Tucc és düc

A N Y A N Y E L V Ü N K

Környezetünk hangjait, zörejeit utánozva gyakran keletkeznek új szavak. A gépkocsik megjelenése például annak idején a kisgyermekek nyelvhasználatában létrehozta a „tütü” szót, amely a korabeli autóduda hangját utánozta. A motorok, gőzmozdonyok hangját és a dudahangot a „töf-töf” is kifejezte. Ma már efféle hanghatásra emlékeztető motorhang alig van, s fémtölcséres duda sincsen már az autókon. Napjainkban a kisgyerekek a szirénák hangját utánozzák előszeretettel viszonylag új szóval: „Nínó, nínó!” vagy „Nénó, nénó!” Sok kocsiból pedig „tucc-tucc” hallatszik. Ez is új szónak tartható, amely a sajtó nyelvében is föltűnt már. Könnyűzenei estről olvastam például: „Nincs mit ünnepelni a hazafias tucc-tucc dübörgésen, hiszen az omladozó civilizáció életérzése több rosszat hozott az emberiségnek, mint amennyi jót. De hát a tucc-tucc épp arra való, hogy a gondolatok csíráját is kiverje az ember fejéből.” Másik példa: „Végül aztán az opera került a géppel ritmizált düc-düc zene boncasztalára, hogy illő képzavarral illusztráljuk e szomorú helyzetet.”
A „tucc-tucc” és a „düc-düc” nyilván azt a hangzást kívánja utánozni beszédhangokkal, amely bizonyos fajta könynyűzenére jellemző. Érdemes szemügyre venni emez új szavainkat. Hangfelépítésükben közös a „c” hang, amelyet rövidnek (c) vagy hosszúnak (cc) jelölnek a szavakat leírók aszerint az érzetük szerint, amely megfelel a zenei élménynek. Ez a zöngétlen zár-rés hang (affrikáta) talán hasonló akusztikai hatású. Az „u”, illetőleg „ü” magánhangzók valószínűleg ugyancsak a hangérzet, a géppel ritmizált zene jellegzetességét festik, ha ugyan ennek a megállapításnak van alapja. Hiszen nem tudja a (nyelv)tudomány megmagyarázni, miért alakultak a szavaink bizonyos beszédhangokból; mondjuk a „hal” szónak miért éppen ez a három hangja. E nehézségen az sem változtat, ha, mint a „hal” szó esetében, az összehasonlító nyelvtudomány kikövetkeztette e szó uráli alapalakját, a „kala”-t. A „tucc” és a „düc” szavak kezdőhangja egyaránt felpattanó zárhang (explozíva), az efféle hangok képzésmódjuk révén hasonlítanak minden csendből vagy alapzajból kirobbanó hanghatáshoz. E két mássalhangzó egyike zönge nélküli, a „t”, viszont a „d” képzésének egész tartama alatt rezegnek a hangszalagok, ezért utóbbi zöngés mássalhangzó. A „tucc” és a „düc” szavakat (először?) használók e különbségeknek bizonyára érzői (voltak). A költői nyelvben a „t” hang nagyobb számban megtalálható a harcias hangnemű versekben, s e tény megfelel a tucc-tucc zene agresszív jellegének, s a „d” sem marad le az idevágó statisztikákban. E stilisztikai kutatási adatok egybevágnak a tucc és düc szerepével.
A zene beszédhangokkal való ábrázolására példa lehet Weöres Sándor Táncdal című versének részlete: „panyigai panyigai panyigai | ü panyigai ü | panyigai panyigai panyigai | ü panyigai ü || kudora panyigai panyigai | kudora ü | panyigai kudora kudora | ü panyigai”.
Részletesebb elemzése nélkül is elmondható, hogy a benne lévő (esetleg jelentés nélküli) szavak hangzása bizonyos ismétlődési szerkezetek révén és egyre gyorsuló beszédritmust követelve valamilyen táncolást és a vele járó zenét, esetleg lábdobbantásokat ábrázol, utóbbit az „ü” hangokkal. Talán éppen csűrdöngölőt? Mindenképpen figyelemre méltó az „ü” hang, amely az „i” után a második legvilágosabb magyar magánhangzó. E világos jelleget a hang 4000 Hz-et is meghaladó rezgésszáma miatt érezzük. A költői nyelvről írott tanulmányokban úgy tartják, általában az „ü” hang a düh, a gyűlölet, a metsző gúny, a fájdalom vagy a rémület kifejezése céljából jelenik meg kimutatható gyakorisággal a szövegekben. Az „u” a legsötétebb magánhangzónk, alacsony, másodpercenkénti 280–380 Hz rezgésszámmal. Az „u” képzésekor a garat összeszűkül, mint az undor, a keserű íz érzésekor is. E két képzettársítás a „tucc-tucc” és a „düc-düc” szavakhoz kapcsolható. S valószínűnek mondható, hogy éppen e képzettársítások miatt alakultak ki az új hangutánzó szavaink.