Szerencse, fel!

Elgondolkozva bandukoltam a Belvárosban. Ahogy kifordulni készültem az Aranykéz utcából, hirtelen éles hangra lettem figyelmes.
– Halló! Halló! – kiabálta valaki.
Önkéntelenül felemeltem a fejemet, és körbenéztem. A saroképület második emeletéről egy idős asszony tekintetével találkoztam. Nekem szegezte a kérdést, pontosabban ordította:
– Milyen nap van ma?
Csak bámultam mint borjú az új kapura. Aztán kinyögtem, hogy szerda. János napja.
Nem méltatott válaszra. Úgy bevágta az ablakot, hogy az utcán is hallatszott.
Boldog ember, gondoltam magamban, nem érdekli az idő múlása, az élet megannyi hordaléka, a pénz, a gyűlölködés, a politika.
„Először, valamikor régen, boldog akartam lenni – írja Márai Sándor. – Aztán tökéletes. De nincs messze az az idő, mikor az ember csak lenni akar, boldogtalanul és tökéletlenül is, lenni, még egy kis ideig, mert süt a nap, vagy esik az eső.” (1941)
Vagy mert szerda van.

M. magas volt, testes, ősz haja és szakálla tekintélyt parancsoló, stílusa lehengerlő. Jól bánt a szóval, a gesztusokkal. Amikor belépett az üzletbe, köszönt, a kereskedő szemébe nézett, és szavalni kezdte a József Attila-verset: „E föld befogad, mint a persely, / Mert nem kell (mily sajnálatos!) / a háborúból visszamaradt / húszfilléres, a vashatos.”
A kereskedőt meglepte az adjonisten. Bámulta a férfit, aki csavargónak mégsem nézett ki, de nem tudta hová tenni. Néhány másodpercnyi hallgatás után aztán megkérdezte:
– Mit óhajt, uram?
H. elmosolyodott, és előadta:
– Egy 1941-es évjáratú lyukas húszfilléresre lenne szükségem…
A kereskedő stílust váltott.
– Megnézem, hátha találok – mondta, és eltűnt a kicsiny bolt hátsó traktusában.
Kis idő múltával letette a pultra, amit kért a vevő.
M. a pénzdarabot barátja 65. születésnapjára szánta.
Amikor elhagyta a boltot, a kereskedő arra gondolt: ha pénz van a zsebedben, bölcs vagy, szép vagy, szavalni és énekelni is tudsz. De ha egy 1941-es lyukas húszfilléres?
M. eközben meggyorsította a lépteit, és vidáman fütyörészett. Márai szavai jutottak az eszébe: „Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázslatos rendhagyás. Az ünnep legyen ünnepies…” Az lesz – gondolta, és felszállt az autóbuszra.

Éppen harmincöt éve annak a szilveszternek Kiss Egonéknál, a Fradi egykori pólósánál. A Nagymező utcában. Az úgynevezett újságíróházban, amelynek lakója volt még – többek között – szegény Bella István, a költő, Aradszky László, az énekes, Pomogáts Béla, az irodalomtörténész, Kőbányai (Köpcsi) György, az újságíró és mellettük mi is. A szilveszteri társaságot megtisztelte Juhász Ferenc, a költő is.
A társalgás, mint rendesen, az irodalomról folyt.
– Krúdy kevés esztétikai elmélkedésének egyikét jegyezték fel egyszer – mondta Pomogáts („aki mindig Pomog”). – A pesti Orfeumban kezébe került egy folyóirat. Beleolvas az egyik elbeszélésbe, aztán érdeklődve végigolvassa. Majd azt a kijelentést teszi, hogy párbeszédeket csinálni nem nehéz, de atmoszférát teremteni egy alak köré annál nagyobb művészet, s ez az igazi művészet.
Valahol itt tarthattunk, amikor váratlanul, a franciaágy alól, elősétált egy kutya. Nem keltett feltűnést. Fekete puli volt, ha jól emlékszem, Kormos névre hallgatott. Jóindulatú türelemmel hallgatta egy ideig a társalgókat, de amikor Juhász Ferenc megszólalt – beleharapott a kezébe.
Folyt a vér. A házigazda, Kiss Egon megesküdött a fatimai és a lourdes-i Máriára, hogy ez a kutya még embert nem bántott, és rejtély, miért bolondult meg.
– A Juhász-versek nem tetszhetnek neki… – mosolygott a bajusza alatt Bella Pista, majd hozzátette: – Minden állat őszinte, és „nem ad mást, csak mi lényege”.
Olyan megdöbbentő volt a hatás, hogy az egyik vendég zavarában levert az asztalról egy kávéscsészét. Az edény éles csörömpöléssel darabokra tört a padlón, de a kutya ekkor már ismét az ágy alatt volt, és nem is jött ki az este folyamán többé.

Későbbi történet, de még a hetvenes évekből. Ugyanebben a házban, de ezúttal Aradszkyéknál előszilvesztereztünk. A főszereplő a napokban eltávozott Lázár Ervin, a meseköltő volt. Ott volt még Ágh Pista is, a költő, természetesen Bella és a többi jó barát.
Annak idején a rádió és a televízió pénztárát gyakran hívtuk abban a reményben, hogy némi aprópénzzel boldogíthatjuk az életünket. Azon a napon betyár jókedvünk volt. A bor megtette a hatását.
És ebben a vásári hangulatban Lázár Ervin felkapta a telefonkagylót, és hamarosan megtudtuk, hogy a televízió számát tárcsázta.
– A pénztárt kérem – mondta nyomatékkal.
Kapcsolták.
– Jó napot kívánok! – folytatta. – Érdeklődni szeretnék, hogy van-e pénzem?
A kisasszony megkérdezte:
– Szabad a kedves nevét?
Lázár rávágta:
– József Attila…
Darab ideig várt, aztán a kisasszony közölte vele, hogy sajnos, ilyen névre nincs kiutalás.
– Mindjárt gondoltam – mondta csüggedten Ervin –, és letette a telefonkagylót.
Dőltünk a nevetéstől. Aztán valamelyikünk a költőt idézte: „De szeretnék gazdag lenni, / Egyszer libasültet enni. / Jó ruhában járni, kelni, / S öt forintért kuglert venni.”
Robert Graves mondotta volt: „A költészetben nincs pénz – de hát a pénzben sincs költészet!” Valahol olvastam, hogy egyfajta lelki sznobizmus azt hinni, az ember boldog lehet pénz nélkül. Ezért hát, kedves olvasó, menj, és ébreszd fel a szerencsédet a 2007-es esztendőben!