Olimpiai láng az Everesten

Különleges attrakcióra készülnek a kínaiak. A pekingi olimpiai stadionban 2008-ban fellobbanó láng – terveik szerint – a Föld legmagasabb pontján, a Mount Everest csúcsán is keresztülhaladna. A vállalkozás speciális előkészítést igényel, mert a fáklyának égnie kell a kevés oxigénnel rendelkező örök jég birodalmában is. Az olimpia szervezőbizottsága ebben az évben, a kiszemelt lángvivők számára, főpróbát tart.
Magam így értelmezem a vállalkozást: az ember a lélek fényét, teste és szelleme erejét ismét a fény felé fordítja. A világosság felé. Közelebb az Istenhez. Közelebb, mert ünnepelni akar. Dicsőségre vágyik. Hogy utána a pillanatot belepje az út pora, a vándorok palástja. A porból vagyunk és porrá leszünk igazsága. De most még magasra emeljük a lángot. A legmagasabbra, ahogy csak lehet. Szerpentinút ez, amely egyszerre emelkedik és süllyed. De ahogy a templomok és a templomtornyok mutatják az irányt, úgy jelez majd nekünk a világ legmagasabb pontján az olimpiai fáklya. Fáklyafénynél ugyanis messzire lehet látni; ahogy a gyertya fényénél is.
A jelzés a világegyetem összes csoportja és csillagképe alatt figyelmeztet: mit ér a ház, ha nincs egy elviselhető bolygó. A tempó olyan nagy, hogy ha valaki azt mondja, ezt meg ezt nem lehet véghezvinni, valaki félbeszakítja, és közli: már megcsinálták. Az olimpiai láng a Mount Everest tetején? Tegnap még hihetetlen vállalkozásnak tetszett, de ma már nem az.
Úgy mondják: a Földnek három pólusa van, az Északi- és a Déli-sark, meg az Everest vagy a Csomolungma („Az ország istenanyja”). Robert Peary 1909-ben elérte az Északi-sarkot. Roald Amundsen 1911-ben a Délit. Edmund Hillary és Tenzing Norgaj 1953-ban feljutott az Everestre. Ezek a pontok sokáig állták az ember ostromát, és talán az Everestre feljutni volt mind közül a legnehezebb. Már csak azért is, mert sokáig tiltott terület volt. Csak 1907-ben készítik elő az első expedíciót, de a terv meghiúsul, mivel Tibet és Nepál nem engedi be az idegeneket. 1921-ben aztán elindulhat az első expedíció, mely megtalálja az utat az úgynevezett Északi-nyereghez. 1922-ben a második angol expedíció feljut 8326 méter magasságig. 1924: az angol Norton és Somervell új csúcsa: 8540 méter; ez különben az első oxigénálarc nélküli kísérlet, s a rekord 1978-ig, Messner és Habeler osztrák alpinisták jelentkezéséig.
Az Everest nem sétagalopp, és nem is nyári vakáció. Az Everest: magányos óriás. Magassága: 8840 méter, a modern utasszállító repülőgépek magassága. Az örök jég birodalma. A száguldó viharoké. A halál és a hallgatás tornyáé. Az örök kihívásé. „Mert ott van” – ahogy állítólag Hillary serpája, Tenzing Norgaj mondta az első győztes támadás után. Nortonék Mallory és Irvine nyomában haladtak, akiket 8530 méteren láttak utoljára. Lehetséges, hogy elérték a csúcsot. Lehetséges…, hiszen „nyomtalanul eltűntek”. Társaik csak Mallory csákányát találják meg később.
Így, lassan araszolgattak feljebb, egyre feljebb a hegyóriáson. Tudták, hogy a siker egyszer majd bekövetkezik. Hiszen minden siker csupán belépő egy még nehezebb problémához. De azt is tudták: bárkié legyen is, abban benne lesz az elődök minden küzdelme, erőfeszítése, verejtékcsöppje. Az emberi folyamatosság és folytonosság. Ahogy most az olimpiai láng felvitelekor is az Everestre.
John Hunt, az 1953. évi sikeres expedíció vezetője mondta. „Az összes többi próbálkozás jelentősége abban rejlik, hogy tekintet nélkül az elért magasságra, mindegyik hozzájárult a tapasztalatok növekvő összegéhez, és ezeknek a tapasztalatoknak egy bizonyos maximumát kellett elérni ahhoz, hogy a rejtély megoldódjék. A tapasztalat e gúlájának felépítése lényeges volt az egész siker szempontjából; csak miután már elég magas volt, juthatott el a lehetőség határain belül valamelyik hegymászó csapat a sikerhez… Mi, az 1953. évi Everest-expedíció résztvevői büszkék vagyunk arra, hogy elődeink dicsőségében osztozhatunk.”
Az olimpiai láng meggyújtására első alkalommal az 1928-as amszterdami nyári játékok megnyitóünnepségén került sor. A pekingi olimpiai stadionban 2008-ban meggyújtandó nagy kandeláber lángja az összes többi olimpiai láng fellobbanását is magába foglalja, felidézi majd. Néhány héttel ezelőtt, az 1956-os olimpia ötvenedik évfordulójára emlékező ünnepségen, a hajdani lángvivők kisebb csapata is felvonult a melbourne-i olimpiai stadionban. Vajon megőrzi-e az emlékezet azok nevét, akik a lánggal a világ tetejére mennek?
Különös világ lehet a hegymászóké. A végletesen kiélezett helyzetek szükségképpen fokozzák az egymásrautaltság tudatát bennük. A rosszakarat, az irigység, egyáltalán, a „földi” érzések nem szabad, hogy megkötözzék gondolkodásukat. Nem a politikusok agyával gondolkoznak, akik számára például a gyűlölködés a hétköznapok természetes velejárója. Vagy – Márai szavaival –: „Az emberi aljasság mértéke oly korlátlan, hőfoka oly égető, találékonysága oly eredeti és változatos, megnyilatkozási képletei oly meglepőek, hogy néha meghőkölünk, s úgy érezzük, ez a legnagyobb emberi erő.” A hegymászók világában a feladat minden erőt és energiát leköt; már csak önvédelemből sem szabad „rossznak” lenned. Bizonyos magasság fölött már minden lépés kaland, ugrás a bizonytalanba, a sötétbe. Bíznod kell magadban. S bíznod kell abban, aki a kötél másik végén van. Kiszolgáltatottság? Erő? Vakmerőség? Elszántság? Akarat? Vajon mi? Ezek csak szavak, amelyek ráadásul mást jelentenek tengerszinten vagy néhány száz méter magasan, és mást a felhők felett. Nyolcezer méter felett az ember közel sétál a végtelenhez. „Mindent, amit korábban félelemnek éreztem, most lüktető életnek érzek – állította Messner –, testileg valamilyen bénulásnak vagy mély lélegzetvételnek, aszerint, hogy a veszélynek egy bizonyos pontját még nem értem el, vagy már túlléptem rajta.”
Az út felfelé: embertelen erőfeszítések sorozata, és az ember küzdelme önmagával, saját lelkével. Mert vajon melyik a nagyobb akadály? Amit a természet produkál, az orkánszerű vihar, amely sátrakat dönt, s amelyben másik sátrat kell állítani. Mert ez az élet. S ahová bejutva már semmit sem tud tenni az ember, csak sírni. Vagy az első sikertelen támadás után, végre biztonságban, átélni azt, hogy – „Miközben az egyik oldalamról a másikra fordulok, belém hasít a vállalkozás üressége, értelmetlensége, mindenekelőtt az, hogy mindentől távol vagyok, semmihez, senkihez nem tartozom, még magamhoz sem.” Ennél nagyobb magány egyáltalán lehetséges?
Ugyancsak Messner mondta, aki különleges módon, a világon először oxigénpalack használata nélkül érte el a Föld legmagasabb hegycsúcsát: „Nem azért mászom hegyet, hogy a csúcsaikat meghódítsam. Hogy akkor miért? Keresem a határhelyzeteket, hogy érezzem szorongásaimat, kételyeimet – és magasztos érzések töltsenek el.” Magasztos érzések. Boldogítók, vigasztalók. Mint az olimpia. Ezek vezethetik a pekingi nyári játékok szervezőit is, amikor azt tervezik, hogy az olimpiai lángot keresztülviszik a Föld legmagasabb pontján, a Mount Everesten.
Az ember csak csodálkozik, és arra gondol, amit egy bukovinai parasztember mondott Lőrincze Lajos nyelvészprofesszor úrnak: „Megnől az ember szíve.”