Lázármajor

Amikor Lázár Ervin az égi csillagmajorba távozott, s megindult a nekrológok áradata, az a furcsa érzésem támadt, mintha nem is egy megosztott hazában élnék: íme egy művészember, akit mindenki szeretett. Sőt, barátjuknak is annyian nevezték, hogy ódzkodva jön elő az ember a saját kis Lázár Ervin-élményével.
Ültünk a Magyar Napló szerkesztőségében, ama ritka délutánok egyikén, amikor valahogy nem telik az idő; de ha mégis, az teljességgel lényegtelen körülmény. Arról a képtelen vállalkozásról folyt a szó, amit írónk több éven át, csökönyös kitartással hajtott végre barátaival: gyalog bejárni Magyarországot. De nem ám úgy elnagyolva, ilyen-olyan túravonalak mentén: elzarándokolni minden egyes településére. Lehetne ezt az útlevélszegény Kádár-éra értelmiségi pótcselekvésének is betudni, de valószínűleg egyszerűen hazafias gesztus volt. Némi hitetlenségemnek adhattam hangot a projekt tökéletes megvalósítását illetően, mert Ervin felszólított: nevezzem meg a falumat. Miután pedig elhangzott Hodoscsépány neve, némi homlokráncolás után közölte a néni nevét, akinél megszálltak a felsőfaluban, sőt még arra is emlékezett, hogy reggel remek szilvóriummal költötte őket. Az ő Magyarországa, az ő írói világa azért volt olyan, amilyen, mert tudta: előbb gyalogszerrel kell bejárnunk azt, amin aztán légiesen felül akarunk emelkedni.
A Lázár-féle légies meseország gondolata, amit gyalogszerrel pár óra alatt is be lehetne járni, akkor ötlött fel először bennem, amikor felröppent a pletyka: Párizs után a második európai Disneylandet épp nálunk, Ferihegyen tervezik megépíteni. Ez is elsüllyedt, mint szinte minden a „liberális” Budapesten – ám én azóta is el-eltűnődöm: nincs nekünk saját mesevilágunk, amire szórakoztató gyermekparkot építhetnénk? Forgatom a Napkút kiadó remek kis könyvét: Muminbocs és az üstökösök. A matuzsálemi kort megért finnországi svéd írónő, Tove Jansson mesefiguráit, Muminvölgy lakóit már ismerhetjük a televíziós rajzfilmből: a muminok azok a fura, száj nélküli vízilóra emlékeztető lények, amelyek belakják azt az északi magánmitológiát, amelyet a szerzőnő – nyilván Milne Micimackójának mintájára – rögtön le is rajzolt, hogy el tudjuk képzelni. Most itt a könyvsorozat magyar verziójának első darabja is: Finnország rendes ország, van neki irodalmi alapítványa, amely a piacképes finn (és finnországi svéd) szellemi exportot előmozdítja. Muminpapa és családja történeteit már többtucatnyi nyelvre lefordíttatták. Nálunk is támogatták a minőségi fordításban Vukovári Pannát, aki még szeretetteli utószót, használati utasítást is mellékelt a Mumin famíliához, Motyóhoz és Vándorhoz, a házimanókhoz, vízitündérekhez, hattivattikhoz, böngészekhez, aprójószágokhoz s más „csip-csup lényekhez”. De nem csak a tamperei művészeti múzeum szentel állandó kiállítást a Muminvölgyet ábrázoló illusztrációknak: magam is tanúsíthatom, hogy a finnországi riportúton járó újságírónak magától értetődően nyomják a kezébe a Naantali közelében idegenforgalmi attrakcióként megnyitott meseszigetről, Moomin Worldról szóló videokazettát. Északi rokonaink tudnak valamit, amit mi nem: életüket és vérüket adják a számukra feltűnően jól kamatozó globalizációért; de a kultúrájukat, meséiket nem engedik, sőt inkább még ezeket próbálják „globalizálni”.
Ha egy rendes kultuszkormányzat megépítené Lázármajort, ahol csakis gyalogosan lehetne közlekedni Dömdödöm és társai között, a kisfiammal együtt az első lelkes látogatók között lennénk a Négyszögletű Kerek Erdőben.