Tények és érvek Horthy Miklósról

Tőkéczki László indulatos publicisztikájában (Magyar Nemzet, 2006. december 4.) határozottan bírálja azokat, akik – szerinte – a „kettős kötődés fedezékében évtizedek óta destruálják a magyar nemzeti öntudatot, történelmet, szimbólumokat”. Szerencsésebb lett volna, ha megmondja, kik művelnek ilyesmit. Tőkéczkit elsősorban az háborította fel, hogy a világ (és nem, mint tévesen írja, európai) zsidó jogászai és ügyvédei (International Associations of Jewish Lawyers and Jurists – IAJLJ) szövetségének budapesti konferenciáján (Remember Budapest, 2006. november 16–19.) kiadott közlemény szerint a magyar népnek végre szembe kellene néznie a magyar(országi) zsidóság egykori deportálásával kapcsolatban elkövetett bűneivel.
Tőkéczki soha nem kutatta a holokauszttal kapcsolatos levéltári forrásokat, és nem ismeri a holokauszt szakirodalmát sem. Ha ez utóbbit ismerné, akkor nem hozta volna elrettentő példái között Ion Antonescu román conducator zsidópolitikáját. A Romániához 1941. június 22. után visszacsatolt észak-bukovinai és besszarábiai területeken tízezrével ölték, deportálták a zsidókat a román csendőrök, katonák. 1942 októberében, talán a hadi helyzet figyelmes vizsgálata nyomán, Antonescu marsall úgy döntött, hogy Ó-Romániából nem engedi deportáltatni a zsidókat a náci haláltáborokba. Az a Románia, amely az első világháború előtt nem volt hajlandó zsidó vallású lakosainak megadni az állampolgári egyenlőséget, a két világháború között antiszemita politikát folytatott, és ahol a legerősebb kelet-európai fasiszta, antiszemita tömegmozgalom, a Szent Mihály Arkangyal Légiója (a Vasgárda) létezett, biztonságosabb helynek bizonyult a zsidók számára, mint Magyarország. A román(iai) zsidók több mint 53-56 százaléka túlélte a holokausztot, míg a magyar zsidók több mint 60 százaléka elpusztult. Abszolút számokban kifejezve: 825 ezer magyar(országi) zsidó közül legkevesebb 500 ezer halt meg 1941–1945 között, míg 609 ezer román(iai) zsidó közül 271-287 ezer.
Tőkéczki szerint csak a „nyilas magyarok” vettek részt a holokausztban. Téved, 1944. március 22-én nem Szálasi Ferencet nevezte ki Horthy Miklós kormányzó miniszterelnökké, hanem Sztójay Dömét, volt berlini követét. Akiről jól tudta, hogy nemcsak fanatikus nácibarát, hanem megrögzött antiszemita is. Horthy és a Sztójay-kormány, valamint mintegy 200 ezer magyar hivatalnok, csendőr, rendőr, mérnök és orvos bűnsegédi bűnrészes több mint 437 ezer magyar(országi) zsidó megbélyegzésében, kifosztásában/kirablásában, gettókba, majd gyűjtőtáborokba kényszerítésében, végül deportálásában. Voltak közöttük, akik lelkesen, szadista kéjjel vettek részt az ország „zsidótlanításában”. Többségük „csak” fegyelmezetten végrehajtotta feljebbvalói utasításait.
A „nyilas magyarok” sem voltak kevesen. 1939-ben, ha az antiszemita programmal (is) induló nyilasok minden választókörzetben tudtak volna jelöltet állítani (ebben elsősorban a pénzhiány akadályozta meg őket), akkor talán a választásokat meg tudták volna nyerni. A nyilas, nemzetiszocialista pártokra így is csaknem egymillió ember szavazott. Az 1938-tól sorozatban elfogadott zsidótörvények és jogfosztó rendeletek végrehajtása során szokták meg a hivatalnokok, csendőrök, rendőrök és a magyarországi átlagemberek, hogy van „zsidókérdés”, a zsidókkal foglalkozni „kell”. Különbséget kell tennünk azok között, akik mohón vetették rá magukat 1938 után a zsidóktól „törvényesen” elvehető földekre, üzletekre, állásokra, és azok között, akik mindettől távol tartották magukat. Jelentős polgári, paraszti és munkástömegek közömbösen, nem kevesen undorodva figyelték, mit művelnek polgártársaik. 1944-ben már nemcsak a zsidók egzisztenciája, hanem az élete forgott veszélyben. Az ország egész területén megindult a roham a zsidó javakért. Száz- és százezrek tűrték és nézték, amint ezrek és ezrek feltörték a gettókba hurcolt zsidók lakásait, elhajtották állataikat. A jogkövető többség a „törvényes” utat választva igénylést nyújtott be a kiszemelt vagyontárgyakra, üzletekre, ingatlanokra. A hatóságokat beadványok és kérelmek tömege árasztotta el, gyakran szinte megbénítva a zsidók kifosztását, gettóba zárását és deportálását szervező, túlterhelt közigazgatást. Az üldözöttek bútorainak, ruháinak, állatainak nagy része a keresztény lakosság kezébe került, autóikat, kerékpárjaikat és rádióikat elsősorban a honvédség kapta. Számos zsidó ingatlant a közigazgatási és rendvédelmi szervek, kormányhű szervezetek, egyesületek szereztek meg, az üzletek egy része a nem zsidó versenytársak birtokába jutott. Zsidó lakásra csak Budapesten 60 ezer ember nyújtott be igénylést, ezek közül 22 ezret találtak a hatóságok „megalapozottnak”. Budapesten 1941-ben körülbelül egymillió ember élt, köztük a zsidók és az antiszemita törvényhozás által zsidónak minősített konvertiták (áttértek) száma összesen körülbelül 220 ezer volt. A zsidókat 1944 júniusában a fővárosban összeterelték mintegy 2100, sárga csillaggal megjelölt háztömbbe. Hatvanezer családfő látta úgy, elérkezett az idő lakáshelyzete gyors javítására. A gettósítás és deportálás költségeit: például a csendőrök étkeztetését és napidíját, a fuvarosok bérét, a gettópalánkok faanyagát, a vasútnak fizetendő menetdíjat az elkobzott zsidó vagyonból fedezték.
Horthy Miklós kormányzó, miként a politikai elit jó része, már 1942-ben tisztában volt a német zsidópolitika lényegével. Tudták, hogy Európa-szerte legyilkolják a zsidókat. Horthy tűrte, hogy Magyarországról 1944. május 15-től július 9-ig 437 ezer zsidót a halálba deportáljanak. Horthy július elején valószínűleg elhitt néhány pletykát. Először is azt, hogy Baky László belügyi államtitkár meg akarja dönteni a hatalmát, ezért vont öszsze több ezer csendőrt a főváros körül. Horthy azt is hitte, hogy ha deportálják a fővárosi zsidókat, akkor az angolszász repülő „erődök” szőnyegbombázni fogják Budapestet. Hatalmát, életét, „szeretett” Budapestjét védte, és ennek is köszönhető, hogy elvezényelte a főváros környékéről a csendőröket. Minden bizonnyal hatott rá XII. Pius pápa, a svéd király, az amerikai elnök, a hazai politikai élet több kiválósága (Bethlen István volt miniszterelnöktől Ravasz László református püspökig hosszasan lehetne a neveket sorolni) a zsidók üldözése elleni tiltakozása is. Deportálást leállító döntését leginkább a hadi helyzet romlása motiválhatta, nem valamiféle zsidóbarát érzelem.
Tőkéczki Lászlónak cikkével egyet sikerült bebizonyítania: ő valóban képtelen szembenézni a magyar holokauszt emlékével. Ellentétben azokkal a történészekkel, publicistákkal, írókkal, akik 1945 óta komoly művek sorában dolgozták fel múltunk e korszakát. Lévai Jenő, Bibó István, Randolph L. Braham, Ember Mária, Száraz György, Juhász Gyula, Ránki György, Lackó Miklós, Cseres Tibor, Karády Viktor, Kovács M. Mária, Ungváry Krisztián, Ormos Mária, Sipos Péter, Majsai Tamás, Molnár Judit, Kádár Gábor, Vági Zoltán, Toronyi Zsuzsa, Frojimovics Kinga, Csősz László, Szita Szabolcs, Komoróczy Géza és még jó néhány kollégánk műveinek tanulmányozását ajánlom Tőkéczki figyelmébe.

A szerző történész, egyetemi tanár