állandó jelzőjét, a „rózsaujjú” hajnalt –, leheletünk meglátszik, didergünk, de nehezen kívánhatni ennél nagyszerűbb reggelit.
Az Erg szemet vetett a maghrebi Szahara egyik legszebb oázisára, Kszar Ghilane-ra is, az ókori erődrom alatti pálmaliget sövénykerítésére többméteres magasságban tapad a homok. Itt futott a római Afrika provincia délnyugati limese, és itt forgatták néhány éve többek között Az angol beteg, az émelyítő Almásy-hamisítvány sivatagi képsorait. Kszar Ghilane bejáratánál meleg vizű gyógyforrás, és mint a legtöbb oázisban, itt is csatornahálózatban gőzölgő hévizek táplálják a datolyapálmákat, amelyek a régi arab mondás szerint azt szeretik „ha a lábuk a mennyországban, a fejük a pokolban van”.
Innen az úgynevezett Kszar-vidékre indulunk terepjárónkkal, az Ergtől keletre fekvő kopár, hegyes régióba, amely bizarr szépségű erődépítészetével nemcsak ínyencebb turisták sokaságát, de George Lucast is idevonzotta, hogy itt vegye föl a Csillagok háborúja Tatooin bolygóbeli jeleneteit.
A tunéziai sivatag, nem a makettszerű, hanem a valódi mély-Szahara összességében nem elérhetetlen álom a magyar turistáknak sem, csak valamivel több vállalkozó kedv és nyelvtudás szükségeltetik – főként, mivel általában már a charterjáratokon fejtörést okozhat a három világnyelven kitöltendő bejelentőlap. Az egyéni út sem drágább, mint a hazai utazási irodák által szervezett, egyébként többnyire tartalmas és színvonalas fakultatív programok. Aki egyszer próbát tesz, megérti Mano Dayak tuareg író szavait: a sivatagot nem lehet leírni, csak megélni.
origo.hu
Mutatjuk, így néz ki VV Fanni gyilkosa - videó
