Kerékbe tört történet

Előbb-utóbb csak előáll majd valaki, aki azt mondja: kérem szépen, én voltam az a címeres ökör, az az elmebeteg ember, aki kitaláltam, megterveztem, elkészítettem, majd a nemzet nyakába sóztam a Városligetben látható úgynevezett időkereket, amely egyébként se nem gurul, se nem mutatja az időt, viszont örökös beállványozottsága révén oly ronda, hogy miatta visszaesett a magyar idegenforgalom – ellenben tudom a kötelességemet, holnap hajnalban nyakamban egy bazaltkővel beugrom a közeli városligeti tóba.
Netán előállnak majd azok is, akik ennek a megalomán marhaságnak az érdekében lobbiztak, pénzért, engedélyekért kilincseltek, az átadáskor bedobták az obligát sztárvigyort – most viszont, hogy kilehelte lelkét ez a nagyszabású szamárság, hallgatnak, mint a hal a szatyorban. Pár szóban a rémtörténet. 2004. május elsején nulla órakor az akkor még regnáló Medgyessy Péter miniszterelnök, Demszky Gábor főpolgármester (ő még mindig regnál), valamint a magyar fővárosba delegált huszonnégy uniós nagykövet jelenlétében elindult az időkerék. Beüzemelése után négy hónappal már durrdefektet kapott a kerékcsoda, egy hónapig tartott a javítása. A tél beálltával megint leállt, előállítói szerint azért, mert hideg volt (ahogyan az télen lenni szokott).
Nem ragozom, a csodakeréknél beállt a klinikai defekt. Nem mondtam még, a csodamasina előállítási költsége 350 millió volt, most meg, hogy kalapács alá került, 267 ezer (nem millió) a kikiáltási ára – ha lenne olyan őrült, aki elvinné. Igaz, olyan sincs, aki a balhét elvinné…