Nyomozunk?

Miért nincs Magyarországon oknyomozó újságírás, miért nincs tele a sajtó leleplező írásokkal? – teszi fel a kérdést Vajda Éva az Élet és Irodalom legutóbbi számában, majd hoszszan megválaszolja azt. Nagy vonalakban mindenféle okai lehetnek. Végső soron az újságírók tehetségtelensége, az idő rövidsége, a politikusok despotizmusa, a képzés egyenetlensége meg egyebek.
Sok minden szólna amellett, hogy leleplező riportokat írogassunk, elvégre az utóbbi évek jókora mennyiségű muníciót szolgáltattak erre. Csakhogy az úgynevezett oknyomozást ma valamiféle misztikus füstköd lengi be, fogadjunk, hogy ahányan műveltük valaha, annyifélét értünk rajta. Valamikor nem oknyomozó újságírásnak hívták, hanem tisztán és egyszerűen riportírásnak, történetnek, az amerikai filmekben storynak. Valóban létezett olyan édeni helyzet, hogy heteket, sőt hónapokat lehetett eltölteni egy téma összeszálazásával. Azt az írást azonban rendszerint az egész ország „művelt közönsége” elolvasta. A rendszerváltozás egy szempillantás alatt elfújta ezt a műfajt, és helyette megjelent az úgynevezett oknyomozó, leleplező, tényfeltáró újságírás, mostohább nevén a politikai revolverezés megfelelő sztaniolpapírba csomagolása. Már ha az Élet és Irodalomnál tartunk: minek nevezik a Lovas István magánéletéről ott megjelent többrészes opusukat? Oknyomozásnak? És minek okát nyomozták többen is, külföldön, nagy hévvel? Tényfeltárás? Akkor mit keresett benne a nevezett magánélete ellenőrizetlen pletykákkal, sejtésekkel megfűszerezve? Leleplezés? És mit lepleztek le? Hogy Lovas igazából zsidó, és Izraelbe akart települni? Vagy hogy az egész leleplezősdi igazi oka ez lehetett? Ez az információ? És hogy erre kíváncsi a nagyközönség? Ha így van, akkor minek nevezzük a Magyar Nemzet Gyurcsány Ferenc Fittelina és Nomentana cége körüli leleplezéseit? Ugyebár tények, szerződések, cégpapírok biztosították, hogy a szerzők nem a légből kapkodták az értesüléseiket. Aztán meg Gyurcsány Ferenc nem újságíró, hanem Magyarország miniszterelnöke. És mi történt? Megválaszolom Vajda Éva rejtett kérdését: írhatsz számtalan leleplezést, megengedem, úgynevezett riportot, bizonyos szint felett sem értelme, sem hozadéka nincsen. Az újságíró is csak ugyanolyan ember, mint a többi, vágyik a sikerre, de legalábbis elismerésre. Nos, a Fókusz műsorvezetőnője aránytalanul több elismerést zsebel be, ha az egyneműek lírai románcát taglalja a nézőnek, mint Torkos Matild egész élete folyamán, bármenynyi tényfeltáró írása nyomán.
Arról a fontos szempontról is érdemes szót ejteni, hogy az oknyomozó újságírás ma nem tudja letagadni politikai szimpátiáját. Az olvasó egy idő múltán belefárad a szálak olyan kibogozásába, hogy X politikus melyik cége mennyit sikkasztott, átalakult, kit fizettek meg, le és alul, milyen disznóságok történtek, kinek kije lett kinevezve stb. Attól függ, miket kapart ki a riporter. Ez nálunk ma az oknyomozás. Következmények nélküli, viszonylag látványos befektetés. Az utóbbi években elvétve olvastam riportot arról, hogy miért fogy a magyar népesség, miért kibékíthetetlen az ellentét a két táborra szakadt országlakosok között, miért halnak meg a férfiak idő előtt, milyen ma a férfi- és a nőideál. Bizony, nem csak bankárok, politikusok, üzletemberek, miniszterek és vetkőző tündérek ügyeinek létezik oka, amit ki kéne nyomozni.
Vajda Éva fontos kérdést pendített meg. A helyzet azonban ennél sokkal drámaibb. Ma a legjobban fizetett sztárriporterek rendszerint ezzel kezdenek: Mit szól ön ahhoz, hogy X ellenzéki vagy (kormánypárti) politikus azt mondta önről, hogy…
Oknyomozó riport? Kiscsoportos dedó!