(milyen a magunk módján hinni…)

Én nem tudom, hogy a magyar populáció hitbéli szokásait firtató közvélemény-kutatás adatai szerint ha most vasárnap rendeznék a misét, arra a lakosság tizenkét százaléka menne-e el. Ugyanakkor nem tisztázott, hogy az áldozást következő választásokon kire adná le a szavazatát. Örvendetes az is, hogy a népesség mintegy ötven százaléka hívőnek tekinti magát, jó része a „maga módján”, ami szerintem azt jelenti, hogy számos honfitársunknak külön személyre szabott istene van, aki nem egészen azonos Ábrahám, Izsák és Jákob istenével. A „maga módján” egyébként sajátos és jellemző dolog, kiforrott személyiségre vall, önállóságra és filozófiai vénára. Az ilyen személyiség nem szívesen megy mások után, nem hagyatkozik holmi kétezer vagy négyezer éves hallomásra, szereti a kézzelfogható dolgokat, idegenkedik a nyájszellemtől, így utálja, ha lelkipásztorok terelgetik. Belül, mintegy a lelkébe ültetve sejt valamit, el-elképzel egy felettes lényt, talán nem is hagyomány nélkülit, de figyelme inkább az e világi dolgokra irányul, mivel jól tudja, hogy „Krisztus koporsóját nem őrizték ingyen”. Ez a sajnálatos szólásmondás persze távol áll az igazságtól, és éppen a hamis lényegtelenre világít rá, de megtestesíti a korszellemet.
Jaj, jaj, hát mi a baj? Azért, ha belegondolunk, igazából nem illik manapság kerek perec tagadni Isten létezését. Sőt a baloldali jótét lelkek egy része is kifejezetten „hívő tagozatú”. Bizony, bizony, ez önmagában is nagy eredmény, ha ebben a relációban egyáltalán eredményről beszélhetünk. Azért jó volt látni, hogy a szabad szellemű Kuncze is ott szorong Puskás Öcsi engesztelő miséjén, mintegy jelezve, hogy a jobboldal sem a hazát, sem Istent nem sajátíthatja ki. Ez így is van valóban. A fene tudja, miért fordul mégis mindig úgy a dolog, hogy a liberális baloldal mintha rühellené kicsit a Vatikánnal kötött Horn Gyula-féle megállapodást, és ha tágabb lelki hazáról van szó, akkor a liberális lélek úgy szavaz, hogy a határon túliak boldoguljanak ott, ahol ragadtak a bölcs, trianoni döntés nyomán.
Kétségkívül, a Vatikán nem azonos az Istennel, s így a vele kötött megállapodás vegzálása egyáltalán nem jelent hitbéli tagadást. Másrészt az EU megoldja a haza sorsát, és Trianon anakronizmussá válik, mivel EU-tagként mindenki odamegy, ahova akar, és ott boldogul, ahol tud, vagy „ahol a part szakad”. De egyébként is a hitbeliség statisztikájáról van szó, aminek egyik velejárója az lehet, hogy az a tizenkét százalék rendszeresen templomba járó „szentfazék” tartsa el a papokat, és fedezze az egyházi intézmények fenntartásának költségeit. Mert miként jövök én ahhoz, mondja a szekularizált húsosfazék, hogy az én adómból egyék az ingyenostyát az első áldozók, és igyák az ingyenmisebort a papok. No lám! Hisz klerikális körökben egyébként is az a mondás járja, hogy „Isten fizesse meg”. Ugyanakkor köztudott, hogy „Isten nem ver bottal”.
Persze ezzel együtt is nehéz eldönteni, mi a teendő társadalmilag, mármint hasznára vannak-e az egyházak az országnak, vagy csak növelik a bajt. Közérthető nyelven: van-e pozitív kapcsolat a „szentfazék” és a húsosfazék között. Nem könnyű dolgok ezek. Legolvasottabb napilapunk tudósítója például megrendülten számolt be Puskás Öcsi temetésérő, és a bazilikában tartott engesztelő szentmiséről, ugyanazon lap publicistája ugyanazon a napon viszont elmarasztalta az egész hacacárét. Ez megegyezik az egyház tanításával: ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb. Ráadásul szeretett miniszterelnökünk is bátorkodott kijelenteni egyszer, hogy bérmálkozni is szokott (a maga módján). Ezzel utalt rá, hogy ő valójában hívő lelki ember.
Hogy ezúttal a „maga módján” mit jelent, én nem tudom…