Hazánkon nevet a világ

Vegyünk egy nagy lélegzetet, és rögtön az elején szögezzük le: Gyurcsány Ferencről szóló írásunkban a lehető legteljesebb mértékben objektívek és tárgyilagosak kívánunk lenni. Nem könnyű ez így év elején, a sokkoló áremelkedések idején, de mégis megengedhetjük magunknak, hogy kiindulópontunknak a Reuters és a BBC véleményét idézzük. Annál is inkább, hiszen a jelek szerint hasonlóan gondolkodnak a magyar miniszterelnökről, mint honfitársaink döntő hányada. A Reuters például versenyt rendezett a 2006-os politikai hülyeségek (sic!) kategóriájában, és magától értetődően Gyurcsány Ferencnek is helyet szorítottak a dobogón. A táncoló-hazudozó magyar kormányfő tavalyi produkciója annyira meggyőzte a világ vezető hírügynökségét, hogy a glóbusz második leghülyébb politikusának szavazták meg. Fájdalom, a saját barátját vadászat közben mellbe lövő Dick Cheney amerikai alelnök első helyét veszélyeztetni sem tudta. Megelégedéssel töltheti el viszont Gyurcsány munkásságának ismerőit, hogy a legendás jóbarát, Tony Blair felesége, az egyre kevésbé népszerű Cherie csak a harmadik helyre szorult, pedig mindent megtett, hogy politikai ostobaságát bizonyítsa. Hiába pofozott fel azonban színleg egy ártatlan angol gyermeket valamilyen reklámfotó kedvéért, a Balatonőszödön kurvaországozó Gyurcsánnyal szemben eleve esélytelen volt.
Ha bárki a széles földkerekségen mindezek után kíváncsi arra, ki fia borja is a szemüveges böszme ember, elegendő, ha körülnéz a BBC honlapján. Egészen a legutóbbi időkig megtalálhatta ott a félhomályos szobában sirálymozgást imitáló magyar kormányfő klipjét, részletesen tájékozódhatott a budapesti zavargásokról és a nagy ívű CNN-interjúról, s arról, micsoda megosztottságot idézett elő a szocialista hazugságsorozat. Mi több, az országprofilban szereplő, barátinak nem nevezhető Gyurcsány-életrajzban ezt olvashatjuk: „1961-ben született, a nyolcvanas években tagja volt a kommunista ifjúsági mozgalomnak. A privatizáció első éveiben lett milliomos az állami vagyon megvásárlásából.” Tiszta sor, ezt Birminghamban és Norwichban is értik.
A tréfás vetélkedőn kívül – amelyet Danks Emese kormányszóvivő cseppet sem meglepő módon nem kívánt kommentálni a Színes Bulvárlapnak – komolyabb figyelmeztetést is kapott a jelenlegi magyar kormány. „Figyeljék Magyarországot, aggasztó dolgok kezdődnek!” – harsogja világgá 2007-es világpolitikai előrejelzésében a BBC. John Simpson elemzőt igazán nem lehet elfogultsággal vádolni, és ha ő finoman érzékelteti, hogy hazánk a szakadék felé tántorog, akkor bizony érdemes odafigyelni. Illetve, csak érdemes volna, ha a hatalmi gőg és a teljes körű kaszálás vágya nem homályosítaná el az érintettek józan ítélőképességét.
Régebben, az Orbán-kormány idején a szocialistákhoz és a liberálisokhoz húzó sajtó minden külföldön megfogalmazott félmondatot felnagyított, s dörgő erővel harsogott szerteszéjjel a hazai nyilvánosságban. Hazájukban sem igen ismert holland, osztrák, német tudósítókból fabrikáltak sajtótényezőket, „független” feltárókat, médiahatalmasságokat. Azt sugallták, hogy a polgári kormány egyfajta szégyenpadra ültette Magyarországot, s hogy a nyugati közvélemény-formálók végleg leírták hazánkat. Egyszóval – hogy klasszikust idézzünk, pontosan, szépen – hazudtak reggel, éjjel meg este, mi az, hogy, nagyon is. Most azonban hallgatnak. Külföldi barátaik is csendben vannak, időközben esetleg hazamentek, vagy más állomáshelyen torzítanak tovább. Nagy kár, pedig most lehetne igazán tudósítani Magyarországról. Igazán figyelemre érdemes téma példának okáért, miként züllesztették le a térség egykori éllovasát gátlástalan, pénzéhes gazemberek. Hogy a hatalmon lévők folyamatosan hazudnak, és ezt maguk is elismerik. Hogy a választásokon hat százalékra értékelt Szabad Demokraták Szövetsége nevű csendestárs hogyan képes egymaga megregulázni koalíciós partnerét, a tömegpártot. Vagy adott esetben az egész országot. Végezetül feltétlenül figyelmet érdemelne, hogy a társadalmi szétszakítottság nyomán soha nem tapasztalt politikai válságban élünk, és ennek kizárólagos és teljes körű felelőse egy Gyurcsány Ferenc nevű kétes figura, akinek a menesztése immáron nem valamifajta jobb- vagy baloldali szimpátia dolga, hanem nemzeti sorskérdés. Menni is fog, csak az időpont kérdéses.
A regnáló kormány soha annyi témát nem adott az ellenzéki napilap munkatársainak, mint a tavalyi esztendőben. Nem túlzás azt állítani, hogy naponta szembesültünk újabb és újabb botrányokkal, felelőtlen kijelentésekkel, gazdasági visszaélésekkel, az állami vagyon elherdálásával, stratégiai ágazatok szabad prédára bocsátásával. Sokáig azt hihettük, hogy a magyar nyilvánosság ereje nem elegendő ahhoz, hogy a különféle ügyek nyomán támadt elemi felháborodás elsöpörje ezt a társaságot. A tavaly szeptemberi és októberi események azonban világosan megmutatták, hogy a nép anyagi és lelki természetű kifosztásában is létezik egy határvonal, amelyről a miniszterelnök kommunikációs munkatársai mintha elfeledkeztek volna. Hazug és gyáva hallgatásukkal – ne feledjük, október 23. óta a miniszterelnök alig mutatkozik a nyilvánosság előtt, nem intéz hozzánk televíziós szózatot, hallgat, mint a csuka – teljes mértékben leépítették a kormány maradék bizalmi tőkéjét. Uniós országban nyílt diktatúrát mégsem vezethetnek be, bár az október 23-i rendőrattak láttán néhányan alighanem elgondolkodtunk a rendszerváltozás alapkérdéseiről. A megoldás tehát továbbra is az, amit a balatonőszödi beszéd után is éreztünk, gondoltunk, leírtunk és hirdettünk: a miniszterelnöknek mennie kell. Ez azonban csak az első lépés, ennél sokkal fontosabb, hogy a becsapott, megtévesztett választóknak is igazságot kell szolgáltatni, ha kell, előre hozott választásokkal, ha másképp nem megy, átmeneti szakértői kormány felállításával.
Európa ma rajtunk hahotázik. Az ország legismertebb arca, a magyar miniszterelnök a világ második legnevetségesebb figurája, igazi paprikajancsi, aki elsősorban magát, de egyúttal a Magyar Köztársaságot is bohózat tárgyává tette. Hiába sündörög, fontoskodik az európai kormányfők gyűrűjében, magára valamit adó politikus nem kvaterkázik közismert hazugokkal, hazája fővárosát csatatérré változtató despotával. Ha mégis, akkor érdekből teszi. Számomra kedvező üzletet köthetek valakivel – különösen busás haszon reményében –, kedvelnem mégsem kell az illetőt. Mi több, akkor jutok igazán olcsón a kiszemelt állami vagyontárgyhoz, ha a partnerem erkölcs, elhivatottság, tartás nélkül kormányozza országát. Kezet fogunk, ha kell, mosolygok is a kamerák gyűrűjében, majd teli zsebbel hazamegyek az enyéimhez. Akiknek a vagyonára fordított esetben a gyanús múltú posztkommunista kelet-európai elit hiába is ácsingózna. Hiszen politika ide vagy oda, holnap is lesz nap. A valódi polgári társadalmat többek között az különbözteti meg a kvázidemokráciától, hogy a kormányrúdnál nem szabad fosztogatás zajlik, hanem a jövőre is gondolnak. Arról nem is beszélve, hogy bizonyos dolgokat egyszerűen nem lehet büntetlenül elkövetni. Vég nélkül hazudni például már csak azért sem tanácsos, mert bárhogyan is alakulnak a dolgok, a választó nem felejt. A polgári társadalomban valamit fel kell mutatni, nem elegendő az ellenfél folyamatos sározása. Persze, az is igaz, hogy mindenki olyan országot érdemel, amilyenné maga is formálja.
Mindezek figyelembevételével joggal gondolhatja a BBC elemzője, hogy Magyarországnak izgalmas éve lesz. Mi fogalmazzunk másképp: legyen az igazság éve, annyi is bőségesen elegendő.