Ha Koksarov, az oroszok balszélsője 59:58 percnél a kapufára vágja a labdát, akkor a magyar válogatott most a lengyelek elleni negyeddöntőre készülne, ha azt megnyerné, az elődöntőben a Dánia–Izland párharc győztesével találná szembe magát, azaz úgy zenghetnénk máris saját dicsőségünket, hogy a határ maga lenne a csillagos ég. Két másodpercen és két centin múlt, hogy ehelyett az elkeseredésünk határtalan. Férfi kézilabdázásunk roppant tarka és ellentmondásos világában a sikernek és a kudarcnak egyaránt megvannak az előfeltételei, és egyetlen gólon múlt, hogy nem az előbbieket, hanem az utóbbiakat lajstromozzuk. Félreértés ne essék, mindkét esetben helyesen járnánk el, hiszen a sportban az eredmény minősít.
Most tehát a vereség okait taglaljuk, és könnyedén megállapíthatjuk, hogy a sorsdöntő meccs hajrájára elfogytunk emberben, testben, lélekben és mentálisan, azaz koncepcióban is. A sérülés- és betegségsorozat formájában megjelenő balszerencse mellett Fazekas Nándor kapus azt emelte ki, hogy – találó szóhasználatával élve – a hajrában pánik-kézilabdát játszott a csapat, mások ehhez hozzátették: nem véletlen, hogy az oroszokon kívül azok jutottak be a negyeddöntőbe, akiknek legjobbjai a Bundesligában és a spanyol bajnokságban edződnek. Számukra mindennapos rutinná vált az, ami a messziről érkezettnek egyedi megpróbáltatás. Fazekas azt is mondta még, ha Carlos Perez csak húsz percet játszik a vb-n, és az oroszok elleni végküzdelembe száll be, máris mi vagyunk a legjobb nyolc között; lám, nem a média melegíti fel unos-untalan a Perez-sztorit, hanem férfi kézilabdázásunk egyik legérettebb, legárnyaltabban gondolkodó alakja.
Skaliczky László szövetségi kapitány szavai a meccs utáni sajtótájékoztatón álltak először össze mondatokká, addig, a pályáról levonulóban és az öltözőben legfeljebb a düh vagy az elkeseredés egy-egy foszlánya robbant, de a többség néma csendben ücsörgött. A tréner arról beszélt, hogy a mieink nem bírták a második félidő egyre keményebb kézitusáját, majd később, szűkebb körben felvetette: „Talán ott rontottam el, hogy nem adtam fel a spanyol meccset, nem a Zs-válogatottat szerepeltem, és nem pihentettem néhány kulcsjátékost az oroszok ellen.” Tesztelhetetlen állítás, mert hasonló szituációba egy ideig biztosan nem kerül a válogatott. Ezt minden érintett pontosan tudja és érzi, ezért nem volt értelme vasárnap éjjel semmiféle vigasztalásnak. Amikor például egy tájékozatlanabb arra járó felvetette, nem történt semmi jóvátehetetlen, Gál Gyula rögvest rávágta: á, csak most maradtunk le az olimpiáról. Ám a helyzet ennyire nem fekete-fehér, mert a vb-n csupán a selejtezőn való részvétel lehetőségét lehet elérni – illetve a világbajnok közvetlenül kvalifikálja magát Pekingbe –, és a jövő januári, norvégiai Eb-n egy kiugróan bravúros és szerencsés szerepléssel még elméletben be lehet kerülni a pályázók közé. Csakhogy most mindez időben, térben és eredményben is roppant távoli. Ami kézzelfogható, az a szlovének elleni mai találkozó a 9. helyért; az adott pillanatban sokkal inkább nyűg, mintsem kihívás. Az igazi mazochisták pedig kedvüket lelhetik a negyeddöntő párosításának böngészésében, mert ebből kiderül: a négy nagyágyú, a német, a francia, a horvát és a spanyol gárda egy ágra került, míg a másikról bárki besurranhat akár a fináléba is. Leginkább talán a dánok, akiket éppen a magyarok győztek le a nyitányon.
Aki ezt végiggondolja, nehezen feszül meg a 9. helyért – a mentsük, ami menthető alapon ez mégis kötelező minimum.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
