Gyurcsányikusz

Elgondolni is bizarr: ott járt-kelt a kölyökrádiós Friderikusz valahol a nyíregyházi flaszteron, csekély karrierkilátással és emeletes ambíciókkal, s arról ábrándozott, hogy egyszer majd összeköltözik a stúdióban az ismeretlen Gyurcsánnyal, aki hasonló karrierkilátással és ambíciókkal még valahol egy kopott pápai szoba-konyhában sertepertélt. Ezért utánozhatatlan a létező kádárizmus: a minimális valószínűség ellenére segített tető alá hozni ezt az álomrandevút.
Egy emberöltővel később a felcseperedett Friderikusz lecsorog a milliárdos Fenyő-birtokról, a küklopsszá növekedett Gyurcsány meg lecsorog a milliárdos Apró-villából, hogy sztahanovista szappanopera keretében, szocreál hangszerelésben, öt felvonásban meghányják-vessék az ámuló tévénézők előtt: miért is kell egy csapnivaló kormányzás folyományaként a népet haladéktalanul megreformálni és megsanyargatni, elzárva minden olyan társadalmi csatornát, amelyen keresztül az új, ambiciózus trónkövetelő kis Fridik és Fletók kiemelkedhetnének. Hogyisne, kinek kell az a fránya konkurencia? A törzsfejlődés véget ért, tessék tudomásul venni, ez már a kőkemény kapitalizmus, ahol ember embernek elvtársa.
De ne vicceljük el a dupla fenekű tragédiát! E népi tehetségek ugyanis folytatásos tévéprodukciójukkal egy füst alatt két szakmát juttatnak tragikus végkifejlethez. A politikusszakma sorsa csak a választópolgár szemszögéből érdekel: ennyi mediatizált manipuláció után képes lesz-e legalább töredékesen visszavívni magának a bűnösen elherdált hitelességet? Teljesen kibic persze nem tudok lenni, hiszen a honi demokrácia sorsa a tét. A másik tönkretett szakma a média, amely a friderikuszi hangszerelésben végképp a hatalom szolgálóleányává züllött. Mindezért szívósan, kiemelkedő tehetséggel kellett küzdeni, hiszen az önmagát is túlteljesítő média a rendszerváltozás idején nem indult rossz alapokról. Túlélte a megalázó horni sajtótájékoztatókat, átvészelte a gyarmatosítási és domesztikálási kísérleteket: mindig volt egy olyan sarka, ahol leírták, elmondták, megmutatták az igazat. A kissé megroggyant mainstream sajtónak még a szüntelen orbánozás sem állt rosszul, hiszen formálisan a fennálló hatalmat támadta, csipkedte, erodálta. Az elhatalmasodó erkölcsi válság akkor vált nyilvánvalóvá, amikor egy sötét politikai múltú, kormányzásban és kommunikációban egyaránt kihívásokkal küszködő, párton kívüli miniszterelnököt kellett volna alkalmassá maszkíroznia a választói tömegek szemében. E mesterkedésekben az akkor már Tolnát-Baranyát megjárt Friderikusz Sándor az első sorokban küzdött. Az ő nevéhez fűződik a kvázi élő adásban elővezetett közszolgálati kormányfői csevej leleménye, miközben a miniszterelnök már egzotikus vidékeken szürcsölte a fincsi koktélokat; de ő törte át azt a tabut is, hogy önhatalmúlag megcsonkítsa a megpuccsolt miniszterelnök közszolgálati szózatát is, mert a hatalmi utódlás szempontjából nem megfelelően nyilatkozott. Az akkori kedvezményezett most egy hétig ott ül vele szemben, miközben a műsorgazda kifelé azt kommunikálja, hogy neki a külső beszállítóként elkövetett udvari riporterkedés voltaképpen kész ráfizetés, hiszen társadalmi munkában csinálja. Persze, mint hajdanán a kommunista szombatot. Azzal a különbséggel, hogy ez kommunista hétfő, kommunista kedd, kommunista szerda, kommunista csütörtök, kommunista péntek.
Pilinszky szerint a mélypont ünnepe azért létezik, mert onnét már csak felfelé vezet út. Mivel a bizonyítványmagyarázó műsorfolyam láttán semmiféle ünnepélyességet nem érzek, feltehetőleg ez még nem a mélypont. Még hátravannak például a Fidel Castro típusú hatórás szónoklatok, meg hogy Friderikusz műsorzárásként minden csatornán egységesen aktuális politikai csasztuskát költsön és adjon elő a Guantanamera dallamára. Persze ez az ő szemében nyilván csak „értelmiségi fanyalgás”, „belekötés”, ahogy azt már óvatos elővágással jelezte. (Pontos az előrejelzés: mielőtt propagandista pályára ment volna, ő is értelmiségi volt.) Valamelyest azért már tanult a múltból: bemondja, hogy az egyórás reklámműsor – amihez nyilván az ORTT is hozzászól majd az óránként engedélyezett 12 percnyi hirdetés tükrében – felvételről van. Igaz, különben nehéz volna ajánlót bevágni a holnapi epizódból, a Született miniszterelnökök című szappanoperából. Ennyi kulisszatitok azonban elég is – mindezek ellenére Friderikusz képes azt állítani, hogy „a véletlen a kezünkre játszott” a négykolumnás gyurcsányi fizetett hirdetéssel a Szabad Népben. Ha ez igaz volna, az két dolgot jelentene.
Egyrészt a pamfletíró Gyurcsánynak fogalma sem volt arról, hogy a kormányzó Gyurcsány egyhetes fizetés nélküli szabadságot vett ki nárcisztikus médiaszereplés céljából. Másrészt Friderikusz eminens túlbuzgósága merő véletlen, orbitális egybeesés: az ötórányi műsorfolyamot egészen spontán, hét végén, misére menés helyett dobták össze.
A tartalmi elemzés nem az én dolgom. Majd Debreczeni József meg Dessewffy Tibor megmagyarázza, miért mentő körülmény a hazug Gyurcsánynak, hogy Bush is hazudott Irakról. Talán értelmet tudnak tulajdonítani annak a moderátori kijelentésnek is, miszerint vannak, akik azt fájlalják, hogy a miniszterelnök beszél, s vannak, akik azt, hogy hallgat. (Szerintem ez az utóbbi üres halmaz.) Majd szentelni kell egy mondatot annak is, miért csúnya dolog Gyurcsányt lekommunistázni a KISZ-es múltja miatt, ha egyszer a KISZ azt jelentette, hogy Kommunista Ifjúsági Szövetség.
Balázs Géza majd felfedi, hogy a Gyurcsány szerzőségét kétségbe vonó vélemények vajon miért „övön aluli piszkálódások”, s hogy ki kell-e tenni Friderikuszra emiatt a korhatárkarikát. Meg kell követni Audrey Hepburnt is a túlvilágon, amiért egy botcsinálta magyar politikus a tákolt rezsimjét hozzá hasonlítgatja. Valaki elárulhatná azt is, miért rosszabb egy hipotetikus „nacionalista, antidemokratikus elit” egy valóságosan internacionalista, antidemokratikus elitnél.
Továbbá ha Gyurcsány is látja, hogy őszödi retorikai teljesítménye alapján „a jobboldal kritikája, felszisszenése nem volt alaptalan”, szembenézősdi helyett miért nem az emlékiratait írja inkább szemlőhegyi magányában. (Arról nem is szólok, vajon mi a csudát sikerült kiegyensúlyozni boldogult Antall Józsefnek a Magyar Nemzettel – mert hogy a politikai sajtót nem, az biztos.) Mindent összevéve tiltakozom az ellen, hogy a pápai meg a nyíregyházi gyerek ezzel a médiaagymosással „a rendszerváltást tudatosítaná”. Én is ott voltam, nem ilyesmiről volt szó. S végképp nem arról, hogy Gyurcsánynak 2009-ig (miért épp addig?) a kezünket kellene fognia. Kérem szépen, engedje el, megállunk a lábunkon. Ha volna „demokratikus minimum” (mint ahogy nincs: vagy demokrácia van, vagy nem), akkor annak két ismérve mindenképpen lenne: Gyurcsányt soha többé nem szabad a hatalom, Friderikuszt meg a közszolgálat közelébe engedni.