Temerin árnyékai

k ö n y v e s h á z

Búcsúzik a kapitány. Jelképes a cím, hasonlatos az Illés előtt járó nagy alkotók üzeneteihez. Mi leszünk szegényebbek, ha az újabban megjelenő köteteket már nem az író válogatja, nem az újságíró gondozza. Ezt még Illés Sándor bocsátja útjára – ajánlja az olvasó figyelmébe az új kötetet bevezetőjében a kolléga és pályatárs, Fábián Gyula. Illés, a Magyar Nemzet legismertebb (és legrégibb) munkatársa a közelmúltban, kilencvenkét évesen hagyta abba szombati tárcái közlését kedves lapjában, mert „az írógép billentyűi már nem engedelmeskedtek ujjainak”. Lett volna pedig még mondandója – az „otthonról, a házról, az udvarról, a kertről nem mondtam el mindent, hát még a mamáról, apámról, nagyszüleimről, aztán a tájról, Bácskáról, a hazáról…” Ennek, bizony, így kell lennie, hiszen az emlékezet kimeríthetetlen, a múlt sosem tárható fel egészen, egy-egy újabb motívum, amely felrémlik bennünk, emlékek sorát vonzza maga köré. És minél távolabbi az a felidézett, immár elsüllyedt világ – Illés Sándor esetében a bácskai gyermekkor, a sokszínű Temerin ködbe vesző árnyékfigurái, akik még kortársai voltak Kossuthnak, Deáknak –, a paletta annál színesebb.
Három gondolatkör köré rendezi tárcáit a szerző. Szól szülőföldjéről, az ottani ünnepek kavalkádjáról, a kócszakállú betlehemezőkről, a mesemondó Hevér Annáról és a gyász fekete napjairól, a tamburazenekarról meg az elnémult tárogatóról, „a nyári illatoktól fűszeres éjszakákról” és a mára elfeledett „banyakemencékről”, Tucakovicsról, aki neve dacára magyarnak vallotta magát, s a partizánok ezért „elvágták a nyakát”. Az írói emlékezet – a maga törvényei szerint – kicsinyít és nagyít, egy délszláv partizáncsapatra ugyanakkora fénysugár esik általa, mint a sebzett fürjre vagy a színésznőre, Makszimovics Bébára, „aki megdobogtatta a város minden férfiújának szívét”. És a szülőföld számolatlan emlékeihez odasorolja a szerző az újabbakat, a pestieket, csak épp a tekintete nem tud megváltozni: ahány újabb kép és utca, arc és látomás, mind köré a gyerekkori aurát varázsolja oda, legyen a hős bár városligeti sakkozó, bolond csavargó, orosz tank, az író Veres Péter vagy – ezt mondanám tán Illés Sándor művei „harmadik gondolatkörének” – a mikrovilágok megannyi rebbenése, egy lámpával megvilágított riadt szempár vagy a megsárgult fénykép.
„Magamra maradok a múlttal” – írja Illés Sándor, nem minden keserűség nélkül. De azt is tudnia kell, hogy azért mégsem marad magára: amit a régvolt időkből írásai megőriznek, az mindannyiunk kincse.
(Illés Sándor: Búcsúzik a kapitány. Nemzet Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2006. Ára: 3680 forint)